2015. október 12., hétfő

Futólépésben az idegösszeomlásig

Előre bocsátom, hogy a post dugig van rendkívül ronda, minden iránt intoleráns káromkodásokkal. Egyébként a maratonról szól, ami rám, mint időfóbiás, utazási idegbetegségben szenvedő kísérőre mindig olyan traumatikus hatással van, hogy muszáj beszélnem róla.

Hol van már
Hol a picsában van már
Nem igaz, hogy nem vettem észre
Miért van ilyen kibaszott hideg
Kibaszott maraton
Kibaszott futóversenyek
Idióták
Bassza meg, miért akar ez a gép lemerülni
OTTVANOOTTVAAAN!!!!
Picsába, nem sikerült

Az összes futóverseny közül a maratont rühellem a legjobban; rohadt hosszú, kiszámíthatatlan, milyen öltözék passzol az időjáráshoz egy ilyen táv esetében, vicomte ideges, én már idegbeteg, valamit mindig itthon hagyunk, iszonyatos tömeg van és majdnem öt órán keresztül kell a városban száguldanom, egy tömött hátizsákkal, csőre töltött fényképezőgéppel, zsepivel, váltás ruhával stb.
Tavaly egy szempontból szerencsém volt, akadt egy kísérőm, Nita, aki tartotta bennem a lelket és élő GPS-ként navigált a belvárosban (mondtam már, mennyire utálom a 4-6-os villamost?!). Sajnos ezúttal nélkülöznöm kellett őt, egy betegségből éppen kilábaló embertől nem várhattam el, hogy szakadó esőben szobrozzon mellettem, bár reménykedtem, hogy időben meggyógyul.
Igen, tudom, tegnap Pesten nem esett az eső olyan délután négyig. De hogy be voltunk tőle szarva!
(Hogyan kell esőben futni? Gyorsan - ugye, milyen vicces?)
A verseny fél tízkor kezdődött, azaz nekünk hét körül kellett kelni. A múlt héten a vasárnap volt a hetedik nap, amikor korán keltem, borzasztó ideges és morcos voltam, vicomte eleve fáradt volt, ideges, és lógott az eső lába. Nem ígérkezett ideális maratonnak, de ilyen talán nem is létezik.
Előző este összepakoltuk a cucc nagy részét - ez az én mániám, reggel csak magamhoz térni van energiám, ha ekkor kellene pakolászni, még a cipőt is otthon hagynánk - ami mellesleg egyszer sikerült, asszem, a két évvel ezelőtti Siófok félmaraton előtt.
(Vicces volt, már a villamosmegálló felé gyalogoltunk, amikor vicomte felordított:
- Bassza meg! - Furcsa vigyorba rándult az arca.
- Mi van?!! - Sikítottam.
- A cipő!
- Úristen, rohanj vissza!)
Nem kívánom még egyszer átélni.
Vicomte végül a hosszú ruházat mellett döntött, és bepakoltuk az ujjatlan felsőt meg a rövidebb nadrágot, biztos, ami biztos alapon. Az én ruhám egészen extrémre sikeredett; túrabakancs, vastag cicanadrág, a rövid edzős nadrág (majdnem combközépig ér), sportmelltartó, atléta, kötött pulcsi, sál, télikabát, ujjatlan kesztyű.
Igen, ez nagyon viccesen hangzik, de 10 fokban álldogálni egyáltalán nem az, és éppen elégszer voltam szurkoló ahhoz, hogy tudjam, mennyi ruhát kell magamra aggatni. Az összeállításon már lehet röhögni, de öt órán keresztül nem lehet magas sarkúban és skinny farmerban futkosni, ill. lehet, csak baromi kényelmetlen. Vicomte szerint emós kislányra emlékeztettem (köszi, szívem) a bazi nagy cipővel, az alaposan slankító leggingsszel és a kesztyűvel, de ilyenkor a kinézetem érdekel a legkevésbé. Síkideg vagyok végig, nem eszem, nem iszom, pisilési lehetőség egyenesen nincs (nem, a toi-toi nem opció), pont a ruhám fog érdekelni. Ennélfogva kineveztem magam a legcsinosabb szurkolónak. *irónia* De az tuti, hogy nekem volt a legszebb körmöm.:D
A legtöbb versennyel ellentétben a maratonon több találkozási pontot beszélünk meg. Habár sok frissítési pont van, enni-és innivalóval, a személyes kísérő nagy könnyebbség (legalábbis én így képzelem:), mert a frissítéseknél feltorlódik a tömeg és nagy a káosz, a kísérőnél meg csak egy futó áll meg olyan dolgokkal várják, amire neki szüksége van.
Az első pont a 7. km környéke volt. Nem hiszitek el, de taxival kellett mennem; a maraton egy kiszámíthatatlan, időzabáló szörnyeteg, ami imádja a káoszt. Pont elkaptam azt a villamost, ami elakadt a futók miatt. A vezető közölte, hogy fél óráig nem tud tovább menni, én pedig bepánikoltam, mert kb. akkorra kellett volna odaérnem. Szaladni kezdtem, aztán leintettem egy visszakanyarodó taxit, így csináltam meg azt a luxust, hogy két megállónyit vitettem magam. Felrohantam a hídra, lihegve ledobtam a táskát (nehéz cipőben, nehéz táskával nem jó futni), rettegve megnéztem a telefont (mert órát persze elfelejtettem vinni) és vártam.
