Az egymást keresztező sorsok

"Miképp lehet, hogy nekik az az élet jutott, nekem meg ez? Lehettem volna én is ügyvéd vagy könyvelő vagy bármi, amivel akkora fizetés jár, hogy a highburyi pályák mellett lehessen házam, ha akartam volna. Engem Surreyben fogadtak örökbe középosztálybeli szülők, jó iskolába jártam. Kaptam állást is a Cityben. Huszonkét éves voltam, és már Prozackal indítottam a napot. Volt saját pszichomókusom. Borzadva gondoltam az összegre, amit kifizettem neki, hogy megtudjam, mi bajom van. Amikor elárultam, hogy fogadott gyerek vagyok, felcsillant a szeme. Az örökbe fogadott gyerekekről írta a doktoriját. Végül magam találtam meg a választ. Nem voltam már képes bevállalni új dolgokat. Nem is veszélyekre gondolok, hanem arra, hogy az ember kiszakítsa magát a talajból, és fejest ugorjon valami újdonságba."

David Mitchell: Szellemírók

"Mitchell könyvében szellem járja be a világot." A fülszöveg első mondata hosszú-hosszú ideig elriasztott a könyv olvasásától, olyan elvont tartalmat sejtetett, amit én se érteni, se értékelni nem tudok (ez egy régre visszanyúló, ősi félelmem az olvasás terén). Aztán idén beválogattam a Várólistacsökkentésbe, egy hónapja pedig rávettem magam, hogy elővegyem - és kevés híja volt, hogy nem mondtam le róla, annyira kényelmetlen volt a terrorista szektatag gondolataiban olvasni.
[Most nézem, hogy sikerült pont azt a kifejezést használnom Quasarra, mint a fülszöveg. Eh...]
Hálistennek rendelkezem némi kitartással (legalább az olvasás terén), meggyőztem magam, hogy jó lesz, csak ezt éljük túl. Habár a végére kezdtem megszokni a hibbant fickót, iszonyú megkönnyebbülés töltött el, amikor átköltöztünk a lemezboltos srácba. Ennek a fejezetnek a hangulata a Füstre emlékeztetett, ami ez év dédelgetett kedvenc filmje lesz, és ami tetszik, hajlamos vagyok tovább keresni, hátha megtalálom további filmekben vagy könyvekben.
A másik történet, ami nem került közel a szívemhez, A szent hegy volt - nem igazán tudtam vele azonosulni, de, gondolom, olvasófüggő, hogy kinek melyik történet tetszik. A többiekkel nagyszerűen elvoltam, főleg a Pétervár, a London és a Clear-sziget tetszett, utóbbinál Mitchell még a humorát is megvillantotta, köszönjük, jól áll neki.
Mit lehet még erről a könyvről mondani? Gyönyörűen játékos, sokszor mosolyra késztető, ahogy a szálak különböző pontokon összekapcsolódnak, vagy amikor az egyik történet befejezése mintegy mellékesen megemlítődik egy következő fejezet párbeszédében. Szerettem felderítősdit játszani, egy jó memóriával bíró embernek pedig igazi játéktér az összefüggések keresése. Nagy örömömre eszembe jutott a Felhőatlasz filmfeldolgozása, belőle pedig két név: Timothy Cavendish és Luisa Rey - a Szellemírókban mindketten előkerülnek egy említés, ill. rövid szereplés erejéig.
Az összefüggéseken túl az adja a regény varázsát, hogy mennyire egymástól különböző embereket, élethelyzeteket mutat be és köt össze. Ki hinné, hogy köze van egymáshoz a link dobosnak és a tehetséges atomfizikusnak, az orosz  műkincstolvajnak és a Kínában dolgozó közgazdásznak, ráadásul homlokegyenest eltérő stílusban? Hullámhegyek és -völgyek követik egymást, szorítunk Marcónak, az említett élvhajhász dobosnak és szellemírónak (most jut eszembe, az orosz műkincsrablás itt is szóba kerül...), hogy ne sodorja magát életveszélyes őrültségbe, idilli hangulatba ringat minket a Clear-sziget nosztalgikus-bajtársias otthonossága, és elszoruló szívvel tudjuk, hogy Hongkongnak és Pétervárnak nemigen lesz jó vége.
Színes-szagos, az egész világot körbeindázó, érdekes regény a Szellemírók. Habár azt mondják, a Felhőatlasz nem éri el a szintjét, már csak a teljesség kedvéért is elolvasom előbb-utóbb.

Többen említették, hogy a befejezés zavaros volt számukra, ezért lélekben felkészültem a rettegett elvont tartalomra, de ismét meglepődtem, mert nekem így volt kerek egész. Visszatérünk az eredethez, oda, ahonnan indultunk, és a kör bezárul. Szeretem az olvasó értelmezésére bízott befejezéseket (a Marija Morevna és a Halhatatlan, az Angyali játszma, ill. a Kafka a tengerparton is képes tyúkszemet növeszteni az ember agyára, hogy csak néhányat említsek), amikor engem is hagynak játszani az irodalmi sakktáblánál.

Ui.: A könyv olvasása után volt egy érdekes véletlen egybeesésem; a metrón mellém ülő hölgy A Mester és Margaritát olvasta, reflexből pillantottam a könyvre, és szemembe ötlött a "Latunszkij" név - és eszembe jutott, hogy az orosz műkincstolvajt Margarita Latunszkajának hívják.
Egyszer pedig Thorpapa írta a Molyon, hogy tényleg létezett-létezik egy japán terrorista, aki úgy tevékenykedett, mint Quasar. Néha viccesek, néha hátborzongatóak a párhuzamok, mert így érezzük, hogy a regény világa(i) akár a valóság is lehetne.
Ui2.: „Az együttesemet úgy hívják,hogy »Véletlen Zene«. Annak a New York-i fickónak a regényéről neveztük el így.” Éljen Paul Auster.:D

Eredeti cím: Ghostwritten
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2004
Fordította: Bart Dániel (István rokona, vagy agyamra mentek az összefüggések?!)
Ár: Meglepő módon jelenleg nem lehet kapni