Amikor dühös lettem egy könyvre

Miután leírtam a címet, rögtön eszembe jutott, hogy idén már voltam dühös egy könyv miatt (Dennis Lehane: A éjszaka törvénye), de ezt az igazi, vörös ködöt képező, irreálisan magas intenzitású érzelmet - magyarán: amikor kurva mérges vagyok - tényleg régen éreztem. Nem hittem volna, hogy egy rövidke, könnyed átvezető olvasmánynak szánt kötet fogja okozni, egy olyan szerzőtől, akinek alapvetően kedvelem az írásait.

Anna Gavalda: Kis kiruccanás

Tavaly olvastam tőle a Vigaszágat - amin sokan elvéreztek és emlékeim szerint a kritikusok körében sem aratott nagy sikert -, de nekem a felemás volta ellenére is kellemes élmény volt, az Édes életünket pedig 2015-ben, amelyben Gavalda egész jól megragadta a hétköznapi emberek kisded, fojtogató problémáit, viszonylag alacsony giccsfaktorral. Nem ő lesz a következő Goncourt-díjas, hajlamos a túlzásra és a hatásvadászatra, a szövege könnyed és egyszerű, de néha kikapirgál magának egy aranyrögöt, és, ha veszi a fáradságot, egész normálisan formára tudja csiszolni. Nálam ő a könnyed tapicskolás esete, a kellemes, langyos esti arcmosás, és van olyan bájos, hogy ne öntsön el az epe. Tehát, mondhatjuk, viszonylag Gavalda-kompatibilis olvasó vagyok.
De ez... ez az összegányolt valami pőrén megmutatta a szerző minden rossz tulajdonságát. Kis kiruccanás a Gavalda-hold sötét oldalára.

Olyan volt, mintha Anna tűzoltásszerűen a papírra hányt volna egy nyers szösszenetet, mert pánikba esett, hogy őt már nem szereti senki, nem olvassák, a rajongóknak meg úgyis tetszeni fog. Még hozzá képest is kidolgozatlan, mind a történet, mind a szöveg, egyedül az utolsó oldal alján lévő mondat volt képes kicsiholni belőlem némi pozitív érzelmet.
Kb. egy hónappal az olvasás után már nehéz felidéznem azt a mindent elsöprő dühöt, de a jegyzetek alapján talán sikerül összerakni, mivel lobbantotta lángra az ereimet. Ahogy nézem, az álszent ellentmondásosságával, a negédesség mögé bújtatott előítéleteivel, magyarán: az ostobaságával, ami az elbeszélőben, Garance-ban testesül meg, a szeleburdi-szabados fiatal nőben, aki büszke a csapodár természetére (ezzel nincs bajom), a trehányságára, de belül már mocorog egy kis félelemcsíra. Négyen testvérek, a legidősebb báty, a Simon felesége iránti ellenszenvre irányul Garance (Gavalda szócsöve - aki már olvasott tőle egy-két könyvet, felismeri a visszatérő gondolatokat) kis katekizmusa, amit olvashatunk.
Az a bajom ezzel a lánnyal, hogy vaksi. Annak az érzelmi intelligenciának, amit Gavalda a korábbi műveiben felvillant, nyoma sincs, hacsak nem szándékosan csúcsosította ki Simon utolsó mondatában az egész történetet. Garance az a lány, aki a gimiben a legszebb-legnépszerűbb, és akinek az egész tinédzserkora egy hatalmas, könnyed buli, és azt szeretné, ha az élet végig az is lenne. A sógornő, Carine, a tanulós lány, az ún. szürke kisegér, akit a csillámlányok előszeretettel piszkálnak, jó esetben levegőnek nézik. Garance (és a másik lánytestvér, Lola) egyáltalán nem gondol bele, milyen érzés lehet egy idegennek beházasodni egy összetartó családba, ahol a testvérek ezer szállal és kis történettel kötődnek egymáshoz, és akik annyira mások, mint ő. Meg sem fordul a fejükben, hogy a ridegség, a vélt kicsinyesség mögött mi rejtőzik. Persze, hogy smucig szemétláda, mert nem ad nekünk ingyen Guerlain termékeket a patikájából, hogy karótnyelt, amiért a benzinkúti mosdó használata után higikendőt használ és mekkora prűd liba, amiért megkér, hogy ne koszold össze a kárpitot, ha már muszáj a kocsiban gyantázni a lábad és a körmöd festened. Meg különben is, egy utálatos boszorka, amiért elrabolta tőletek a szeretett, nagy bátyuskát, és most már nincs, aki napi szinten tutujgasson és hazafuvarozza a másnapos, szétpókerezett buksidat.
Ha olyan laza és megengedő vagy, miért nevezed a turistákat bugrisnak (akiket mellesleg a másik testvéred jó pénzért átver)? Miért érdekel, ha egy férfi rokonnak elálló fülei vannak, és hogy Oliver második felesége milyen ronda? Ki a nagyobb sznob, Lola húgod, aki min. 200 euróért vesz egy nagyzoló kalapot, amit soha az életben nem fog még egyszer felvenni, vagy a gonosz sógornőd, aki egész nap a saját patikájában dolgozik? Miért gondolod a saját ellenszenved miatt, hogy a testvéred házassága egy szörnyűséges börtön? Egy felnőtt ember képes eldönteni, hogy együtt akar-e élni valakivel, bármilyen szörnyű embernek is tűnik neked, és talán nem atyáskodásból vállal vele két gyereket. Lehet, hogy ez a borzalmas némber segített a bátyádnak kibontakozni, hagyta, hogy álmodozzon az egyenletei felett, miközben ő nevelte a gyerekeiket és hátrébb sorolta a saját kényelmét. Ugye, fáj, amikor ugyanaz az előítélet ellened irányul?

