Annafrancesca nem játszik

"Futottak a zsúfolt strandon, szembe-szembe fordultak, úgy nézték egymást, megfogták egymás kezét. Tudták, hogy a természet az ő oldalukon áll, tudták, micsoda erőt jelent. Bizonyos közegben ugyanis egy lánynál csak a szépség számít. És ha nyomi vagy, akkor neked lőttek. Ha a fiúk nem írják föl az udvarban az oszlopokra a neved, és nem dugdosnak neked üzeneteket az ajtórés alá, senki sem vagy. Tizenhárom évesen legszívesebben meghalnál.
(...)
Abban, ahogyan Anna és Francesca futott, karokba, mosolyokba, teniszlabdákba ütközve, félig kioldódott bikinifelsőben, volt valami kihívó. És aki csak nézte őket, az irigyelte azt a mellet, azt a feneket, a szemérmetlen mosolyt, mely azt üzente: én létezem."

Silvia Avallone: Acél

Egy reggel azzal a gondoltam ültem fel az ágyban, hogy az Acélt akarom olvasni.
Ez persze nem igaz, mert reggel csupán automata tevékenységeket tudok végrehajtani (légzés, pisilés és a teáscsésze megfogása, miután gondosan a kezembe adják), de az hülyébben hangzik, hogy egyszer csak felbukkant a gondolataim között egy új, mégpedig az, hogy az Acélt akarom olvasni - pedig így történt. Roppant mód örültem a késztetésnek, szegény könyvet csekély két éve halogatom a várható durvasága miatt.

Lehet, hogy a lelkesültség az oka, de egyáltalán nem viselt meg se a történet atmoszférája, se az események, ennél jóval depresszív hangulat kell, hogy a falhoz csapjon. Sokan értékelték (kisebb vagy nagyobb) csalódásként, nekem viszont nagyon tetszett, éjszaka, fáradtan simán bepusziltam belőle száz oldalt, és bambán meredtem a hajnali egyet mutató óra könyörtelen számlapjára. Mint a régi szép időkben.

Toscana egyáltalán nem napsütötte részén járunk, Piombinóban, a Sztálingrád utcai lakótelepen. Tengerre néző panorámát a munkásembereknek is! A lakások már kora reggel izzó kemencévé változnak, a lépcsőházban egy kislány pisil, az ajtók mögül a tévé, a főzés zaja és kiabálás hallatszik. Tulajdonképpen ismerősek lehetnek az emberek; negyvenéves korukra elszürkült, nyűtt arcú és dagadt lábú asszonyok, fémipari munkások, akik a nyolcórás műszak után felöntenek a garatra, és kicsit meglendül a kezük. Tizen-huszonéves kölykök, akiket hajt a fiatalság nyers szépsége, hogy aztán olyanok legyenek, mint a tulajdon szüleik.

"Valójában egy kívülálló el nem képzelheti, mi van odabenn. Az ember tudja, lefogadja, hogy a Lucchiniban, odabent, a gyár zsigereiben emberhús mozog - lábak, karok, fejek. Tudja, mégsem lesz képes soha felmérni ezt az óriási erőfeszítést. Egy kívülálló nem értheti, mit jelent tonnaszám átalakítani az anyagot. A létező legkeményebb anyagot. És azt sem tudja elképzelni, milyen eszméletlen mennyiségű szexnaptár és meztelen nőket ábrázoló poszter borítja mindenütt a falakat."

A hullámok lágyan ringatják a szeméttel, hínárral teli partot - abszolút nem exkluzív hely ez, mint a szemben lévő Elba szigete, ami az itt élőknek olyan, mint egy másik világ, ahová soha nem juthatnak el. Mégis, a Sztálingrád utca gyerekeinek ez a piszkos strand maga a Paradicsom. Ilyen Anna és Francesca is, a két tizenhárom éves barátnő, a barna és a szőke, a szőke és a barna. Egymás derekán nyugvó karral sétálnak a parton, sóintarziás testük már mutatja a felnőtté válás jeleit. Furcsa ez az életkor, valami múlóban van, valami jön, ami kinek tragédia, kinek türelmetlen, ám diadalittas várakozás. Anna és Francesca nemsokára tizennégy évesek lesznek, és hisznek benne, hogy akkor a világ örökre megváltozik. Annyira gyerekek még - azt hiszik, ez csak velük történik meg, ez a csoda, ami nekem, az olvasónak inkább tűnt küszöbön álló katasztrófának, mint örömnek. Van abban valami, amit fezer írt az értékelésében - olyan, mintha Avallone utálná ezeket az embereket, a felszínes, kicsit állatias létüket, ahogy mind ugyanazt a körforgást élik meg újra és újra. Lehet, hogy Francescáék se lesznek kivételek - pár év múlva teherbe esnek, abbahagyják az iskolát, szatyrot cipelnek reggelente a piacról, és fiatal, ruganyos testüket elkoptatja a gyerekük. Talán mindenki elfelejti őket.
Az Acél nagyon jól ábrázolja annak a fontosságát, hogy... azt, na, hogy legyen egy viszonylag épeszű ember a gyerek(ek) közelében. Anna, bármennyire is flegma, menő csaj, kap egy másik nézőpontot az anyjától - aki minden ellenére beleragadt ebbe a posványba, mert szereti a semmirekellő, bajkeverő férjét -, tudja, hogy nemcsak Piombinóból áll a világ, hogy a drogozás káros, és, ami a legfontosabb, vannak tervei és jövőképe. Francescának nincs, mert az apja folyamatosan veri, az anyja meg nem csinál semmit, mert gúzsba kötik az álszent, falusi "normák". Francescának csak Anna van, az egyetlen biztos pont az életében, és a ragyogó szépsége, ami szinte vonzza azt, hogy pusztítsák el. Olyan, mintha egy szép háznak nem lenne alapja, és az első szél romba dönthetné.

Nem tudom pontosan, mi etette velem ennyire a történetet. Talán az, hogy valami mélyen ismerős volt benne, pedig én is nyomi voltam, mint Lisa. Könnyen lehet, hogy egyszer újraolvasom, most is, amikor gépeltem be az idézeteket, magával rántott a szöveg, észre se vettem, és elolvastam pár oldalt.
Egyébként picit szájbarágós, a szerkesztő helyében kihúztam volna pár mondatot, de ha nem az első, hanem a harmadik regénye lenne, akkor is elégedett lennék vele.

Eredeti cím: Acciaio
Kiadó: Európa
Kiadás éve:  2011
Fordította: Lukácsi Margit
Ár: 2900 Ft (most sokkal olcsóbb a Szandi akciójában)