Nehéz istennek lenni - Kirké története

Madeline Miller: Kirké

Ez a könyv is a kvzs-féle járványpakkban érkezett, ha Vera nem adja kölcsön, könnyen lehet, hogy sose olvasom el - valahol a képzeletbeli várólistám "majd egyszer" szekciójában várakozott, azaz a franc tudja, mikor került volna sorra - , amit nagyon-nagyon bánnék, mert szuper könyvről van szó.

Kevés könyv képes elérni, hogy a zizzent, iszonyúan dekoncentrált hétköznapokon a kanapéhoz/ágyhoz szegezzen és ne jusson eszembe mást (valami "hasznos" dolgot) csinálni, mint olvasni. Madeline Millernek ez már az első oldallal sikerült.

Mindig szerettem az ókorban játszódó történeteket - a középkor az, amit rettenetesen rühellek -, biztos annak is köszönhető, hogy zsenge középiskolásként másfél nap alatt kétszer olvastam el az Odüsszeiát [az Íliászt még egyszer sem - a magyar oktatás csodái]. Ha az ember a kádban is leleményes Odüsszeusz kalandjairól olvas, valahol mélyen kénytelen csodálni megszállottsága tárgyát - amúgy nem Homérosz zsenije volt a katalizátor, hanem a dolgozattól való félelem [a magyar oktatás csodái 2.]

Kirké egy igazi introvertált istenség, aki átokként éli meg halhatatlanságát. Magányos, a számtalan nimfagyerek - az istennők pár óra alatt túl vannak terhességen, a szülés után kb. azonnal visszanyerik karcsú alakjukat és rózsás arcukat, a gyerekek is rögtön felnőnek, szóval annyi van belőlük, mint a pelyva - által megkínzott lélek, akire a saját anyja is selejtként tekint; azt mondja férjének, gyere, csináljunk egy jobbat. A nimfák iránt támasztott elvárásokban nem nehéz felismerni a nőkkel szembeni időtlen kritériumok egyikét: szépnek kell lenniük. Egy csúnya nimfa semmit sem ér. Kirkét is csúnyának találják Héliosz birodalmában - ami egy buja, hedonista udvartartásra emlékeztet -, de ő sem találja a helyét, nem vonzza a folyamatos pletykálás, ki-mikor-kivel és milyen alakban kavart, ki kinek a szeretőjét akarja elorozni, kinek van a legszebb hajdísze, amivel egy estére a lakoma csillaga lehet.

Számtalan viszontagságos év után kiderül Kirké tehetsége: képes varázsolni, legnagyobb ereje az átváltoztatásban rejlik. Egy félelmetesen sikeres kísérlete után Kirkét egy lakatlan szigetre száműzik. A kezdeti félelem és kétségek után az újsütetű varázslónő nekiáll felfedezni a képességét és a sziget flóráját - ahol minden növény neki suttog, hogy felfedezze erejét.

Nagyon érzékeny, az elmúlás szomorkás fájdalmával telített írás ez, ami ironikusnak tűnik annak fényében, hogy Kirké halhatatlan, de, ha jobban belegondolunk, óriási teher, ha valaki nem kedveli a saját fajtája társaságát, ellenben megszállottan érdeklik a halandók; Madeline Miller nem fest hízelgő képet az istenekről, olyanok, mint a teljhatalommal bíró huszonéves partiarcok, akiknek tényleg nincs holnap. Hisztisek, szeszélyesek és puszta unalomból vagy hirtelen dühből megölnek egy embert, akikre szánalmas, értelem nélküli, nyomorult kis véglényekként tekintenek. Csak kevesen képesek felkelteni az istenek érdeklődését és általában annak sincs jó vége. 

Kirké azonban más. Amikor apja szekerén utazik, aggódik, hogy nem időben indulnak haza, ezért a Héliosz pályáját figyelő csillagászok feje a porba hullhat. Amikor meghal egy számára kedves ember, mély fájdalom önti el és meggyászolja. Nem a csillogó felszín érdekli, hanem az alatta megbújó érzelmek, amelyeket magában elemezget és elraktároz. Habár igazi introvertáltként végre kibontakozhat Aiaié szigetén - mondhatni, megtalálja önmagát -, nincs állandóan szem előtt és nyugodtan turkálhat könyékig a földben, több száz vagy ezer év egyedüllét még őt is megviseli és vágyik a társaságra, amely rendszertelenül be is toppan, szóval mindenféle (jó és rossz) kalandok történnek vele, és persze Odüsszeusz is beesik egyszer, miközben próbál hazajutni Ithakába.

Izgalmas volt ezt a könyvet olvasni, mert (szégyen vagy sem) sok mitológiai történetet elfelejtettem, és csak az események közepén jutott eszembe, hogy valószínűleg mi fog történni. Kirkével nagyon könnyű azonosulni, jókat lehet mosolyogni, ahogy nulla ismerettel nekiáll főzeteket kotyvasztani - és mérgében kihajítja a makkot az ablakon, majd egy másikat lédús eperré változtat -, és hosszú élete alatt végig megőrzi az emberien esendő oldalát, egy olyasfajta naivitást, ami képtelenné teszi az istenek közti játszmázásra. Kiszolgáltatott velük szemben, mert nincs nagy hatalma, kegyvesztett, mert képtelen a hízelgésre; nincs más fegyvere, csak az egyedül, küzdelmesen megszerzett tudása és az önsorsrontó makacssága - ami, mint kiderül, sok mindennel szemben elegendő.

Ui.: Mivel mostanában ez a fixa ideám, szeretném elmondani, hogy a fordítás nagyon jól sikerült és csak elvétve találtam benne gépelési hibát, valamint a borító is szépen illik a történethez.

Eredeti cím: Circe

Kiadó: General Press

Kiadás éve: 2019

Fordította: Frei-Kovács Judit

Ár: 4990 Ft

Rövidkék

 Tommy Orange: Sehonnai

Egyáltalán nem akartam ezt a könyvet megvenni, de még a Könyvfeszten teljesen elveszejtettek a 21. Század kiadó standjánál, és ha összeszedtem négy tetszőleges könyvet, csak nyolcezer forintot kellett fizetnem, szerintem nálam erősebb emberek is meginogtak volna.

Amennyi érdemi információt kihámoztam a fülszövegből, az alapján nekem való könyvnek tűnt a Sehonnai; meglepő módon Lucia Berlin Bejárónők kézikönyve c. kötete jutott róla eszembe: rövid, akár pár oldalas bepillantások különböző emberek életébe, akiknek egy vagy több ponton összekapcsolódik az élete, a háttérben az elképesztő nyomorúsággal, a kilátástalansággal, hogy képtelenség kijutni ebből a közegből, minden fogcsikorgató erőlködés dacára. Azoknak pedig, akiknek sikerült a felszínre kapaszkodni, ott a gyökértelenség, a sehová nem tartozás anyátlanító érzése: ki vagyok én? Hova tartozom? kérdezik az indián-fehér félvérek. Kék (korábbi nevén Crystal) fehérnek érzi magát, úgy is nevelkedett, a környezete mégis barna bőrűként kezelte, de hiába kapott indián nevet és próbál ehhez a közösséghez kapcsolódni, nem találja a helyét. Edwin a lediplomázása után (az övé az egyik legerősebb fejezet) három évig depressziózik a számítógép előtt, az apjáról nem tud semmit, az információ égető hiánya taszítja a tehetetlenségbe - minden ember tudni akarja, honnan származik, kik az elődei, mivel foglalkoztak. Még ha nem is csapja fejbe a felismerés, hogy igen, ez én vagyok, a kirakós hiányzó darabja a helyére kerül és az ember nem érzi magát hitvány imágónak, ahogy Orvil szorong indiánjelmezben a tükör előtt, hogy valójában nem igazi indián, csak valaki, aki felvett egy indián jelmezt.