Azt hiszem, elég jól sikerült érzékeltetni az epeömlést, amit tulajdonképpen ugyanolyan szemellenzős attitűdnek lehet tekinteni, mint a főszereplő viselkedését, de nem tudok együtt érezni egy olyan nővel, akinek az a legnagyobb tragédiája, hogy közel harmincévesen egy férfi elutasítja, és ez hogy lehet, eddig ő mindenkinek kellett, és most már senki nem fogja szeretni. A Garance-féléknek gőze nincs a fájdalomról, a kipárnázott életükben nem tudják elképzelni, milyen az, ha a lelked egy felégetett pusztaság, milyen az a mindent széthasító fájdalom. Nem, nem kívánom nekik, hogy tapasztalják meg, de egyszerűen nem tudok velük mit kezdeni - mert én is tanulós kislány voltam, meg különben is, csak egy önző egyke vagyok, mit tudok én a szeretetről...

Lehet, hogy mindez szándékos volt, egy fejlődés nyitánya, de annak meg nagyon kevés. Anna, sajnálom, nálam ezt elcseszted.

Ui.: Egy döglődő kutya nem képes 100 km-t gyalogolni. Ha olyan fene nagy érzékenységgel bírsz, akkor meg felveszed a kocsiba (gyanta igen, bolhák nem? Ejnye.)

Eredeti cím: L'Échappée belle
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2010
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Eredeti ár: 2490 Ft

A lehető legjobb midlife crisis

"Amikor gyerekek voltunk, kezdte egészen halkan a tudata, és veszekedtünk... ami gyakran előfordult, mert mindkettőnknek szörnyű természete volt, és mert, azt hiszem, egyazon nő figyelméért és csókjáért vetélkedtünk, Nounou, amikor már minden türelmét és reményét elveszítette, hogy valaha is össze tud minket békíteni, végül mindig elővette kitömött galambját, amely a frigó tetején porosodott, a csőrébe biggyesztett valamit, amit éppen talált, általában egy szál petrezselymet, és meglengette duzzogó kis orrunk előtt:
- Buruk, buruk... A béke galambja, kutyuskáim... Buruk, buruk..."

