Carlos Ruiz Zafón: Marina
Mindenkit megvisel, ha rádöbben, hogy az ifjúságát elfújta a szél (bocs), hogy a fiatalság gondtalan évei végérvényesen köddé váltak, és nem lehet őket visszahozni. Egyesek magukra tetováltatják a keserédes felismerést és felnyíratják a hajukat, mások elhagyják a családjukat és vesznek egy menő sportkocsit, a pufók, kedves arcú spanyol szerző pedig ír egy sötétségben és fekete pillangókban tobzódó rémregényt, amitől a gyengébb idegzetűek éjféltájt az ágyukban fognak reszketni, és soha, soha nem fogják betenni a lábukat elhagyott, romos házakba és a csatornákba se szottyan kedvük alászállni.
Nos, Zafón már 52 éves, úgyhogy valószínűleg megbarátkozott a felnőttkorral, és maximum a képzeletében gyújtotta fel szeretett Barcelonáját és tömte tele az alagútjait vérző holttestekkel.
Majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben, amikor kiderült, hogy Az elfeledett könyvek temetője újrakiadása után az Európa végre a Marinát is megjelenteti, ami a korábbi kötetekkel ellentétben nem érhető el 2-3 kiadásban. Tudom, hogy
Másként megfogalmazva, Zafón azon kevesek közé tartozik, akinek el akarom hinni a meséit, hogy megmentsenek az egyetlen valóságtól, ami létezik - és amit ő volt kedves ebbe a regényébe is belerakni.
Ami nem győzött meg.
A Marina kronológiai sorrendben nem a szerző legfrissebb regénye, hanem a sorban a negyedik; eredetileg 1999-ben jelent meg, két évvel A szél árnyéka előtt, és a motívumrendszer, amit az általam annyira kedvelt könyvében bemutat, a Marinában is jelen van, csak... kilóg a lóláb. Az én ízlésemnek túlontúl vázlatos volt, és, bár helyenként megcsapott az elmúlás, a falevelek és a füst illata, az élmény közel sem volt teljes. Azt se nagyon értettem, miért két, kissé koravén tinédzser a főszereplő - egyikük sem aszfaltzsivány utcagyerek, inkább elszigetelt, impulzusszegény életet élnek - azok az események, amelyeken keresztül mennek, felnőtt embereknek sem aquaparkos kiruccanások, de ezt még valahogy elrendeztem volna magammal. Azt már nem sikerült volna, hogy felnőttek és idős emberek, akik 20-30 éves, életveszélyes titkokat őriznek, miért nyílnak meg azonnal két gyereknek. Jóformán mindenki ajtót nyit, Óscarék mondanak valamit, aztán a delikvens a tűz felé fordul és beszélni kezd - ez a mondat többször visszatér a regényben. Ha Zafón még hozzácsap kb. 100 oldalt a könyvhöz, könnyebben elfogadom a redundanciát, hiszen azt is képes megetetni velem, hogy jóformán ugyanazt a történetet mondja el újra és újra.
Abban biztos vagyok, hogy nem a fiatal olvasók kedvéért rövid a regény. Azok közül, akik nálam hamarabb olvasták a Marinát, többen említették, hogy mennyire véres és ijesztő - tudom, hogy nem illendő elárulni, mennyire deviáns vagyok, de nekem ez fel se tűnt. Zafón soha nem volt egy kedves szerző, a történetei tele vannak sötétséggel, hihetetlen kegyetlenséggel, végtelen emberi nyomorúsággal és gyásszal. A gyönyörű részletek, a hangulatos leírások kontrasztelemek, hogy minden fájdalom ellenére mindig marad valamennyi szépség a világban, de néha csak festői díszletelemek - na, valahogy el kell adni a könyveket, és nem lehet mindenki érfelvágós, a kritikusok által elismert, de a széles közönség számára ismeretlen írómágus. Meg hátha megdobja a turizmust, mert Zafón minden könyvéből süt, mennyire imádja Barcelonát. Én is szeretnék egyszer az ő szemével végigcsászkálni a városon, csak vinnék magammal egy aknavetőt, két harapós kutyát és néhány testépítőt.
Visszatérve a Marinára: egy fantasztikus és horror elemekkel átszőtt, klasszikus gothic rémregényt olvashatunk. Igen, van benne fantasztikum, de olyan zafónosan, sötét kapualjasan, nehogy valaki csillogó-villogó űrhajót várjon. Tényleg véres? Igen, és sokaknak ijesztő lehet, de a regény vége felé egy sokkal nagyobb, sokkal prózaibb dráma bontakozik ki - a váltás nagyon éles és kiegyensúlyozatlan, hiteltelen lesz tőle a cselekmény, mintha Zafón se tudta volna, hogy biztosan azt akarja-e, amit már 85%-ban papírra vetett. De azt sikerült elérnie, hogy az én szívem is összeszoruljon - higgyétek el, a befejezés sokkal rémisztőbb, mint bármelyik rémalak, amit a fantáziátok a sötét sarkokba és az ágy alá vizionál - és mindenkit utolér.
CRZ nem győzött meg, hogy a Marina nagyon jó könyv - úgy tűnik, nekem A szél árnyéka és az Angyali játszma marad az etalon -, de minden cinizmusom és technikai-történeti hiányosság ellenére szerettem olvasni.
Eredeti cím: Marina
Kiadó: Európa
Kiadás éve:2016
Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna
Ár: 2990 Ft
[Ez az angol borító - kattintásra megnő -, szerintem ez illik leginkább a történethez]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése