2015. február 22., vasárnap

"A nevetésben nincs édesség. Mindent felfal..."

"Mint már említettem, tökéletes nap volt. Ötvenöt év távlatából nehéz annak a néhány órának a repeső örömét érzékeltetni; kilencévesen az ember olyan sebezhető, hogy néha egyetlen szótól is kiserken a vére, és én még az átlagnál is érzékenyebb voltam. Szinte vártam, hogy elrontson mindent..."

Joanne Harris: Ötnegyed narancs

Minél hosszabb idő telik el egy könyv olvasása és a róla való írás között, annál "fakóbb" az élmény, küszködve keresem a szavakat, amelyek a legpontosabban adják vissza az átélt érzéseket. Az Ötnegyed narancs nem ilyen. Holnap lesz egy hónapja, hogy nekiálltam olvasni, de elég rágondolnom, és olyan erősen megrohannak az emlékek, mintha csak tegnap fejeztem volna be. Mintha én is átéltem volna azokat a rettenetes és mégis gyönyörű eseményeket.
Tudtam, hogy Joanne Harris jól bánik a szavakkal. Mágusként idéz fel olyan elemi benyomásokat, színeket, hangokat, illatokat, amik az ember legmélyére jutnak el, az ösztönök birodalmába. Oda, ahol az értelem, a civilizáció nincs jelen, csak a nyers ember, az, ami a maszk mögött van. Ősi érzések, amik néha kiszabadulnak a béklyóikból; a félelem, a gyűlölet, a birtoklás vágya.
Nem véletlenül ezeket emeltem ki.
Tudtam, hogy Joanne Harris nemcsak a színek-hangok-illatok hármas mágiáját birtokolja, hanem ismeri a hideg, számító téboly uralmát is, a könyörtelen játékosét.
Sőt, az is tudtam, hogy ismeri a nyers ösztönök hatalmát, hiszen minden könyvében megjelenik. Általában a felszín alatt fodrozódik, mint Öreganyó, a csuka "olajosan fénylő oldalának irtózatos szépsége". De az Ötnegyed narancsban elszabadul a pokol; olyan mélységig itatja át a harag és a gyűlölet, hogy perzseli az ember bőrét. És a gyűlölet lángja soha nem alszik ki; átokként, a génekbe kódolva öröklődik, úgy adja át egyik generáció a másiknak, mint egy házat vagy egy birtokot. Ebből élsz, ez az örökséged. Ez vagy te.
"Elég, ha egyszer említi a Dartigen nevet, és gondosan, kemény munkával felépített életem összeomlik...Talán túlzásnak hangzik. Pedig nem az. Les Laveuses-ban most is élénken emlékeznek a háborúra. Vannak, akik még mindig nincsenek beszélő viszonyban. Denise Mouriac és Lucile Dupré, Jean-Marie Bonet és Colin Brassaud. Aztán ott volt pár éve az az eset Angers-ban, amikor egy legfelső emeleti lakás feletti szobába zárva találtak rá egy öregasszonyra. A szülei zárták be oda 1945-ben, amikor rájöttek, hogy együttműködött a németekkel. A lányuk akkor tizenhat volt. Ötven évvel később szabadult ki, amikor az apja végre meghalt. De közben megöregedett és megőrült.És azok az öregemberek, akiket - némelyiket nyolvan-, kilencvenévesen - háborús bűnökért zártak börtönbe? Vak, agylágyulástól megzavarodott, beteg öregembereket, akiknek petyhüdt arcán értetlenség ült. Képtelenség elhinni, hogy valaha fiatalok voltak. Lehetetlen véres álmokat képzelni a törékeny, feledékeny koponyákba. Törjük szét az eszközt, és a lényeg kisiklik az ujjaink közül. A bűn önálló életre - igazolásra - kel."
Ez párosul Harris megszokott, már-már boszorkányos hangulatával. Elképesztő kombinációt hozott létre, mint amikor egymással elegyedik két, egymástól távol álló íz. Amikor befejeztem, legszívesebben azonnal újra kezdtem volna, hiányzott ez az utált-szeretett világ, Framboise világa, gyerekkora. Nosztalgiát éreztem a múltja iránt, pedig nem is velem történt. Annyira élő a történet, hogy akár igaz is lehetne - nem lepődnék meg, ha Harris valós elemeket alkalmazott volna.

Feleslegesnek érzem, hogy leírjam, miről szól a történet, pontosabban annak kerete. Nem az a lényeg, hol játszódik, kik a szereplők. Talán még az se, hogy mi történt. Mennyire apró, halálos titok, merengtem el rajta. És mire képesek, akkor is, ha rejtve maradnak, akkor is, ha kitudódnak. Az apró titkok istene, az övé ez a regény.

Ui.: egy apró fricska az elszállt gasztromániásoknak:
"Aztán jelent meg a cikk. Én magam nem olvastam; olyan képeslapban jelent meg, amely az ételt a stílus velejárójának tekinti – Idén mindenki kuszkuszt eszik, drágám, az olyan de rigueur –, míg számomra az étel egyszerűen csak étel, az érzékek számára élvezet, gondosan megszerkesztett mulandó dolog, akárcsak a tűzijáték, néha kemény munka, de nem olyasmi, amit komolyan kell venni; az isten szerelméért, nem művészet! Fent be, lent ki."


Eredeti cím: Five Quarters of the Orange
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2003
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Eredeti ár: 2480 Ft

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése