Rövidkék

Nagyon hiányzik az írás - meg bármilyen normál szabadidős tevékenység -, sajnos idő és energia hiányában csak rövidkékre futja, ráadásul, ahogy elborzadva megállapítottam, még tavalyi könyvekről.


Michael Cunningham: A hókirálynő

Két könyvet olvastam a szerzőtől, mindkettőbe beleszerettem és kincsként tartalékoltam az olvasatlan harmadikat, hogy a csoda ne csak három napig tartson - el lehet képzelni az örömömet, amikor a Jaffa kiadó úgy döntött, Michael Cunninghamet fog kiadni.

Valószínűleg sok moly megtapasztalta már azt az érzést, amikor egy várva várt könyvet végre a kezébe kaparint... és nem tetszik. Ezt a keserű csalódást éreztem A hókirálynő olvasása közben.
Tartalom nélküli forma, mélység nélküli felszín, leginkább ez jut róla eszembe. Benne van az összes Cunninghamre jellemző stílusjegy, de a történetnek nincs súlya. A szereplők idegesítettek, legszívesebben mindegyiket hókon csaptam volna egy szeneslapáttal; ugyanolyan elveszettek, esendően hétköznapiak, mint az Otthon a világ végén karakterei, de hiányzott az a plusz (az a jó nagy plusz), ami miatt érdekelnie kellett volna az életüknek és hogy ne csak a feltupírozott manírhegyeket lássam.
Remélem, csak egyszeri kisiklás volt - Baricco Mr. Gwynével jártam ugyanígy -, és a többi, hátralévő könyvében nem kell csalódnom.

Update: nemrég elkezdtem olvasni a Mielőtt leszáll az éjt és kb. 30 oldal után visszatettem a polcra. A tünetek ugyanazok: mintha kilúgozták volna az általam ismert Cunningham stílusát, mindentől megfosztották a szövegét, ami szép és ami együttérzést kelt bennem a hétköznapian elcseszett szereplői iránt. Tizenkét év telt el Az órák és a Mire leszáll az éj eredeti megjelenése között - azért nem Az órák után megjelent Jellegzetes napoktól datálom az eltelt időt, mert azt még nem olvastam -, ami elég hosszú idő ahhoz, hogy egy író megváltozzon, de ez engem akkor is elborzaszt. Nem tudom pusztán a fordítóváltásra (mivel Tótisz András meghalt, a Jaffa nem is tehetett mást - jó lenne, ha nem A szürke ötven árnyalata miatt emlékeznének rá) fogni ezt az elképesztő különbséget. Nagyon szomorú vagyok.

 Joanne Harris: Urak és játékosok

Ugyan azt terveztem, hogy az újraolvasásokról nem fogok írni, hogy száz százalékban megmaradjanak szabad élménynek, de egyszerűen muszáj pár sorban megemlíteni Harrist. Emlékszem, hogy az első olvasásnál mennyire lenyűgözött a hűvösen elegáns stílusa, milyen élesen kirajzolódtak előttem a karakterek és milyen veszettül kattogtak az agyamban a fogaskerekek, hogy kitaláljam a történet fontos részleteit. Természetesen a felfedezés élménye már elveszett, mert élénken élt bennem a regény emléke, de második olvasásra volt alkalmam megcsodálni a finom részleteket, hogy Joanne Harris milyen okos szerző.
A többi könyvét is tervezem újraolvasni, bár nem ártana begyűjteni a pár hiányzót és kipipálni azt a két-három darabot, amit még nem olvastam.

 Sarah Perry: Melmoth

Amennyire magával ragadott Az essexi kígyó, annyira nem tudott lekötni a Melmoth, de lehet, hogy ez részben az én hibám, talán több egybefüggő időt kellett volna adnom neki. A stílusát... igazából mindent egy kicsit mesterkéltnek találtam, a történetet pedig túl egyszerűnek. Valamiért úgy érzem, fajsúlyosabb szerző illett volna Melmoth-hoz, az asszonyhoz, akit megelőz a haldokló liliomok édeskés illata és amíg nem jön el érted, csak egy tompa villanásként érzékeled a szemed sarkából.
Bocsi, Sarah, majd legközelebb.


Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Nagyon gonosz leszek: nekem ebben a könyvben az írónő neve tetszett a legjobban. Na, jó, a múltbéli részekkel, amikor a világ még az általunk megszokott módon működött, egész jól elvoltam, tetszett a melankolikus hangulatuk, a felvázolt élettörténetek. Az apokalipszis utáni viszont nem annyira, valahogy a szereplők és a történet is eltörpült az olvasó megdöbbentése iránti vágy mellett, miközben az írónő igyekezett költői maradni, megragadva az élet tünékeny szépségét. Nálam ez nem igazán jött át, ahhoz, hogy ledöbbenjek és elkezdjem felhalmozni a konzerveket (ismét gonosz vagyok), nem elég pár hatásvadász képet hozzám vágni. Kicsit erőltetett volt a szálak összefonódása, nehezen tudtam elhinni, hogy pont azok az emberek maradtak életben (stb., stb., stb....), akik között van pár összefüggés és hogy az egész milyen sorsszerű.