Nem is tudom, hogyan jutott eszembe pont ezt a könyvet elolvasni, amikor teli vagyok vadiúj, várhatóan fantasztikus könyvekkel, a Sargassót meg olyan régen vettem, hogy még a moly.hu adatbázisába se vezettem be a megszerzés idejét. De, ahogy mostanában, engedtem a hirtelen támadt sugallatnak, úgyis nemrég olvastam el másodjára a Jane Eyre-t.
Ismerjük meg Antoinette Coswayt, az egykori rabszolgatartó fekete hajú, szépséges félvér lányát, mielőtt az élete összefonódott az őrülettel és a tűzzel. Ismerjük meg Jamaica szigetét, ahol az ég valószerűtlenül, szikrázóan kék, a virágok éjszaka bontják szirmaikat és illatok súlyosan üli meg a párás levegőt, a hegyek bíborvörösek és mindent átitat a mágia kétarcú hatalma. Ismerjük meg a fiatal Rochestert, aki most még csak egy rémült ifjú, és olyan világban találja magát, ahol minden az ellenkezője annak, amit eddig ismert.
Az 1800-as évek közepe táján járunk, Jamaicán, a rabszolgaság betiltása (1834-38) után. Antoinette édesapja, aki szintén rabszolgatartó nagybirtokos volt, még a főszereplő gyermekkorában meghal, veszélyes, iszákos ember, aki a szóbeszéd szerint megőrült. Antoinette a második feleségével való házasságból származik, aki nem fehér bőrű, martinique-i szépasszony volt. Az apa halála után a család - anya, Antoinette és a születése óta ágyban fekvő öccse, Pierre - öt évig számkivetetten, szegényen él. A tekintély és a pénzforrás a családfő halála és a rabszolgafelszabadítás után megrendül, ill. elapad, Antoinette-ék a néhány megmaradt szolgával gúny és zaklatás céltáblája lesznek. Antoinette magányos gyerekként, két világ határán nő fel; se a fehérek, se a feketék közé nem tartozik, gyakorlatilag senki nem foglalkozik vele, kivéve az egyik szolgáló kétes törődését, Christophine-ét, akit fekete (obeah, ill. ahogy mi jobban ismerjük: vudu) mágiáért le akarnak tartóztatni, édesanyja minden törődést, amire képes, a beteg kisfiúra fordítja, az se érdekli, hogy a lányának nincs egy normális ruhája és madzaggal köti össze a haját, mert nem telik nekik szalagra. A szökőévente érkező látogatók előtt (is) szégyelli magát, mert nem igazi angol lány, de a hihetetlenül vegyes jamaikai népesség körébe sem tartozik, fehér niggernek vagy fehér svábbogárnak csúfolják. Talán nem csoda, hogy szegény lány teljesen össze van zavarodva, de ezután következnek az igazi katasztrófák, amelynek utolsó állomása egy fiatal angol nemes, Edward Fairfax Rochester személyében testesül meg.
Természetesen ez a Rochester még nem az a Rochester, akit mi ismerünk a Jane Eyre-ből; nem a goromba természetű, művelt, világlátott, ám megkeseredett és magányos férfi, a komor Thornfield Hall nyughatatlan ura, hanem egy... egy rémült, dacos fiatalember, aki karót nyelt angol modorába próbál kapaszkodni. Dühös a családjára, amiért jóformán rákényszerítik (nemcsak hajadon leányokra várt elrendezett házasság), hogy a pénzéért elvegyen egy vadidegen nőt, aki a titokzatos, mágiával átitatott egzotikus vidék szülötte. Az a szerencse, hogy nem királyi párról van szó, mert ez a kapcsolat legalább akkora katasztrófa, mint Marie Antoinette és XVI. Lajos házassága - annyi is lett volna az angol birodalomnak -, ha ugyan nem nagyobb. Két világ ütközik egymással, elkeseredett indulatok csapnak össze, magány, félelem, gyűlölet, bujaság találkozik ennél a két embernél, akik ennél nem is lehetnének különbözőbbek. Antoinette csak egy magányos, rettegő lány, a személyiségének nincsenek erős alapjai, Rochester szintén halálra van rémülve - talán van abban valami törvényszerűség, hogy a fiatal férfiak halálra rémülnek a feleségüktől -, és az egész Antillák idegenségét látja a feleségében, de egy tapodtat nem mozdul azért, hogy megismerje, helyette megteszi bűnbaknak, és egy perc alatt felül a szóbeszédnek, hogy a felmenői után hamarosan Antoinette is megőrül - át is kereszteli Bertha névre (a lány anyját hívták így), hogy még jobban eltávolítsa magától.
Ja, ezt mind magamnak raktam össze.
Maga a szöveg hihetetlenül... együgyű, nem tudok rá jobb szót kitalálni. Értem én, hogy kihagyásos technikával dolgozik, hogy a szereplők zavarodottságát akarja érzékeltetni, de majdnem kiszaladtam tőle a világból. Pár elkapott leírás, esemény az egész, tulajdonképpen egy délután alatt elolvasható. Szörnyen csalódott voltam, hogy ezt a remek (és egyben klisés) ötletet így valósították meg, a vége pedig még magához képest is borzasztóan összecsapott lett. Valószínűleg az a magyarázat, hogy egyrészt éretlen vagyok hozzá (megpróbálom nem elfelejteni, hogy tíz év múlva olvassam újra), másrészt tudom, hogy engem a túlburjánzó, részletes szövegekkel lehet elbűvölni - legalábbis erről próbálom meggyőzni magam. (Azt még valahogy csak-csak beveszem magamtól, hogy éretlen vagyok (!!) egy szöveghez, de a a minimalista prózától is képes vagyok eldobni az agyam, szóval...) Szóval próbálom magam meggyőzni, hogy jó ez, csak engem nem érintett meg. Ez az az eset, amikor lehet toporzékolni, hogy tényleg annyi minden van benne, amit belelátunk, vagy sokkal prózaibb a valóság.
Tudjátok, mi most a legerősebb érzés bennem? Hogy a fejemben egy sokkal jobb verzió íródott a regény, a saját fantáziám és az összeolvasott cikkek alapján, mint amilyen valójában a Széles Sargasso-tenger. Ez az emlék fog bennem rögződni - remélem, tíz év múlva eggyé válik a valósággal. Talán ezek az igazán jó könyvek.
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2007
Fordította: Tandori Dezső
Ár: 3000 Ft
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése