Képzeletbeli határjelek

"Csak még valamit. Annak, hogy ez a fiú, ez a férfi, ez a fosztogató átkelt az életemen, egyetlen igazi értelme volt, megerősítette bennem a bizonyosságot, amire az anyám hosszú betegsége és agóniája tanított meg néhány éve, tudniillik, hogy a bizonyos kifejezés: »ami nem öl meg, az megerősít«, komplett hülyeség - ami nem öl meg, az nem öl meg, és kész.
(Ez túl bonyolult és szintaktikailag bizonyára vitatható mondat volt, amit röviden összefoglalva így egyszerűsítenék: ez a szemétláda kikészített.)"

Anna Gavalda: Édes életünk

Teljesen meglepődve álltunk egymással szemben, a könyv meg én. Jé, nekem ez tetszik. Nem is kicsit. A mostani, szörnyen érzéketlen-türelmetlen-finnyás időkben Gavalda jött (a könyvtárból, pedig majdnem visszavittem olvasatlanul), látott és győzött. 2009 óta nem olvastam tőle semmit, ill. próbálkoztam a Vigaszággal, de azóta is kitör rajtam a melankólia, valahányszor eszembe jut, annyira lefárasztott az a pár oldal, amit elolvastam belőle.
Nem hogy nem akartam elolvasni, az se érdekelt különösebben, hogy új kötete jelenik meg. Aztán elolvastam róla Ilweran postját, és elöntött a régen érzett könyvmoly-izgalom, hogy ezt moströgtön el akarom olvasni. Bizonyos blogokat, véleményeket nem azért olvasok, hogy megtudjam, a szerzője hány csillagra értékelt egy regényt, hanem magáért az írásért. "Gavalda tán sose volt ennyire keserű" - hirtelen nagyon kíváncsi lettem erre a keserűségre, ami megmozgatja a saját magányom. Olyan érzés, mintha a bőröm alatt kucorgó dühös állat lenne.

"Úgy éreztem magam, mintha fagyasztott hús lennék, amit kitettek a napra, hogy felengedjen.Elfelejtettem, hogy szellemes is tudok lenni, hogy az elmém olyan, mint a szivacs, hogy ennyire kedves és érdekes vagyok, aki méltó mások figyelmére. Igen, elfelejtettem. Vagy talán nem is voltam tudatában soha."

Na, azért nem falhozvágós, mindent elpusztító keserűségről van szó, Gavalda ahhoz túl... mit mondjak, hogy ne legyen sértő? Túl emberszerető, naiv, optimista, puha. De ez (nálam) nem jelent hibát. Nem kell minden írónak a földbe döngölnie, vannak elegen. Néha elég ez a bábozódott depresszió.
Ezúttal korombeli fiatalok (Mathilde és Yann) a főszereplők, a "sodródó nemzedék" tagjai. Előttü(n)k az élet, mondhatni - de mit kezdjünk vele, ha belülről hiányzik valami, ha ott akkora az üresség, hogy üvölteni tudnánk tőle? Fekszel a konyhakövön (fizikailag három órája, képletesen négy éve), észreveszed a hűtőszekrény alatt felgyűlt morzsát és az elveszettnek hitt hámozókést. A kő hideg és kényelmetlen, zsibbad a lábad, de felkelni nincs erőd. Kedved se, és talán ez a veszélyesebb.
Látom, forgatod a szemed és sóhajtozol. Mi a fenének sírnak ezek a kölykök? Nem nyomorognak, sőt. Nem kell földeken robotolniuk, három műszakban a padlón csúszni-mászniuk, addig ülnek az iskolapadban, ameddig akarnak, a szüleik mindent a fenekük alá tolnak. Messziről nem látszik semmi. Más a nyomor, a létminimum szintje (ez nem Gavalda asztala). Ez a két kisregény a 21. századi európai fiatalok lelki nyomora.

"Utána semmi. Elérkeztünk a jelenhez, és nincs több mesélnivalóm. Meg aztán nincs is már kedvem hozzá. Mert most - bár ez szabad szemmel nem látható - az élet peremén kuporgok, és arra várok, hogy múljon már el."

Ó, igen, vannak benne közhelyek, de bevallom, nem érdekel, és az írónő által lengetett inget se vehetem magamra; nem lógok egész nap a telefonon - sőt, néhány éve rendszeresen elfog az idegesség, ha elkezd csörögni - és nem érzem, hogy az érzelmeimet elsilányítaná a virtuális életem, a közösségi oldalaktól undorodom. Más állatfajta vagyok, így elengedem a fülem mellett a hegyibeszédet és nyugodtan koncentrálhatok a nekem tetsző részletekre. A hangulatteremtéshez, ahhoz Gavalda továbbra is nagyon ért. Úgy körbesimogat a naiv optimizmusával, hogy teljesen kisimulok tőle, ízlelgetem a szavakat, többször elolvasok jeleneteket, hogy magamba szívjam azt az idillt, amit megjelenít. A fájdalom, a kisiklottság érzése is átjön, ó, de még mennyire - ezzel a bűbájjal viszont mindig kilóra megvehet a francia tanítókisasszony, és akkor bánja a fene a sablonos, hihetetlen fordulatokat. Az élet is ilyen. Magányos, szenvedős, néha idilli. És a legkevésbé sem eredeti.

Ui.: Lenyűgöz az a könnyed elegancia, ami megjelenik az írásaiban - A sündisznó eleganciája jutott róla eszembe (aminek szintén francia a szerzője), kedvem támadt újraolvasni.

Eredeti cím: La vie en mieux
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2015
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Ár: 2990 Ft





Megint itt hagyok néhány idézetet, amiket "hangulatőrzőnek" jegyeztem fel:
"... menet közben sajnos elveszítettem a hitemet, és én sem vágyom másra, mint beolvadni a hétköznapok unalmába."
"Mi a fenének fárasszam magam azzal, hogy nyomokat hagyjak egy ilyen világban?"
"Szeretem az emberiséget, nagyon is, de egy icipicit gyanakszom rá."
"Ha nem teszed meg önmagadért, legalább tedd meg a sajttortádért."
"Oké, de most felteszek egy nagyon hülye kérdést: hogy legyen önző az ember, ha alapjában véve egyáltalán nem az?"
"... milyen jó lett volna, ha a szeretetükön túl ezzel a titokkal is megajándékoznak... Hogy a boldogság megnyilatkozhat a lépcsőházban is, és nem kell mindig félni. Attól, hogy zajt csapunk, hogy boldogok vagyunk, hogy zavarjuk a szomszédokat, ha a lelkünk legmélyéről káromkodunk."
"Halálosan fáradt vagyok."