Hacsak nem

"Ha imádkoznék, biztosan azt kérném mindennap, hogy kíméljenek meg a bugyuta derűlátás szégyenétől."

Carol Shields: Norah, gyere haza!

Mindazonáltal.

Máskülönben.

Ami azt illeti.

Ennélfogva.

Annak ellenére.

Minthogy.

Hacsak nem.

Csupa nyugtalanító - néha reményt keltő -, a mondanivalóban ravaszul elbújtatott, megmásító szó. Hezitáló és időt adó szavak, amelyek pár másodpercig késleltetik a végső gondolatok kimondását. Szürke szavak, amelyek látszólag jelentéktelenek a cselekvő, nyughatatlan igékhez és a tisztes, pasztellszínű főnevekhez képest (a főnevekkel mindenki jóban van. A hétévesek is.) Carol Shields szerint, ha az eseményeket "összefüggő elbeszéléssé akarjuk rendezni, a nyelv felemás darabkáira, nyelvtani forgácsaira van szükségünk... többnyire határozószavakra vagy kötőszavakra, amelyeket nehéz definiálni, mivel helyek vagy viszonylagos helyzetek elvonatkoztatásai."

Jelen regényének eredeti címe is egy ilyen nyelvtani forgács: Unlass, azaz "hacsak nem". Elhiszem, hogy a kiadó piacképesebbnek találta az általa kifundált Norah, gyere haza! verziót, de ami sokak számára csalogató lehet, nekem nyálasan elrettentő. A szavak táblázatba szuszakolásának, nyelvtani elemezgetésének titkos perverzióját rejtegető exnyelvészként, a mondanivaló csűrés-csavarásáért rajongó, autodidakta logográfusként - talán mondanom se kell, ha nem fogod fel ezt a mondatot, és ha a "vöröspöttyös" predikatív szerkezetek, és nem a többszörösen összetett mondatok híve vagy, nem tekintelek embernek, azaz egy mizantróp sznob is vagyok - vonzóbbnak találtam volna a cím tükörfordítását, akárcsak az ínyenc könyvmolyok többsége.

Azért emlegetek ínyenc olvasókat, mert, ahogy a Molyon írtam az olvasásom alá, ez a könyv egy komformista gyöngyszemecske; ugyan nem váltja meg az irodalom világát, nem fogják egymás kezéből kikapkodni az emberek, de a kilúgozott (és Faulkner által megkínzott) agyamnak és képzelőerőmnek olyan jólesett benne lubickolni, mint a testemnek a 34 fokos medencében. Az a fajta szórakoztató regény, ami nem a fájdalmasan gagyi, a nyúlósan gejl rózsaszín, és nem is az agyonkoptatott, sematikus női könyv (levél a halott nagyi tollából, amely feltárja a múlt egy ismeretlen darabkáját, utazás egy helyes szigetre, amelyen egy még helyesebb pasas járja borostásan a vidéket). Valószínűleg olyan, amilyennek a könyv főszereplője, Reta (ejtsd: Rita) szánta a saját első regényét: az egyszerűség letisztult eleganciája. Jólesett benne elmerülni és tapicskolni. A megfelelően adagolt dráma, elgondolkodás az életről, szimpatikus, ám átlagos főszereplővel, jobbfajta fogalmazásban - nehéz az igényes szórakoztató irodalom követelményeit meghatározni, a határai túl képlékenyek és egyénenként változnak. Mindjárt kitérek ezekre a regény kontextusában, de előtte muszáj leírnom, hogy visszaadta a billentyű-klimpírozási kedvemet, amiért végtelenül hálás vagyok Carol Shieldsnek (és Reta Wintersnek). Előtte hetekig semmi nem jutott eszembe. Az agyam olyan üresen ásító volt, mint egy sötét képernyő. Az Unless visszahozta nekem a szavakat.

Kezdjük ott, hogy ennek a regénynek nem Norah a főszereplője, hanem Reta. Norah Reta tizenkilenc éves lánya, aki ismeretlen indíttatásból félbeszakítja a tanulmányait, elhagyja a barátját, a családját és Toronto egyik utcasarkán üldögél, nyakában "Jóság" feliratú táblával, és éjszakánként egy hajléktalanszállón alszik. De ez csak egy része a regénynek; a család élete érthető módon kettétörik, de szintén érthető módon valamennyire funkcionál, és ennek a funkcionálós résznek Reta az origója (mint a családanyák általában).

Kicsit feminista, kicsit fejlődésregény, leginkább töprengős regény. Gondolatregény. Gondolatok az írásról, Reta szerkesztőjéről, a kutyáról, a minden bizonnyal lenyűgöző házról, a családról, Reta hallgatag anyósáról, a harsonáról, a helyi közkönyvtár esedékes bezárásáról, mindenről, amely a drapp kabátos írónő, az orangetowni Mrs. Reta Winters fejében megfordul, aki saját bevallása szerint napjait szinonimák vadászatával tölti. Valamiért szeretek hétköznapi emberekről olvasni. Reta ilyen. Nincsenek szuperképességei, nem igéző kisugárzású, kifinomult nő, mint mondjuk Danielle Westerman, akinek a műveit fordítja, és aki bizonyos értelemben Reta lelki guruja. Azt se tudjuk, hogy néz ki Rita. Negyvennégy éves, három lány anyja - nekik egy pasztellszínű paca, "anya" felirattal, akik nem figyelik, hogy kicsit őszül a szemöldöke széle, és ebben a korban vigyáznia kell a szemkörnyék finom vonalaira [skincare addict közbevetés: neeem, Reta, már sokkal korábban vigyázni kell rá!]. Megnyugtatja a takarítás, és, ha nem otthon alszik, álmában önkéntelenül felbukkan az általa étellel ellátott emberek élelmezési kérdése. Sokat töpreng főhőse, Alicia életén. A lelki fájdalomtól hajtva felháborodott leveleket ír álnéven, amelyeket sosem küld el. Próbálja lexikális és gondolati síkon megközelíteni Norah döntését, ugyanis a lány nem kommunikál a családjával, de még csak rájuk se néz.

Sok témát ölel fel könnyedén, de nem felszínesen ez az elfeledett regény, amelyek szépen egybefonódnak; feminizmus, család, önállóság, elengedés, a kapcsolatok hiánya, odafigyelés. Ismerjük-e egymást valójában? Képesek vagyunk-e átérezni/megérteni a másik fájdalmát, ami borzasztó károkat okoz az életében?

(Nem, de a próbálkozás mindent megér.)

Eredeti cím: Unless

Kiadó: Geopen

Kiadás éve: 2004

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Ár: kb. 1200 Ft-tól elérhető