(Főleg kialvatlan mese.)
Régóta piszkált ez a könyv, de vártam a beszerzésével. A fülszövege semmi különöset nem árul el, de valami bizsergett bennem (nem az ebéd). Nem tehetek róla, bolondulok a viktoriánus történetekért - ahol a véleményüket és akaratukat kinyilvánító, ergo kellemetlen nőszemélyeket mindig hisztériásnak bélyegzik és becsukják a bolondok házába, ahol mindenféle szörnyűség történik velük -, meg az ókoriakért. (A középkort ellenben ki nem állhatom.) Szóval, a fülszöveg nem ígért különösebb extrákat, de jól is tette, mert egy ponton úgy pofán csapott a könyv, hogy csak pislogtam és végigfuttattam újra meg újra az addigi eseményeket, volt-e valami utalás, egy megjegyzés, bármi, ami... hát, én nem vettem észre. Naiv olvasó vagyok, ha egy történet magába ránt, nem foglalkozom a rejtélyek megoldásával (igazából eszembe se jut), nem veszem észre a fordítói bakikat (a történet okozta kellemes lelkiállapotban megbocsátom őket), az elgépeléseket (de igen, csak kevésbé érdekelnek). Azt hiszem, ez az öregkor egyik sóvárgása: nem annyira a fiatal, fájdalom nélküli test utáni vágy, hanem a feltöltődésre és rácsodálkozásra való képesség, az újdonság, a belefeledkezés varázsa hiányzik.
Egy ilyen csavar után nehéz újra meglepni az olvasót, szerintem a vége felé kicsit sok is volt belőle, és az egyik szereplő motivációja nem volt teljesen világos, de ezen viszonylag hamar túltettem magam, mert a szereplők, a bemutatott miliő ennyi hibát elvitt a hátán (mármint, ami nekem "hiba". Lehet, hogy másnak pont ez jön be.). A regény nemcsak az években, hanem az ábrázolt hangulatban is nagyon viktoriánus; járunk a tolvajok és az aljanép mocskos, patkányoktól nyüzsgő Londonjában, egy jobb napokat látott, az időben megdermedt vidéki kúriában, ahol azon a pár emberen kívül se közel, se távol senki, és ez egyedüli programot a temetőbe és a folyóhoz tett séta alkotja. Ingerszegény, rideg környezet, ahol mintha hosszabb ideig tartana az ősz és a tél, és magához hasonlóvá formálta volna az ott élő embereket; a sivárság és az örömök hiánya keserű, az indulatukat apróságokban kiélő remetékké tette őket.
Ebben a könyvben mindenki szerepet játszik. Fúr, áskálódik, pillanatnyi szövetségeket köt (hogy aztán sutba dobja őket), és, amikor nem a saját érdekeit nézi, azon gondolkodik, a többiek miben mesterkednek, hogyan kerülje ki a csapdákat és előzze meg őket... a pénzért, a bosszúért, a társadalmi felemelkedésért. Ha eltekintünk attól, hogy ez egy izgi regény, elég szomorú, hogy ezek az emberek, még akkor is, ha szeretik a másikat, némi lelkifurdalással kísérve simán tönkreteszik egymást. De maradjunk inkább annyiban, hogy A szobalány fordulatos, hangulatos könyv. Végtére is ma már nem olyan könnyű a gazdag lányokat diliházba zárni.
Ui.: A blognak is jót tenne, ha néhányszor sikerülne fél tizenkettő előtt lefeküdni. De hát nem tehetek róla, ha egy könyv ennyire izgi (vagy úgy, mint a Makedónia oroszlánja), egyszerűen muszáj tovább olvasni. Öreg vagyok már az éjszakázáshoz, bezzeg az alvásigényem nem csökken.
Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2017
Fordította: Tóth Gizella
Ár: 3990 Ft
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése