Átmeneti üresedés

"- Fontos megbeszélés - elmélkedett Carl, és rászánt egy pillanatot, hogy elképzelje.
 - Nem igazán... inkább csak a jövőről fog szólni, azt hiszem."

Zadie Smith: A szépségről

A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.

Nem tudom, hol kezdjem. Harmadjára futok neki a postírásnak, de nem tudom összefogni a szavakat ahhoz, hogy kifejtsem, miért is szeretem annyira az ilyen típusú könyveket. A semmi különös, ám számomra leírhatatlanul érdekes-hétköznapi emberek nem-életéről szóló, spirálisan kígyózó érzelmekről, a féltékenységről, irigységről, az átmeneti boldogságról és a szüntelen állóháborúról szóló nem-regényeket. Nem lehetünk állandóan harcos hercegnők vagy szörnyölő, vándor hősök.

Zadie Smith regénye elvileg két családra fókuszál, de a Belsey-klán többet mocorog a mikroszkóp alatt, mint az egzisztenciálisan jobb, de ellenszenvesebb Kipps-família. Két szemlélet, két beállítottság ütközik össze, amikor a pimasz sarjak Rómeó és Júlia módjára összegabalyodnak - ami szerencsére senkinek nem okozza a halálát -, és, mire véget ér a regény, valószínűleg megállapítható, hogy egyikük sem jobb a másiknál. Azért "valószínűleg", mert a családfő Montague Kippstől és a fiától mélységesen undorodtam, ahogy általában szoktam a vallásos ájtatosság szoknyája alá bújtatott nyerészkedéstől és kapzsiságtól. Howard se példamutató ember; lapít, hazudik (rosszul), bocsánatot kér (rosszul), megcsillogtatja az elbűvölő énjét (kiválóan), de alapvetően jó ember, aki nem akar rosszat, csak 50+-os létére mélységesen össze van zavarodva. Elég rémisztő, hogy egy ember ennyi idős korában sem találja a helyét és sorozatban hülyeségeket csinál, miközben körömszakadtáig ragaszkodik a mindenki számára fárasztó elveihez.
A többi szereplő sem volt szimpatikus - de ez abszolút nem befolyásol egy könyv megítélésében -,

Zadie Smith
forrás

Zora Belsey-től gellert kapott az agyam; az a törtető, hangoskodó, valójában önbizalomhiányos és rettegő típus, amit a valóságban is ki nem állhatok. Kippsék lánya, Victoria is a félelmeit takargatja, de legalább magának nem hazudik és néhány embernek meri megmutatni a törékeny énjét. Egyedül Kikivel tudtam szimpatizálni, és az ő segítségével jöttem rá, hogy ebben a történetben mindenki mélységesen magányos, főleg Kiki, a háromgyerekes, férjezett nő. Nem volt nehéz ezt a mintázatot a valóságra is kivetíteni, mert Zadie Smith élethű helyzeteket mutat be, az apró mozdulatokig kísértetiesen ismerős képeket fest. Howard látogatása az apjánál annyira tűpontos, hogy még én is zabos lettem tőle. Annyira valódi, annyira igazi - és borzasztó. Nehezen tudom a szépség fogalmát társítani ehhez a regényhez, túl sok ronda dolog esik meg, és a felbukkanó szépség istenes kalamajkába keveri a szereplőket.

"- Kérlek! Ez nem Amerika! Asziszed, ez Amerika? Ez játékváros! Én ezen a földön születtem, nekem elhiheted. Mész Roxburybe, mész Bronxba, akkor látod Amerikát. Az utca. - Levi, te nem Bronxban laksz - magyarázta Zora ráérősen -, te Wellingtonban laksz. Az Arundelbe jársz. A neved bele van vasalva az alsóneműdbe. - Nem tudom, hogy én utca vagyok-e... - elmélkedett Howard. - Még mindig egészséges vagyok, van hajam, herém, szemem, satöbbi. Príma herém van. Igaz, hogy fölötte állok a szubnormális értelmi szintnek - de, ismétlem, tele vagyok tűzzel és trutymóval. - Ne!
 - Apu - mondta Zora -, lécci, ne mondj ilyet, hogy trutymó. Soha. - Nem lehetek utca? - Nem. Miért kell neked mindig mindenből viccet csinálnod? - Én csak utca akarok lenni. - Anyu! Szólj neki, hogy hagyja abba! - Lehetek testvér. Ellenőrizzétek! - Azzal Howard elkezdett mindenféle izomszakasztó kézmozdulatot és testtartást produkálni. Kiki visított, és eltakarta a szemét. - Anyu! Én isten bizony hazamegyek, ha még egy másodpercig csinálja ezt, isten bizony...Levi reménytelenül próbálta eltakarni a csuklyájával perifériás látásának azt a szeletét, amelyben Howard makacsul kitartott. Ez bizonyosan egy másodperccel az előtt történt, hogy Howard recitálni kezdte az egyetlen rapszámot, amelyre emlékezett. Rejtélyes módon erre az egyetlen sorra emlékezett a dalszövegek tömegéből, amelyeket Levi naphosszat dünnyögött: - A gatyámban gyorstüzelő löveg van - kezdte Howard. A család megbotránkozott sikongatásban tört ki. - Mert nekem a farkamban is eszem van!
- Na most elég! Elmentem.
Levi flegmán előreügetett, és elbújt a park kapuján behömpölygő tömegben. Mind nevettek, még Jerome is, és Kikinek jólesett látni, ahogy nevet. Howard mindig vicces volt. Mikor először találkoztak, már akkor azt gondolta róla, hogy az a fajta apa lesz, aki meg tudja majd nevettetni a gyerekeit."

Szóval, nagyon igazmondó, élethű, de nem megy át önmarcangolásba, olvasás után nem úgy éreztem magam, mint akit megrágtak és kiköptek a mocskos járdára, Smith meghagyja nekünk a következtetéseket és a lelkiismeret néma hangjait, kezdjünk vele, amit akarunk - maradhatunk annál, hogy egy jó kis könyvet olvastunk, de mi egyáltalán nem ilyenek vagyunk (hát persze), vagy elismerhetjük, hogy mi is így botorkálunk; megbotolva-elvágódva, de többnyire makacsul kapaszkodva.

A fordítás mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Nekem alapvetően nincs gondom Sóvágó Katalin munkáival, általában kevés farkasordító hiba marad a fordításaiban - vagy a történet jótékony homálya elrejti őket előlem -, de ez botrányos volt. Rögtön pofán vág azzal, hogy "Köszönetmondás", annyira rondán néz ki, hogy majdnem elvette a kedvem a könyvtől. Sajnos a történet elején elég sok bicegő mondat van, a Belsey-ház leírása iszonyatos, pedig látni a szépségét. Szerencsére később normalizálódik a helyzet (csak a "füligszáj mosoly"-t és a "tátott szem"-et tudnám feledni) - a szlengbe nem fogok belekötni, mert azt úgyse lehet átültetni egy másik nyelvre -, de előfordulnak olyanok, hogy "nem akarok részes lenni ebben", bántóan kiugranak a szövegből ezek a sántikáló kifejezések, mondatok, kizökkentettek az olvasásból. Nem akarok ebben részt venni, nem akarok ebben résztvevő lenni, én ebben nem veszek részt, én ebből nem vállalok részt, annyi variáció létezik rá, nem igaz, hogy pár betűt nem bírt a szerkesztő vagy a korrektor arrébb pöccinteni. És Tulp doktornak mióta "anatómialeckéje" van, "Tulp doktor anatómiája" helyett?

Ui.: nagyon szeretem az ún. "városjáró" könyveket, amelyek hétköznapi, csip-csup dolgokat írnak le a városokról, ahol játszódnak. Ez is ilyen.

Eredeti cím: On Beauty
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Fordította: Sóvágó Katalin
Ár: 2900 Ft, de A Nagy Nyári Szandi Akcióban pár száz forintért hozzá lehet jutni