Ez az érzés állandó volt – nem is emlékszem olyan időre, amikor ne lett volna valami, akármi a mézesmadzagon, ami vigasszal és megnyugvással kecsegtetett volna – és fontos, hogy ezt ne felejtsem el: ez a valami éveken keresztül lakkcipő és lovaglócsizma volt, aztán az alkohol. Ugyanaz az indítóok, ugyanaz a cél, csak a tárgya más.
Máig sem tudom, hogy ezt az éhséget a család váltotta-e ki bennem, vagy így születtem. Végül is, nem hiszem, hogy számít. Az ember abban talál vigaszt, amiben tud."
Caroline kifinomult, jól öltözött, fiatal értelmiségi nő, együtt él műkereskedő barátjával, Juliannel. Újságíróként dolgozik, pontos, fegyelmezett munkaerő, egyetlen határidőt sem késett még le.
Vacsora előtt megiszik két sör, evés közben négy pohár bort, utána egy félüveg whiskyt. Otthon mini konyakosüvegeket dugdos a fürdőköpenye zsebébe. A szülei fürdőszobájában a WC mögött van a dugipiája. A másik barátjánál, a kedves, elfogadó Michaelnél a veranda alatt, az üres üvegekkel egyetemben. Egyszer részegen kizárta magát a férfi lakásából, és majd' megőrült az idegességtől: hogyan fog visszajutni a lakásba, hogyan tüntesse el az üres üvegeket, mit hazudjon az első számú pasijának, Juliannek, miért késett a vacsoráról.
Caroline alkoholista.
Az ő esetét (vagy inkább fajtáját) magasan funkcionáló alkoholistának hívják. Nem bűzlő, tántorgó hajléktalanok, (többnyire) nem okoznak közúti balesetet ittas vezetés miatt, nem kerülnek börtönbe, viszonylag biztos állásuk, saját lakásuk, családjuk van. Olyan embereket, akiket ha meglátsz az utcán, eszedbe se jutna, hogy isznak. Alkoholproblémáik vannak.
Jómagam nem vagyok a szeszes italok megkísértettje - a lány, akinek a Bailey's is akkor ízlene, ha nem lenne benne az a csípős, maró alkohol - magyarán behűtött forró csokit szeretne inni -, de amolyan irodalmi katasztrófaturistaként szeretek nagy slamasztikában élő emberekről olvasni. Komolyabbra fordítva a szót: szerettem volna kicsit megérteni, hogyan lesz egy intelligens, érzékeny ember az ital rabja, hiszen, akár tetszik, akár nem, Magyarországon is elég nagy probléma az alkoholizmus, gyakorlatilag mindenkinek van olyan hozzátartozója, ismerőse, aki ezzel a függőséggel küzd, így nekem is.
Nagyon személyes, egyszersmind körültekintő beszámoló Caroline könyve. Hivatásából adódóan is igényes, érzékeny a fogalmazása és eléggé őszinte. Bele se merek gondolni, mit érezhetett, amikor felfedezte, hogy a kiegyensúlyozottnak hitt, őszinte házasság, ami a szülei között van, indulatoktól, sérelmektől túlfeszített kapcsolat, ami folyamatosan recseg-ropog és összeomlással fenyeget. Az anyagi biztonság, az, hogy az apa pszichoanalitikus, az anya művész, nem garancia a biztos érzelmi háttérre, a boldogságra pedig végképp nem. Caroline, hallgatva más emberek történeteit arról, hogy miért lettek alkoholisták, szégyellte magát, amiért nem tud konkrét, megrázó fordulópontot felmutatni. Valószínűleg sokan mondanák rá, hogy jó dolgában nem tudta, mit csináljon, de nekem még mindig az az álláspontom, hogy jó kedvében senki nem akarja magát kínozni. Akinek mindene (fizikailag és érzelmileg is) megvan, nem éhezteti magát és nem issza magát holtrészegre húsz éven keresztül. Mindenkinek saját magának kell rájönnie, mi okozza azt a fájó hiányt, mitől retteg valójában, amit magában érez és miért fojtja el alkohollal vagy bármilyen pótlószerrel vagy kényszercselekvéssel.
Amikor Caroline a nők többszörös, egymást váltogató vagy keresztező függőségeiről ír, megfordult a fejemben, hogy talán volt igazság a 19.-20. századi orvosok álláspontjában a nők gyenge idegrendszeréről (csak nem hidegvizes kúrával meg laudánummal kellene kezelni). Az a rengeteg szenvedés, mondja Caroline egyik barátnője. Éhezés, mániákus edzéssel kombinálva. Hánytatás. Önsebzés, gyógyszerek. Érvényesülj a szürke kiskosztümben és a fekete koktélruhában, miközben a melledet bámulják a munkád helyett. Ez még a nyolcvanas évek, ami visszatekintve egész más világnak tűnik, de, úgy néz ki, nem Caroline Knapp volt az egyetlen, aki a kiszolgáltatottság miatt érzett visszafojtott dühöt alkohollal próbálta feloldani. Gondolatban végigvettem a saját hülye mániáimat, és beleborzongtam, vajon én is ezen az úton bukdácsolnék-e, ha nem a család totál absztinens ágára ütök.
[A férfiakról nem tudok nyilatkozni, de mindenkinek megvan a maga története.]
"Mindig elképedek, ha nők beszélnek a függőséggel való sokrétű kapcsolatukról, ahogy összeegyeztetnek magukban kettőt-hármat, ahogy egyikről átváltanak a másikra, olyan természetességgel és kecsesen, mintha csak a partnereket váltogatnák tánc közben. A függés módozatai ugyanilyen könnyedén csusszannak át egymásba: a kényszeres evés szégyennel tölt el és kisebbségi komplexussal az ágyban, ettől meggyűlölöd magad és kételkedsz magadban, innen egyenes út vezet az iváshoz, ami ideiglenesen enyhíti az önutálatot, és kémiai úton annyi magabiztosságot ad, hogy lefekszel egy férfival, akit nem szeretsz, ettől szégyellni fogod magad, és íme, kezdődik a tánc elölről. És újra is fog kezdődni, mert a zene mindig szól a nő agyában, a félelem és a düh aláfestésével – mértéktartás és fékevesztettség, kokettálás és menekülés, ugyanazt a szomorú körforgást állandósítja."Elképesztő, milyen univerzális gyógyszernek tűnik a pia. Legyőzi a szorongást. Kiszabadítja a lazább, szexisebb énedet a béklyóiból, hogy végre önmagad lehess. Hogy tudj emberekkel beszélni, társaságban jól érezni magad. Csalónak érzed magad a saját életedben? Igyál. Képtelen vagy felnőni és nem találod az életcélod? Igyál. Nem tudod magad elviselni? Igyál. És persze: olyan rossz napom volt, muszáj innom valamit. Megérdemlem. Később az ivás mint jutalom, örömforrás eltűnik és kényszerré válik.
Persze nem lesz mindenkiből alkoholista, akinek valamilyen problémája van (szép lenne, az egész bolygó szeszfelhőben pácolódna). Knapp megpendíti a genetikai hajlamot, de, mivel ez az ő története és nem szakmai kutatás, viszonylag kevés szó esik erről a témáról objektíven, inkább a saját esetét taglalja; az apja is alkoholista volt, aki a saját feszültségeit próbálta eltompítani az itallal (és ami nem sikerült). Egészen elképesztő formája az önpusztításnak, hogy Caroline mennyire az apja lánya volt és bűntudatot érzett, amiért az elvonókúrával megbontotta a szövetségüket. A "jó-dolgában"-fanyalgók megkaphatnák az elégtételüket, a két szülő halála alig egy év különbséggel még mélyebbre lökte Caroline-t, de felmerült benne a szörnyű kérdés, hogy enélkül (különösen az apja halála nélkül) képes lett volna-e elengedni a folyékony mankót és végre nem mások viszonylatában értékelni magát, hanem önálló személyiségként, akinek véleménye és akarata van.
Elég tanulságos és itt-ott megdöbbentő - néhol letaglózó - élmény volt olvasni ezt a könyvet. Nemcsak a piáról szól, hanem az önértékelésről, a félelmekről, a többi emberhez való viszonyunkról. Keserű pohár arról, mennyire képesek vagyunk tönkretenni az életünket, mert nem tudunk szembenézni a problémákkal és a saját érzéseinkkel.
A történetnek nincs boldog vége. Caroline Knapp 43 évesen halt meg tüdőrákban. A szüleivel is a rák végzett. De ez már egy másik történet.
Remélem, hogy a leszokás után sikerült megtalálnia a békéjét és boldog években volt része.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2015
Fordította: Nagy Flóra
Ár: 2990 Ft
Ahhh de jó poszt lett!
VálaszTörlésMost akkor már remegek ezért a könyvért. Meg egy üveg borért :P
Köszi, néha még ilyet is tudok.:D
VálaszTörlésAnalitikusabb és önmagaddal szemben jóval kíméletlenebb vagy annál, minthogy remegj egy üvegért.:)
Óóó ez lesz a mantrám eztán :D
VálaszTörlés