A palacsinta traumája

(Főzős-komplexusos nyafogás, de ha egyszer ki akart jönni.)

Az ember (mármint én) azt hiszi, hogy már milyen fene tapasztalt a sütés-főzésben - ahonnan én jövök, azt a nőt, aki nem tud főzni, nem veszik emberszámba* -, és gondolatban büszkén veri a mellét, hogy nagyrészt** egyedül, privát kínok árán taposta ki az utat magának és alakította ki konyhaművészetét. Pőre kezdőként nehezemre esett értelmezni, mit jelent pontosan az, hogy a levest "összerottyantjuk", a tészta elválik az edény falától, vagy, ha nem áll össze homogén masszává, neki kell esni a habverővel, és nem pánikba esni, hogy eznekemnemmegy, nemvagyokjósemmire és lelepleződtemhogymekkoracsalóvagyok.
Most már tudom (nagyjából...), mire kell figyelni, bátran változtatok az arányokon, nem ragaszkodom görcsösen ahhoz, hogy szó szerint betartsam a recept utasításait. Már csak ritkán érzem a nemfogsikerülni-szorongást, ami kezdetben állandó társam volt.
Tegnap viszont kaptam a képemre, de némi jajongást leszámítva, én győztem.

Volt egyszer egy fél kiló kimaradt túró. Legyen belőle süti. Volt egy szép, ízletesnek tűnő édesség, nem bonyolult recepttel - de rossz arányokkal.
A süti "alja" ennyi és ilyen hozzávalóval nem akart összeállni, egy lisztes morzsalék lett belőle, amiben volt pár összeállt nudliszerűség. Tudtam, hogy ebből nem sülne ki értelmes dolog, hozzávágtam még egy tojássárgáját és némi tejet, hogy összedolgozható tésztát kapjak, aztán az előírásnak megfelelően beraktam a hűtőbe (nem szeretek ilyenekkel vacakolni, de most kivételt tettem).
A következő buktatónál lehetett volna több eszem, látnom kellett volna, hogy az 1 kg túró nagyon sok lesz, főleg a hűtős alaphoz. A hozzá gondolt tepsibe nem fog beleférni, ha nagyobba rakom, az alaptészta lesz kevés. A túrós tölteléket lefeleztem, elővigyázatosságból több búzadarát adtam hozzá, hogy ne tocsogjon az egész és reménykedtem a csodában. Beraktam a sütőbe, és vártam.

De mit csináljak a több mint fél kiló összetojásozott túróval? Süssünk gyorsan pár palacsintát!
Itt volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, a sütés szellemei összeesküdtek ellenem.
Elnéztem az olajmennyiséget, de nem is kicsit. A helyzetet fokozta, hogy a pasim pár méterre tőlem nyomkodta a gépét, nekem meg fokozza az idegességemet és a lelepleződöm-effektust, ha más is szenvedő alanya a bénázásomnak. A keverékhez pánikszerűen öntöttem még lisztet, ami megmentette a palacsintákat, de azért érződik rajtuk, hogy olajosabbak a kelleténél. Persze azt éreztem, hogy vége a világnak.
Közben a túrós süti is elkészült, szemre szép lett és át is sült - régen az volt a fő mumusom, hogy a tűpróba ellenére tényleg átsültek-e a dolgok. Mára kitapasztaltam, hogy még egy kicsit benn kell hagynom az ételeket, főleg a süteményeket, avagy minden sütő más -, de a kedves csak elgondolkodva rágott. Közeledett az Összeomlás. Hát, önmagában az alja nem lett túl finom, még több nedves hozzávaló kellett volna hozzá, de a magas túrós réteg, és a kettő közötti szilva sokat dob a dolgon.

Értitek, elbasztam három órát két szar sütire. Az, hogy tulajdonképpen nem történt baj, sőt, megoldottam a gondokat és nem kötött ki minden a kukában, nem számított, az se, hogy mikor jártam utoljára így. Utolértek a gyerekkori beidegződések, a folyamatos zrikálások, az elvárások és előítéletek, amelyektől mindig undorodtam és úgy éreztem, nem ezek kellene, hogy meghatározzanak. Most mégis eluralkodott rajtam az összes kísértet. Nem tudom megetetni az emberemet, még egy nyüves palacsintát se tudok megsütni, ismét megmutatkozott, milyen haszontalan és semmirekellő vagyok! Lelepleződtem a pasim előtt!

Borzasztó volt.:DD Leírva mindez szörnyen hangzik, de tényleg így éreztem. V. túlszárnyalta az empátia határait, biztosított halhatatlan szerelméről, amelynek semmilyen étel nem állhat az útjába, különben is, finomak lettek, nem baj az, ha kicsit olajos a palacsinta [megjegyzem, jobban fogadta, mint azt, hogy az amerikai palacsintába raktam chia magot]. Titkon hálát rebegtem a katonaság bűnrossz kosztjáért.

Aztán fogtuk magunkat, ettünk olajdús palacsintát meg dinnyét és megnéztük a Zsivány Egyes extráit. A Birdman közelebb állt hozzám, de igazán megható volt látni, ahogy mosogatószivaccsal tapogatják a festéket a díszletfalra.


* Ami, persze, hat rám, ha akarom, ha nem.

** Mindig azt mondom, hogy az internet csodálatos dolog; igen, tudom, lenyűgöző, hogy nézhetem a madridi állatkert jegesmedve-etetését - fogalmam sincs, hogy vannak-e a madridi állatkertben jegesmedvék és lehet-e nézni őket webkamerán keresztül -, de engem a jóval hétköznapibb, prózai dolgok nyűgöznek le; a mosógép programok bemutatása, vagy a Google Maps utcakép-nézete, amely megnyugtatóan mutat nekem képeket az antikvarium.hu átvevőhelyéről, ahol még nem jártam, a Cydoniáról, vagy akár arról a helyről, ahová pár évvel ezelőtt heti rendszerességgel megfordultam, de az utcaképen meg tudom nézni, hogy biztosan ott van, és nem nyelte el valami másik dimenzió.
Szóval nem tudom, az internetes kutakodás mennyire számít segítségnek, de nekem ő a tanítómesterem sok mindenben. De életem végéig hálás szívvel fogok arra gondolni, amikor sztimi felajánlotta, hogy megcsinálhatjuk együtt a kelt tésztát, és, miután apám beszerezte az élettársát, M. abban (is) megnyugtatott, hogy a tepsis sütemények teteje sokszor behorpad - hogy ez micsoda lelkiismereti kínokat okozott nekem!

Ui.: Egyébként valami ilyesmi bénázós-elbeszélgetős, abszolút alapoktól induló blognak szántam anno a Babos kendőt.