Ilyenkor jönnek a fenti, dőlttel szedett gondolatok. Valamiért rettegek attól, hogy elszalasztom a kedvest, nem vesszük észre egymást, én egyre idegesebben várok, ő ki tudja, merre van, lehet, hogy már a következő ponthoz közeledik, én meg attól legalább félórányira dekkolok...
Lógok a hídon, jönnek a futók. Az első pár embert kivéve bolyokba tömörülnek, és igen nehéz a sok mozgó, színes cucc között észrevenni egy bizonyos embert (kivéve, ha csirke-vagy dobókockajelmezről van szó, meg a fekete angyalszárnyas, vállán plüss cicával futó egyénről). Itt még annyira egyben volt a mezőny, hogy szabályos hatos sorokba álltak össze, majdnem kifolyt a szemem. Szerencsére vicomte-ban még futás közben is van annyi empátia, hogy a sor szélén fusson és integessen az ő szegény, vaksi és érzékeny barátnőjének. A fotó ugyan nem sikerült, de annyira megkönnyebbültem, hogy látom, hogy nem is érdekelt.
Jött a 13-mas kilométer. Nem volt nehéz megtalálni, csak le kellett rongyolni a híd alá. Kicsit távolabb cövekeltem le, mert ott volt az egyik frissítőállomás, meg valami ricsajzenekar, továbbá rengeteg, teli torokból üvöltő szurkoló, mintha egy fékeveszett koncerten lettem volna. Itt még volt a futóknak energiája, és mivel a hely kevés volt, létrejött a heringparti, mindenféle repülő bizbasszal; üres és félig üres poharak, banán, alma, zselé, továbbá olyan azonosítathatatlan entitások szelték át a levegőt, amelyek felismerésével nem is próbálkoztam. Vicomte itt se állt meg, jól bírta az iramot, bár kicsit ordítanom kellett, hogy észrevegyen. Visszavergődtem a villamoshoz és mentem a budai hídfőhöz.
A négyes-hatos csak a Blaháig közlekedett. Báh.
Utólag nem értem, miért voltam olyan feszült, de ennél az utazásnál féltem, hogy nem találok oda, nem találom meg a pótlóbusz megállóját, a 21 vagy 22 km-es táblát, és irracionális módon be voltam fosva attól, hogy valami boszorkányos módon mégse ez lesz a két villamos utolsó közös megállója, szóval még visszafelé is kell utaznom. Ha ideges vagyok, kitör rajtam a paranoia, ne próbáljátok ki, rossz kombináció.
Persze rendben megérkeztem, leszaladtam a bicikliúton (hogy szolidarítsak egy kicsit), le a partra, és táblát ugyan nem láttam, de az A38 megvolt és a felüljáró se mozdult el a helyéről, úgyhogy ismét kezdődött az idegőrlő várakozás. Mivel kezdtem szédülni, gyorsan befaltam egy szendvicset és ittam némi langyos teát a termoszból. Ádázul figyeltem az utat, jöttek az ismerős arcok, akikhez képes nagyjából betájoltam, mikor jön a pasim. Itt már megállt, megtörölközött, sapkacsere, kóla (maratonon kifejezetten hasznos az akut cukormérgezés - azonnal elég:). Kicsit rozoga volt, de majdnem belül az általa meghatározott szintidőn.
Szaladtam vissza. Faszom se tudja, minek rohantam annyira, utólag annyira hülyének érzem magam, de az adott szituációban teljesen helyénvalónak tűnt rohanni. Hát még akkor, amikor megláttam a pótlóbuszt a megállóban! Utólag is hálás vagyok a sofőrnek, hogy megvárt. A kimerültség fizikai agresszióban nyilvánult meg, a villamost már rugdostam ("Menjél már, te szar!") Annyira lassú volt, na.
Visszautaztam a Jászaira (ha más szempontból nem is, utazásilag teljesen rendben volt az útvonal), le a rakpartra. Az egyik félelmem megvalósult, nem találtam azt a kibaszott 30-as táblát. Fel-alá keringtem, mint egy idióta, mire a negyedik ember meg tudta határozni, hol vagyunk. Annyira nem lőhetek mellé, gondoltam, az egyik oldalon az Országház volt, a másik oldalon a 9-es és a 10-es táblák, időben se csúsztam nagyot. Legnagyobb megkönnyebbülésemre vicomte észrevett, sajnos az ereje kezdett elfogyni. A maratonra nehéz készülni, mert néhány anomál személytől eltekintve nem lehet minden hétvégén 42 km-t lefutni, és neki kb. a 30 km a plafon. Időben még jók voltunk, csak 2 perces csúszásban volt, de sejtettem, hogy innentől lassabb lesz.
