Azt hiszem, Rose Tremainre lehet azt mondani, hogy szépen ír. Nem tudom pontosan meghatározni, miből ered ez a benyomásom, de úgy képes megjeleníteni a nyomorúságos, a történelem csapásait elszenvedő emberek hányatott sorsát, hogy pár aprósággal felvillantja az élet szépségét, mint amikor a töredezett beton csúf résein vadvirágok nyújtozkodnak a nap felé.
Akárcsak a Színaranynak, a Gustav-szonátának is nehezen álltam neki, mert tudtam, hogy szépség ide vagy oda, ez bizony fájni fog, és nem a nyers brutalitás útján, hanem a csendes, apró szilánkként lüktető fájdalommal, amint az ember egész életében a lelkében hordoz - a végtelen perverzióm bizonyítéka, hogy megnyugvással tölt el, más ember is cipeli magával a maga fájdalomszilánkjait; egy ki nem mondott szó, egy elszalasztott lehetőség, egy érintés, amiben akkor úgy tűnik, az egész élet értelmet nyer.
Mennyi fájdalom a hiábavalóságért.
Gustav Perle tényleg olyan, mint egy kókusz (vagy mint egy gyöngykagyló, ha az úr nevéből akarunk kiindulni) - a jelentéktelen, kemény külső izgalmas belsőt takar. Döbbenetes méltósággal viseli az őt ért fájdalmakat és szinte félelemkeltő az a humánus szeretet, amit az erre képtelen anyja, Emilie iránt érez.
Persze szegény Emilie sem véletlenül olyan, amilyen. Bármennyire is csábító mindenért őt hibáztatni, a valóság sosem olyen egyszerű és mindenki tudja, hogy balgaság minden rosszért egyvalakit bűnbaknak kikiáltani. Emilie egyszerű lénye, amikor még fiatal volt és ártatlan, még nem mérgezte meg a csalódás toxikus fullánkja, csak a jó életre vágyott, amit számára a magazinok fényes, zizegő oldalán olvasott sztárhírek testesítettek meg. Vajon mi dönti el, ki milyen ember lesz - az Emilie bevallása szerint is borzalmas anyja vajon benne miért nem úgy hagyott nyomot, hogy ne az élet felszínén, hanem a mélyben kutasson? Lehet-e hibáztatni Emilie-t, amiért csak a saját gyarló kis szükségletei érdeklik, a muskátlik az erkélyen, a szép ruhák? Nekem nem megy, mert Emilie tudja, hogy sekélyes, hogy rajta kívül egy nagy világ létezik, aminek ő igen kevéssé a része és szenved ettől az állapottól, de nincs annyi ereje, hogy változtatni tudjon rajta - később pedig ennek a csírája is elvész.
Vele szemben a fia, Gustav egészen másképp formálódik az őt ért szenvedésekre; az irigység nem érinti, a keserűség nem emészti - lenyűgöz az a csendes erő, ami a lényéből árad, ahogy önsajnálat nélkül minden reggel felkel és teszi a dolgát, azaz gondoskodik mindenkiről. Milyen fájdalmas, küzdelmes az élete, mégis, az embert elönti valamiféle rejtett gyönyörűség, ahogy az utolsó oldalakat olvassa.
Hogy valami tárgyilagosat is írjak a könyvről: Svájcban játszódik, ahol - a hihetetlen nehézségek ellenére megőrzött politikai semlegesség ellenére - a második világháború megkövetelte a maga áldozatait és nemcsak dúsan zöldellő fű, bájosan bodorodó bárányfelhők léteznek, hanem lehangoló bérházak, nyomor, mindent felörlő üzemi munka, mint a világ bármely más országában. Mondhatni, a könyv egy olyan Svájcot mutat meg, amit kevesen ismernek, ami túlmutat a széles körben elterjedt sztereotípiákon - de a regény igazi erőssége a szereplők ábrázolása marad, valósággal tapicskoltam ezekben a precíz, színes, élő-lélegző jellemrajzokban.
Nem tudok róla többet írni, olvassa, akinek hajlama van rá.
Köszönet Szűr-Szabó Katalinnak a fordításért és a 21. Század Kiadónak az igényes kiadványért.
Sorozat: Kult Könyvek
Kiadás éve: 2017
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Ár: 3990 Ft
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése