- Az ember azt hiszi, olyan gyerekei lesznek, amilyeneket a ruhakatalógusban lát. - Mrs. Drinkwater lába most gyorsabban járt föl-alá. - De nem lesznek olyanok."
Valamiért nem volt sok kedvem ehhez a könyvhöz - az Amy és Isabelle olyan magasra tette a lécet, hogy úgy gondoltam, ezt a szintet az írónő többi regénye képtelen lesz elérni és csalódás lesz a vége. Nem lett igazam, olyan gyorsan haladtam A Burgess fiúkkal, mint amilyen lassan az Éjasszonyokkal, és fel is pakoltam a maradék három könyvét a kívánságlistám elejére. Nagyon úgy néz ki, hogy Strout-kompatibilis vagyok, írhat bármilyen témában, én szeretni fogom.
Az Amy és Isabelle áll hozzám közelebb az ábrázolt terhes, viszálykodásokkal teli anya-lánya viszony miatt, a jelen könyve inkább a testvéri kapcsolatok regénye, de a szülő-gyermek páros - amelyből több is van -, is elég hangsúlyos. Nehezen tudom megfogalmazni, mi ragad meg annyira Strout írásmódjában; szeretem, ahogy komplex voltában ábrázolja az életet, ami önmagában nem rózsaszín vattacukorfelhő, hanem egy nehéz, kínlódásokkal és kétségekkel teli folyamat, és az ember néha megvilágosodik és átmenetileg nyugalomra lel - a következő gödörig. Ahogy bemutatja, mennyire visszacsapnak a következő generációban az általunk semmiségnek vélt dolgok. Ahogy azt hisszük, ha máshogy csináljuk, mint a szüleink, a gyerekeinknek jó lesz - hogy aztán rádöbbenjünk, pont úgy ordibáltunk évtizedekig, mint a saját anyánk. Strout aprólékos stílusával remekül utánozza a valós konfliktusokat, az emberben végbemenő tépelődéseket. Majd' elalélok, amikor az egyik főszereplőről átröppenünk pár sor erejéig egy mellékes karakter világába, bírom ezt a sok szempontú, szöszölős írásmódot.
Ha már a sok szempont: kicsit félelmetes, hogy mennyire máshogy látják egymást az emberek, és mennyire másnak tűnnek nekünk, olvasóknak, amikor megismerjük a gondolatvilágukat - az idősebb Burgess felesége, Helen a saját szempontjából nézve közel sem olyan ostoba, mint amilyennek látszik, a két fiú húga, Susan se az a puritán, kiszáradt kóró, aminek a külvilág szemében tűnik. Ellenben Jim Burgess, a nagymenő ügyvéd pont akkora köcsög, mint amilyennek a reakciói alapján gondolhatjuk. Az a fajta karizmatikus ember, aki gyeplővel fogja vissza az agresszivitását, és a megjátszott empátia ellenére mindenkit hülyének tart maga körül. Erőteljes álla megfeszül az indulattól, mosolyt erőltet magára, de a kék szeme hidegen villog. Az ilyenektől feláll a hátamon a szőr. Az öccse, Bob az, akit a bátyja örök vesztesnek tart - elhízott, majdnem-alkoholista, elvált, magányos ember, aki azért imádja a nagyvárost, hogy feloldja a benne uralkodó hatalmas magányt, és a szomszédai kivilágított ablakát figyeli. Nem sikeres (gyűlölöm azt a szót, hogy "sikeres"), de háromszor annyi megértés és tolerancia szorult bele, mint a testvérébe, akit bálványoz, annak ellenére, hogy Jim nem szolgált rá.
A családi kapcsolatokon túl a regény egy nagyon aktuális témáról is szól; az idegenek és a bennszülöttek közötti ellentétekről, a pengeéles kulturális különbségekről - kinek sunyiság, kinek a tisztelet jele, ha nem néznek a szemébe -, a bevándorlásról.
Érdekes, a könyvben mennyire erőteljes a különböző államokból származó emberek habitusa - a maine-iek nyakas puritánok, akik egy szem altatót drognak tekintenek, a New York-iak azok New York-iak (a maine-i idősek valamiért azt hiszik, ha valaki oda megy, csak fekete ruhát vehet fel), a connecticut-iakat meg felvágós sznobnak (vagy valami ilyesminek) tartják a maine-iak, ők meg a connecticutiakat parasztnak. Nekem mindig egzotikusnak tűnt ez a fajta szélsőséges másság, de hát a magyaroknál talán nincsenek ennyire erős ellentétek.
Áh, hiába erőlködöm, nem tudom megfogni a lényegét, kicsúszik az ujjaim közül. Ez az idézet azonban pompásan bemutatja a "stroutiánus" stílust:
"- Most mit csináljak, Bobby? Nincs családom. - Dehogy nincs családod - mondta Bob. - Van egy feleséged, aki gyűlöl. Vannak gyerekeid, akik nagyon haragszanak rád. És van egy öcséd meg egy húgod, akik megőrjítenek. Meg egy unokaöcséd, aki eddig egy kis szerencsétlen nyomoronc volt, de a jelek szerint már nem annyira az. Ezt nevezik családnak."Ui.: Ez a madárházikós, nőies borító nem volt a legjobb választás. Az eredetin is házak meg madarak vannak, de az összhatás nagyon más...
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2013
Fordította: Szieberth Ádám
Eredeti ár: 3000Ft (de újságosnál, itt-ott 1000 Ft alatt elérhető)
Most olvasom ezt a könyvet, már az első két fejezet beszippantott. A borítót én sem értem, miért ismétlődik a madárház négyszer? Tök fura ha jobban megnézi az ember :D
VálaszTörlésMert az olyan csajos-nőies-háziasszonyos, nem tudom. Az a lényeg, hogy a könyv tetszik.:)
Törlés