Anna Gavalda: Vigaszág

Sikerült egymás után két, 2010-ben félbehagyott könyv elővevésére - igen, hülye szó, de már a könyvespolc előtti ágaskodás aktusa, meg az odacsoszogás is kimerítő bizonyos esetekben - rávennem magam. Mindkét alkalommal inkább kíváncsian, mintsem stresszesen álltam neki a feladatnak: sikerül-e a korábbi skrupulusokat átugrani, és venni azt az üzenetet, amit ezek a regények óhajtanak sugallni - avagy mennyit változott az ízlésem és én magam hat év alatt -, vagy marad a stagnálás?
Csodák csodája, sikerült. Az Aludj, kislány! esetében jóval gyorsabban és lendületesebben, a Vigaszágnál kicsit nehezen, de amilyen elmebajos volt a múlt hét és a hétvége is, nagyjából bármi lehetett volna a kezemben gombolyag spulnitól száz hajtogatnivaló TB-kiskönyvig, az is ugyanennyire kötött volna le.
Annyi emlékem volt a könyvről, hogy egy idősebb fickó nyavalyog benne és idétlenek a párbeszédek. Az idősebb fickó még mindig nyavalygott - szegény, hat éve várt, hogy tovább léphessen -, de már sokkal érthetőbbnek találtam a gondolatait, pontosabban empatikusabban viszonyultam hozzá, hiába nem vagyok 47 éves, kopaszodó, az életében tétován támolygó párizsi építész, a "Fázom, éhes vagyok és szeretetre vágyom"-hiányt nagyon is ismerem. Ez, a "Jövök-megyek-csinálom, de már csak automatán"-feelinggel kombinálva teszi ki nagyrészt a Vigaszágat, ami számomra egy érdekes gondolatkísérlet volt - milyen az, amikor ténylegesen valakinek a fejében vagyunk, utána kapunk a tovatűnő gondolatfoszlányoknak, bosszankodunk, hogy ez a balfasz miért nem tesz már pontot az ügy végére, és néha szíven üt egy-egy emlékből kibukkanó sor, például: "A  reggel az, amikor az ember felszáll az első metróra, hogy a többi ember megtapossa."*, és az idióta helyzet, amikor beléd ütköznek, és te kérsz bocsánatot. Amikor totál feleslegesen kétszer letörlöd a konyhapultot, megtisztítod az összes cipődet, olvasol valami (elvileg) fontosat, de max. a képek hatolnak el az agyadig.
Tudom, hogy az általános szépirodalmár közvélekedés szerint giccses, de szerintem Gavalda jól csinálja, amit csinál. A recept ugyanaz, de évente egyszer még mindig képes velem ezt a receptet megetetni, minden felvett cinizmusom és gyűlöletem ellenére megtalálják az érzékeny pontjaimat a metróshoz hasonló, jelentéktelen, de nagyon igaz mondatok és a szereplők nyomorult, spleenes életérzése. És a végére bedobta a Megvilágosodást, a paradicsomi Édent, ami szintén kiszámítható és kicsit lapos, de olyan jó dagonyázni a lapokról sütő elragadtatottságban. Nem cinikus vagyok, hanem naiv olvasó, de Gavaldának megengedem, hiába nem tökéletes író. Nekem az ő könyvei a meleg habfürdők, az olvasói nyűgösség antidepresszánsai (fúúújjjjj!), a ballasztkönyvek**, hogy szebben fejezzem ki magam. De nála elegánsabban senki nem tudja alkalmazni a ...-t és a ???-t egy párbeszédben.

Ui.: Tudtátok, hogy ő fordította franciára a Stonert?
Ui2.: A Vigaszágnak köszönhetően arra is rájöttem, hogy mi nem passzolt érzésem szerint az új lakással: hiányoznak az emlékkeltő kis bizbaszok, és némi otthonos - mondom, otthonos - kupisság, a belakottság érzése, ami a költözéstől számított rövid idő alatt nem csoda, de most már jobban fogok figyelni rá. Azt, hogy szeretnék egy madarat, két macskát meg talán egy kutyát (születésem óta sok állat vett körül), inkább áthúzom.

* Nem szó szerinti idézet, mert persze lusta voltam felírni az oldalszámot, és utólag nem találtam meg.
** Nima leleménye.

Eredeti cím: La Consolante
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2009
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Ár: 3490 Ft

Képzeletbeli határjelek

"Csak még valamit. Annak, hogy ez a fiú, ez a férfi, ez a fosztogató átkelt az életemen, egyetlen igazi értelme volt, megerősítette bennem a bizonyosságot, amire az anyám hosszú betegsége és agóniája tanított meg néhány éve, tudniillik, hogy a bizonyos kifejezés: »ami nem öl meg, az megerősít«, komplett hülyeség - ami nem öl meg, az nem öl meg, és kész.
(Ez túl bonyolult és szintaktikailag bizonyára vitatható mondat volt, amit röviden összefoglalva így egyszerűsítenék: ez a szemétláda kikészített.)"

Anna Gavalda: Édes életünk

Teljesen meglepődve álltunk egymással szemben, a könyv meg én. Jé, nekem ez tetszik. Nem is kicsit. A mostani, szörnyen érzéketlen-türelmetlen-finnyás időkben Gavalda jött (a könyvtárból, pedig majdnem visszavittem olvasatlanul), látott és győzött. 2009 óta nem olvastam tőle semmit, ill. próbálkoztam a Vigaszággal, de azóta is kitör rajtam a melankólia, valahányszor eszembe jut, annyira lefárasztott az a pár oldal, amit elolvastam belőle.
Nem hogy nem akartam elolvasni, az se érdekelt különösebben, hogy új kötete jelenik meg. Aztán elolvastam róla Ilweran postját, és elöntött a régen érzett könyvmoly-izgalom, hogy ezt moströgtön el akarom olvasni. Bizonyos blogokat, véleményeket nem azért olvasok, hogy megtudjam, a szerzője hány csillagra értékelt egy regényt, hanem magáért az írásért. "Gavalda tán sose volt ennyire keserű" - hirtelen nagyon kíváncsi lettem erre a keserűségre, ami megmozgatja a saját magányom. Olyan érzés, mintha a bőröm alatt kucorgó dühös állat lenne.

"Úgy éreztem magam, mintha fagyasztott hús lennék, amit kitettek a napra, hogy felengedjen.Elfelejtettem, hogy szellemes is tudok lenni, hogy az elmém olyan, mint a szivacs, hogy ennyire kedves és érdekes vagyok, aki méltó mások figyelmére. Igen, elfelejtettem. Vagy talán nem is voltam tudatában soha."

Na, azért nem falhozvágós, mindent elpusztító keserűségről van szó, Gavalda ahhoz túl... mit mondjak, hogy ne legyen sértő? Túl emberszerető, naiv, optimista, puha. De ez (nálam) nem jelent hibát. Nem kell minden írónak a földbe döngölnie, vannak elegen. Néha elég ez a bábozódott depresszió.
Ezúttal korombeli fiatalok (Mathilde és Yann) a főszereplők, a "sodródó nemzedék" tagjai. Előttü(n)k az élet, mondhatni - de mit kezdjünk vele, ha belülről hiányzik valami, ha ott akkora az üresség, hogy üvölteni tudnánk tőle? Fekszel a konyhakövön (fizikailag három órája, képletesen négy éve), észreveszed a hűtőszekrény alatt felgyűlt morzsát és az elveszettnek hitt hámozókést. A kő hideg és kényelmetlen, zsibbad a lábad, de felkelni nincs erőd. Kedved se, és talán ez a veszélyesebb.
Látom, forgatod a szemed és sóhajtozol. Mi a fenének sírnak ezek a kölykök? Nem nyomorognak, sőt. Nem kell földeken robotolniuk, három műszakban a padlón csúszni-mászniuk, addig ülnek az iskolapadban, ameddig akarnak, a szüleik mindent a fenekük alá tolnak. Messziről nem látszik semmi. Más a nyomor, a létminimum szintje (ez nem Gavalda asztala). Ez a két kisregény a 21. századi európai fiatalok lelki nyomora.

"Utána semmi. Elérkeztünk a jelenhez, és nincs több mesélnivalóm. Meg aztán nincs is már kedvem hozzá. Mert most - bár ez szabad szemmel nem látható - az élet peremén kuporgok, és arra várok, hogy múljon már el."

Ó, igen, vannak benne közhelyek, de bevallom, nem érdekel, és az írónő által lengetett inget se vehetem magamra; nem lógok egész nap a telefonon - sőt, néhány éve rendszeresen elfog az idegesség, ha elkezd csörögni - és nem érzem, hogy az érzelmeimet elsilányítaná a virtuális életem, a közösségi oldalaktól undorodom. Más állatfajta vagyok, így elengedem a fülem mellett a hegyibeszédet és nyugodtan koncentrálhatok a nekem tetsző részletekre. A hangulatteremtéshez, ahhoz Gavalda továbbra is nagyon ért. Úgy körbesimogat a naiv optimizmusával, hogy teljesen kisimulok tőle, ízlelgetem a szavakat, többször elolvasok jeleneteket, hogy magamba szívjam azt az idillt, amit megjelenít. A fájdalom, a kisiklottság érzése is átjön, ó, de még mennyire - ezzel a bűbájjal viszont mindig kilóra megvehet a francia tanítókisasszony, és akkor bánja a fene a sablonos, hihetetlen fordulatokat. Az élet is ilyen. Magányos, szenvedős, néha idilli. És a legkevésbé sem eredeti.

Ui.: Lenyűgöz az a könnyed elegancia, ami megjelenik az írásaiban - A sündisznó eleganciája jutott róla eszembe (aminek szintén francia a szerzője), kedvem támadt újraolvasni.

Eredeti cím: La vie en mieux
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2015
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Ár: 2990 Ft





Megint itt hagyok néhány idézetet, amiket "hangulatőrzőnek" jegyeztem fel:
"... menet közben sajnos elveszítettem a hitemet, és én sem vágyom másra, mint beolvadni a hétköznapok unalmába."
"Mi a fenének fárasszam magam azzal, hogy nyomokat hagyjak egy ilyen világban?"
"Szeretem az emberiséget, nagyon is, de egy icipicit gyanakszom rá."
"Ha nem teszed meg önmagadért, legalább tedd meg a sajttortádért."
"Oké, de most felteszek egy nagyon hülye kérdést: hogy legyen önző az ember, ha alapjában véve egyáltalán nem az?"
"... milyen jó lett volna, ha a szeretetükön túl ezzel a titokkal is megajándékoznak... Hogy a boldogság megnyilatkozhat a lépcsőházban is, és nem kell mindig félni. Attól, hogy zajt csapunk, hogy boldogok vagyunk, hogy zavarjuk a szomszédokat, ha a lelkünk legmélyéről káromkodunk."
"Halálosan fáradt vagyok."