Mégis, amikor a 36-os táblánál (ami nekem egy két perces séta volt) majd' szétevett az ideg, mert több mint negyedórával később ért oda a megbeszéltekhez képest. Kínomban száritgattam a sapkáit (az egyik érthetetlen módon vizes lett a táskában, pedig alig esett pár csepp eső) és porrá taposott szőlőcukrot kevertem a Powerade-be. Vicces látvány lehetett, az emós kislány tapos egy zacskón, utána a morzsalékot kézzel a palackba szórja és rázza. Annyira figyeltem, hogy szegény Gabye-t észre se vettem, amikor jött felém, csak egy "SziaAmadeaaa!!!" kiáltás kúszott felém, de legalább utólag sikerült azonosítanom.
Vicomte még mindig nem volt sehol. Kezdtem átfagyni a sok réteg ruha ellenére. A telefonom nem csörgött, tehát rosszul nem lett. Kezdtem azt hinni, hogy elszalasztottam, pedig itt már a futók többsége elég traumatikus állapotban volt - gondoljatok bele, harminchat kilométert futottak. Az nagyon, nagyon sok. Hidegben, sok emelkedővel kombinálva egyenesen kibaszott szar. Azt hiszem, a rutinosoknál ekkor kezdett előjönni a számtalan egyéb baj; izomfájdalom-és görcs, éhség, álmosság, kézzsibbadás (ezt a tornáztatott karokból egész jól láttam és már tapasztaltam is). A többség szolid kocogással ment tovább, néhányan mérgesen rácsaptak a 36-os táblára (megvagy, te rohadék - én a futópadot vagyok hajlamos bántalmazni), és már sokan gyalogoltak.
Ittvanittvanittvan!!!! A méregkeverés mellett az se volt semmi, amikor kesztyűben masszíroztam a kidudorodó izmokba a jégzselét, azt a hideg szart, amitől még két óra hosszáig égett a tenyerem. Vicomte az ereje végén járt, próbáltam kicsit felturbózni, aztán siettem a 40 km-hez. Ez az a pont, ahol még sose sikerült találkoznunk, ezért igyekeztem résen lenni, no meg gyorsnak. Fel a lépcsőn, villamos, kis földalatti (itt már sokan voltak), át a piros lámpán (hajlamos vagyok bármin és bárkin átgázolni), belőttem magam a Szépművészeti sarkához, és már megint, ismét vártam. Ez egy női átok, ez a szemét várakozás. Üvöltő zene, tömeg, a fesztiválhangulat ismét megjelent, közel a célhoz. Már csak 2 km - igen, ez önmagában nem sok, de negyven után háromszor olyan hosszúnak tűnik. Vicomte anyukájánál is kezdett elszakadni a cérna, otthon ömlött az eső, ehhez képest minket békén hagyott, kíváncsi vagyok, hány ember imája kellett hozzá. Nevezett ember elő is került, boldogan vigyorgott, fotóztam, átszáguldottam a téren, pofátlanul félrelöktem két olasz fickót (azóta is szégyellem magam miatta, de szent cél érdekében cselekedtem). Oké, jön a copfos nő, a cicás-szárnyas, az ősz hajú láncos pasas, nemsokára jönnie kell, gondoltam. És jött is, integetett, fényképeztem, és napok óta először fellélegeztem. Istenem, vége van, megcsinálta, mindenhol találkoztunk, és még az idő is kegyes volt, nem hiszem el. Átverekedtem magam a tömegen, lecövekeltem a férfi öltöző sarkához - és igen, megint vártam. Igen, tudom, unalmas.
A következő találkozás olyan volt, mint egy filmjelenet: a tömegből kibontakozó, Harcból Megtért Férfi, némileg sebesülten, de egy darabban, mosolyog - a Hálás Nő könnyű léptekkel (bakancsban döngve) szalad felé és a karjába omlik. Majdnem elsírtam magam a megkönnyebbüléstől. Istenem, de jó, hogy nem extrém sportot űz, gondoltam magamban.
Ezt követően leültettem az embert, kezébe nyomtam a teát (nem cipeltem hiába, szegény az egészet megitta), elmentem érmét gravíroztatni, aztán hazavánszorogtunk. Végre eljött az, amit egy hete vártam; a vetetlen ágy. Egész este fetrengtünk, neteztünk, olvasgattunk, a magam részéről rengeteg evéssel körítve, biztos így vezettem le a stresszt.
Odakint esni kezdett az eső - és a francot se érdekelte.

Ui.: A legendáriumba tartozik, amikor két évvel ezelőtt az én drága, környezettudatos kedvesem kidobta a rajtszámot a kukába. Késő este, zseblámpa fényénél turkáltunk a kukában, azaz én, mert a vicomte keze nem fért be a nyíláson, és a szemetes tetejét nem lehetett felnyitni. Igen, nyugodtan lehet hangosan röhögni a képen, ahogy könyékig merülök a társasház papírhulladékába.



1 megjegyzés:

  1. Sajnálom, hogy nem lehettem veled, remélem jövőre összejön. :*

    VálaszTörlés