Szombati program, avagy f**** a zöld háromszögbe

Az időjárás-jelentések alapján nagyon úgy tűnt, hogy a 23-ai hétvége lesz (legalábbis belátható időn belül) az utolsó napsütéses, szép hétvége, és ha szép idő van, miért ne tölthetnénk kint - ezen az alapon ismét meglőttünk egy túrát.

Bár mondhatnám azt, hogy a lányok sajnálhatják, hogy nem jöttek, de tudom, hogy nem így éreznek; külső szempontból az, hogy hegynek mész felfelé hátizsákkal, és azért annyira nincs meleg, közben csúszik a lábad, lihegsz, és tulajdonképpen nincs a környezetedben semmi érdekes, ráadásul mindez sokáig tart - tényleg nem tűnik vonzó programnak. Én alapvetően baromi lusta ember vagyok, mélylélektani krízist élek meg az edzésnapok reggelén (Én? Edzeni? Nem, nem megyek, annyira fáradt vagyok, és biztos nem fog menni nyiff nyiff nyiff stb.), és amikor van egy hétvége, amikor nem kell dolgoznom, futóversenyen szobroznom, hazamennem és felmerül az eshetőség, hogy fetrenghetek egy napot az ágyban, könyvvel a kezemben, a legkevésbé sem vágyom az emelkedőkre. De önbizalom és lelkiismeret szempontjából nemcsak az edzés, hanem az ún. aktív pihenés (hihetetlenül hülye kifejezés) is sokat segít; megadja a jól végzett munka elégedettségét, és a megnyugvást, hogy értelmes, egészséges dolgot csináltam, hogy jól kihasználtam az időmet.

(És utána olyan jó elheverni az ágyon. Esetleg benyomni egy adag sütit, olvasni és nagyot szundítani. Az egyik legjobb kirándulás utáni programunk volt, hogy A Gyűrűk Ura közben a Guruból hozott palacsintát ettünk és puha takarók alatt hevertünk.)

A Tündér-szikla

Szóval a magamfajta világ lustájának ezért jó a mozgás.

A legutóbbi alkalommal ellentétben sikerült korán elindulni. Hm, korán; a kedves hétkor felkeltett (majdnem megpusztultam), komótosan megreggeliztünk, összeraktam a túlélőcsomagot, aztán nem találtam a vékony cicanadrágot, a kedves észrevette, hogy rossz térképet nyomtatott ki (felesleges volt az egész, mert totál más útvonalon mentünk:D), így sikerült kilenc óra körül elindulni.

Az a szép a budai hegyekben, hogy viszonylag nehéz eltévedni, előbb-utóbb belebotlik valamilyen turistajelzésbe az ember, így minimalizálódik annak esélye, hogy felzabálják az éhes farkasok és medvék. Ne röhögjetek, láttunk száguldó őzeket, ők is megehettek volna minket.:) Nekünk a zöld háromszög ösvényén kellett volna haladni, amit az első meredek kaptató után (nagyon, nagyon rossz rögtön emelkedővel kezdeni) sehol nem találtunk, de egy aranyos hölgy útba igazított minket. Természetesen a legmeredekebb úton kellett menni, egy réten felfelé. Mindig a legnagyobb emelkedő a jó útvonal (de lehet, hogy csak a pasim szeret velem kitolni), legalábbis az aszfaltozott, tükörsima út soha.

Ez egy lépcsős kirándulás volt, ahol rá kellett jönnöm, hogy még felfelé is jobban szeretek menni, mint lejtőn vagy meredek, entropikus lépcsőkön lefelé, de állítólag a legtöbb ember így van vele. Egyébként a Tündér-szikla felé kerültünk, szerintem ritka ronda kőrakás, de legalább a neve szép.

Ahogy látszik, a szokásostól eltérően fotókat is készítettünk, hogy Dóri örüljön *gonosz*. El voltam telve az új, ujjatlan kesztyűmmel (nagyon szeretem a kesztyűket), állandóan billegtettem az ujjaimat, csak úgy szikrázott a napfény a PP Cabaret-ján (esküszöm, hogy nem fizet nekem a Nailland, és igen, mindjárt abbahagyom). Néha a cicás sapkát is felcsaptam, hogy még hülyébben nézzek ki. Valójában azért, mert a hidegtől megfájdul a fejem. Hideg egyébként nem nagyon volt, nem hittem volna, hogy az a kb. 15 fok sokkal többnek fog érződni. Mire felértünk az Erzsébet-kilátóhoz, szakadt rólam a víz, valószínűleg nem lett volna szükséges a túranadrág alá a vékony cicanadrág, de inkább melegem legyen, minthogy fázzak.

Miután felértünk, meguzsonnáztunk és néztük a tömeget. Elég sok ember kóválygott a kilátónál, rengeteg volt a gyerek és a kutya. Bele se merek gondolni, milyen nehéz lehet babakocsit felfelé tolni egy normál túrán vagy háton cipelni egy kicsi, de nehéznek nehéz gyereket, hát még a figyelmét lekötni. Egy minyonsapkás kissrác feltűnő érdeklődést mutatott a gyümölcskenyér iránt, sejtettem, hogy az nyerő lesz.

A dönörű kezem és a dönörű táj

Könnyen meg lehetett állapítani, ki az, aki a lépcső aljáig kocsival jött és ki mászott a lábain; szűk farmerban, tornacipőben baromi kényelmetlen lenne 15-20 km-t gyalogolni az erdőben. Mi amúgy nem a lépcső felől, hanem a másik irányból jöttünk, és a kilátó nem is volt betervezve, csak odakeveredtünk, mert a zöld háromszög lidércfény módjára el-meg feltűnt, egy idő után nem is

foglalkoztunk vele. Visszafelé a lépcsős utat választottuk a Normafa irányába. Amióta legutóbb erre jártunk, kialakítottak egy urbánus ösvényt és kaviccsal szórták fel. Itt rengetegen sétálgattak, rajtam viszont kezdett elhatalmasodni az emberundor (rájöttem, hogy általánosságban véve az emberek nem hiányoznak egy nehéz hét után - később ezt a túra utáni bevásárlás is igazolta), és hihetetlen, de kínomban futni kezdtem, végülis, megfelelő cipő volt rajtam. A laza sétálgatás nem adja meg a nehéz feladat teljesítésének elégedettségét, ennyi erővel otthon is maradhattunk volna. Végül sikerült elhagyni a plázaútvonalat, eltekeregtünk az Alkony útra, a szupertitkosan és cool módon őrzött, óriási házak és objektumok közé, és az erdei túra (jobbféle) budapesti sétává és élő Lakáskultúrává szelídült. Miközben megállapítottuk, hogy nem szeretnénk a környéken lakni, elgyalogoltunk a metróig, agyfaszt kaptunk a plázában hömpölygő tömegtől, de fogkefét és kenyeret muszáj venni, és rájöttünk, hogy kirándulás után cseppet sem hiányzott a civilizáció. Azért is jó kirándulni, mert az ember magában lehet, néha összefut pár kirándulóval, de nincs zaj, mocsok, tömegnyomor, a hisztériáig fajuló hülyeség, csak az aranysárgán ragyogó napfény, a zöld, bordó és sárga levelektől pompálló fák és a közönyösen strázsáló hegyek és sziklák. Meg a tiszta levegő, ami az egész testet megborzongtatja.