Az jutott eszembe, hogy a krimiíróknak - nyakatekert ügyek esetében - majdnem olyan okosnak kell lenniük, mint a fizikusoknak.
Bonyolult, hangzik el a válasz a regényben egy-egy firtató kérdésre. Ez a történet tényleg bonyolult, még a gerincvelőm is ketté állt, mikor becsuktam a könyvet és próbáltam rendet tenni ebben a kupiban. Millió, millió szála van az ügynek, és bizonytalan, hogy mikor kezdődött valójában. Talán 2008-ban. Talán 1973-ban. Vagy 1969-ben. Vagy...
Amerika legsikeresebb írójának, Harry Quebertnek a kertjében, a leendő hortenziabokrok helyén egy méter mélyen egy fiatal lány holttestére bukkannak, amiről kiderül, hogy a 33 éve rejtélyes körülmények között eltűnt Nola Kellergané. Mellette, egy táskában megtalálják Quebert bestsellerének kéziratát, de terhelő bizonyítékként az is kiderül, hogy az akkor harmincnégy éves írónak viszonya volt a tizenöt éves Nolával.
Quebertre lassan a villamosszék árnyéka vetül (bocsánat), de Marcus, tanítványa és "ha-fiam-lett-volna" barátja kutatni kezd, amit természetesen valaki(k) nem néz(nek) jó szemmel. Ahogy halad előre a nyomozás, egyre több, harminchárom éve elhallgatott titok kerül napvilágra, megtudjuk, milyen gyökeresen formálta át a kisváros lakóinak életét Nola eltűnése, és mennyire egymásra vannak utalva a bűnösök - mert bizonyos mértékig mindannyian azok.
Eme gyönyörűséges piszkozat kb. egy hete érlelődik, mert zátonyra futottam vele, nem volt ihletem a firkáláshoz. A friss élmény leülepedése után sajnos azt kell mondjam, hogy nekem ez a regény nem volt olyan átütő erejű; nem volt rossz, de hiányzott a hűha-élmény, a folyamatosan durrogtatott csillagszóró-poénok inkább fárasztottak, az ilyesmitől én nem rágom le a körmöm. Túl életszerűtlen, hatásvadász.
A krimi-szálnál jobban tetszettek az emberi természetre vonatkozó kérdések. Lehet-e az ember szerelmes egy tizenöt éves lányba (kivéve, ha ő maga is hasonló korban jár)? Mit teszünk meg azért, hogy fenn tartsuk a látszatot?
Igen, leginkább erről szólt nekem a Harry Quebert. A látszatról. Egyedül az számít, hogy mi van a felszínen. A prominens író és egyetemi tanár, Harry Quebert viszonyt folytatott egy kamaszlánnyal, akinek a holtteste 33 év után az ő kertjéből kerül elő, mellette leghíresebb regényének a kézirata. Az, hogy Harry szerette-e Nolát - és hogy a lány viszont szerette-e őt -, hogy a kéziratot esetleg más is oda csempészhette, nem számít. Az Embereknek nem. A szerencsétlen férfit kb. két nap alatt az ünnepelt író státuszából eljut a halálos ítélet előszobájáig, nevét meghurcolják, a regényeit visszavonják a könyvesboltok polcairól és az iskolai tananyagból is törlik. Mindenki gyűlöli Harry Quebertet és a halálát kívánja - de nem feltétlenül a vélhető tettéért, az indulatok mögött személyes okok is megbújnak.
Ez alól egyedül Marcus kivétel, akit a kölcsönös szimpátián túl a nagyfokú hála vezet; állítása szerint Harrynek köszönheti, hogy az lett belőle, aki - sikerfüggő, a bukástól rettegő csalóból igazi író, aki megtanulta elengedi a kudarcait. Rátapad a szegény Gahalowood őrmesterre, akivel Lehane humorát idéző párost alkotnak, miközben egymás után fejtik fel az összetett ügy szálait.
A másik, ami lenyűgöző a regényben, a mérhetetlen emberi ostobaság; Tamara Quinn-nél, a diner hárpiájánál hülyébb, rosszindulatúbb nőről ritkán lehet olvasni. Előbbit a lánya is örökölte, aki azt képzeli, hogy ha beülnek hozzá reggelizni, lassan tervezheti az esküvőt, és minden elutasító jel ellenére makacsul ragaszkodik az érzelmeihez.:D Marcus anyukája is beleillik a sorba - miért van olyan érzésem, hogy Dicker utálja a nőket? -, a tipikus kotkodácsoló, a gyerekén majomszeretettel csüggő anya. És ez még csak a felszín, de a sötétebb indulatokról spoiler lenne írni.
Huh, azt hittem, sose szenvedem ki magamból ezt a vackot. A legjobban a fejezetek elején lévő, írásról szóló párbeszédek tetszettek, a krimi szálnál egy bizonyos fordulat után elvesztettem a türelmemet. Tudom, hogy uncsi már és fanatikus vagyok, de Lehane feleekkora terjedelemben képes elérni, hogy hevesebben verjen a szívem, amikor a szereplők rájönnek egy összefüggésre - pedig őt másodjára olvasom -, itt viszont minden második oldalra jut Egy Nagy Rejtély, amit viszont az istennek nem lehet kihúzni a szereplőkből, csak húsz oldal vekengés után.
Nem volt olyan rossz élmény - olvasmányos, leköti az ember figyelmét -, mint amilyennek a post alapján tűnik, csak a végére felhúztam magam azon, mennyi mellényúlásom volt már idén.:)
Eredeti cím: La vérité sur l'Affaire Harry Quebert
Kiadó: Göncöl
Kiadás éve: 2014
Fordította: Boros Krisztina
Ár: 3570 Ft
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése