Hamis édenkert

"Emlékszem... A betegeknek egyre rosszabbul gyógyultak a sebeik. Meg hát... Az az első radioaktív eső, amely után megsárgultak a pocsolyák. Sárgák lettek a napon. Most már mindig megrémít ez a szín. Egyrészt, mint kiderült, a tudatunk nem volt felkészülve semmi hasonlóra, másrészt pedig - de hát mi vagyunk a legjobbak, a legextrábbak, a mi országunk a legnagyobb. A férjem felsőfokú végzettségű, mérnök, és a lehető legkomolyabban győzködött arról, hogy ez terrorista merénylet."

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Egyszer fizikaórán megkérdezte a tanárnő, milyen atomerőműveket ismerünk. Az egyik fiú élénken felordított, hogy "Csernobil!", mire a többség elnevette magát, még a tanár is mosolygott. Nagyon keveset tudtam Csernobilról - jóformán semmit, és ez az állapot állt fenn a könyv olvasásáig -, csak annyi ismeretem volt, hogy az egyik blokk felrobbant és borzalmas katasztrófát okozott.
Lehet, hogy jobban jártam volna, ha megmaradok ebben a boldog tudatlanságban, mert ez volt a legborzalmasabb könyv, amit valaha olvastam. Van az a közhely, hogy a legnagyobb drámát / szappanoperát az élet írja - hát, annál falhoz vágósabb fikciót a legelvetemültebb író sem képes kitalálni, amelyben a kisgyereknek olyan fájdalmai vannak, hogy könyörög az anyjának a halálért - mert megtörtént, mert az anya meséli el. Igen, tudom, hogy ez naponta előfordulhat, de ettől nem volt kevésbé megrázó olvasni róla.
És az állatok, istenem. Nekem senki sem mondta, hogy ez egy állatos könyv. Szalad elöl a macska, utána két kisgyerek, hátul a katona, nagy nejlonzacskóval. A kislány sikít és biztatja a macskát a menekülésre. Az a kép, hogy az elhagyatott ház ablakában a kismacska megeszi az ott lévő muskátlik összes levelét, örökre az agyamba égett, pedig nem is az én emlékem, hanem egy katonáé. Ahogy az is, hogy a kis fekete uszkár próbál kimászni a halott állatokkal teli gödörből, és senkinek se maradt egy tölténye, hogy agyonlőjék.
Szerintem aki idáig elolvasta a postot, és van némi érzelmi intelligenciája, felváltva akar hányni és sírva üvölteni - ha pedig nem, olvasson bele a könyvbe és megjön az érzés -, úgyhogy innentől megpróbálok kissé implicit és visszafogott lenni.
Nekem ez a könyv tényleg kibaszottul fájt. Az első pár oldalt egy maratoni társasparti után, hajnalban olvastam, és úgy éreztem, kisütötték az idegvégződéseimet, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Persze, tehetnétek fel a kérdést, mi a lófaszra számítottam, szépen átmosott, gondosan megtervezett amerikai-módi beszámolókra? Hát Alekszijevics nem így működik, szépen kiteríti eléd az ismeretlen emberek meztelen fájdalmát és hátradől. Nem kérdez, nem válaszol, csak megjelenít, hadd bontsa ki a szirmait az iszonyat. Az olvasás négy-öt napja alatt kezdtem hozzászokni a borzalmas dolgokhoz - a kezdeti szikrázó fájdalom után megkezdődött a lassú elhalás, de néha belém mart, mintha szurtos, fekete karmok akaszkodtak volna a belsőmbe és darabokat téptek volna ki belőlem - úgyse sok maradt már. Olyan ez a könyv, mint egy baleset, amire nem lehet nem odanézni - nem lehet nem olvasni.
[Lehet, hogy néhány embert idegesít a rengeteg kötőjel, de a Nyár Badenben c. kisregényében Leonyid Cipkin egyfolytában ezt csinálja, én pedig, aki mindig visszafogta a kötőjeles mániáját, felszabadultam tobzódom, nézzétek el nekem.]
Ennek örömére jöjjön néhány visszafogott mondatba csomagolt dolog:
Emberek azt kérték, hogy küldjék őket Csernobilba, mert hősök akartak lenni.
Háromszoros fizetést ígértek azoknak, akik az erőmű mellett dolgoztak.
Egy szál pólóban lapátolták a reaktor tetejéről a bitument.
A szennyezett élelmiszert, az ott hagyott holmikat ár alatt értékesítették más piacokon.
A japánoknál 12 évbe telik egy reaktor felépítése. A szovjeteknél 2-3 év és amit lehetett, kiloptak belőle.
Kétszáz tonna radioaktív anyag van betonszarkofágba zárva a csernobili zónában és senki nem tudja, mi történik vele. A rajta lévő repedések összesen kétszáz négyzetmétert tesznek ki. Halált lélegez ki, amit a szél felkap és az egész világon széthord.
Az ottani földet több ezer tonna radioaktív szar borítja - a hirosimai bombák háromszázötvenszeres mennyisége.
Kiakad egy pripjatyi ház falához érintett számláló.
A tévében zöldségeket mérnek sugárzásmérővel és nem mutat semmit - olyan típussal, ami csak a háttérsugárzást mutatja ki.
A kisfiú kikönyörgi az apja ködvágó sapkáját és két év múlva agydaganata lesz.
A tórium bomlása tizennégymilliárd év. (Mi ehhez képest a cigaretta vagy az eldobható pelenka...)
A rengeteg beteg ember az onkológián. A fertőtlenítő szaga. Mi mennyit kaptunk a radioaktív felhőből, ami a robbanás után két nappal már Japán felett volt?
Kelet felől fúj a szél, mondják a rádióban.

Annyira belemászott ez az egész az agyamba, hogy a sugárzással álmodtam, amire nagyon kevés könyv képes. Istenesen megmártóztam az emberi mocsokban és lelkileg belehaltam - mégis örülök, hogy elolvastam. Szép nagy sarokkő lett belőle az (olvasói) látásmódomban.