Nem volt ez rossz könyv, sok érzést az olvasó elé tár az őslakosok életéből, de nekem úgy tűnt, az író sokat markolt, de keveset fogott; jó pár nézőpontnál több háttérinformáció kellett volna, olyan gyorsan váltják egymást a fejezetek, hogy az adott ember története nem tud előttünk felépülni és elveszünk a nevek között, főleg a kötet vége felé, ahol nagyon gyorsan megtörténik a szálak összefonódása. Kellett volna még kb. 50 oldal, akkor talán érzelmileg is jobban megérintett volna.

Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ

Érdekes párja ez a Sehonnainak, itt is megjelenik a gyökértelenség érzése, az identitáskeresés, csak a jellemző társadalmi réteg a módos (vagy módossá vált) középosztály, ahol a szülők generációja állandó konfliktusban él a fiatalokkal. Az Indiában született és nevelkedett idősebbek jobban ragaszkodnak a szülőhaza merev hagyományaihoz, a gyerekek viszont szeretnének beilleszkedni az új közegbe, farmert hordani szári helyett, sminkelni, alkoholt inni és kimaradozni éjszakára. Amerikainak érzik magukat, de a családjuk folyton emlékezteti őket a származásukra, a fiúknak orvosnak vagy ügyvédnek kell lenniük, a lányokat próbálják minél hamarabb kiházasítani.

Kevés a szeretetteljes családi kapcsolat, rengeteg kimondatlan fájdalom, elszalasztott lehetőség nyomja a szereplők lelkét és távolítja el őket egymástól. Látszatéletet élnek, amely kívülről ideálisnak, rendben lévőnek tűnik, belül viszont nincs semmi, csak a kongó magány és a mardosó kétségek.

A végére csömöröm lett a hasonló sorsok hasonló problémáitól. Szerettem olvasni a kötetet, de kissé monotonná vált, nem biztos, hogy fogok még a szerzőtől olvasni, a közeljövőben biztosan nem.

Félix J. Palma: Az ég térképe

Hogy én ezzel mennyire megkínlódtam... aki olvasta, valószínűleg tudja, mire gondolok.

Az idő térképe se volt a szívem csücske - igen, jó könyv, jólesett olvasni az ötletparádét, de nem tudott megérinteni, erre mondják, hogy nem az én könyvem. Valami hiányzik Palmából, hogy rajongani tudjak érte, pedig tényleg jól ír. A folytatással - aminek a magyar megjelenése tényleg csodaszámba ment - is kellemesen töltöttük együtt az időt, egészen addig a bizonyos részig, ami totális depresszióba váltotta át az amúgy sem virágos kedvemet, ráadásul aránytalanul hosszú volt. Palma nagyon posztapokaliptikus hangulatban lehetett, lehangoló sorozatot nézett vagy kicsesztek vele a postán, nem tudom, de nagyon megbontotta nekem a könyv egyensúlyát.

Ezt leszámítva érdekes, fordulatos, izgalmas, bár nem árt előtte frissíteni a memóriát, mert erősen összefügg az előző résszel.

 Alessandro Baricco: Harag-várak

Sose tudom eldönteni Bariccóról, hogy zseni vagy sarlatán, életművész vagy életre szóló blöffölő. A nagy (ami nem is volt olyan nagy) Baricco-korszakom már elmúlt, túl cinikus vagyok hozzá és a Mr. Gwyn eléggé kiábrándított belőle, de ez még ott várt az olvasatlan könyveim között, rövid is, nézzük meg.

Kellemes. Habókosan bolond. Egy percig nem szabad komolyan venni és akkor nem fáj. Színpompás, gyönyörű nyelvezettel bíró kaleidoszkóp, bizonyos részek között szerintem kár keresni az összefüggést, csak hagyni kell, hadd lebegtessen, mint a langyos tengervíz, engedjük el szigorú prekoncepciónkat és elvárásainkat, hadd ússzanak el a semmibe és jótékony mosollyal hagyjuk, hogy Baricco ismét átverjen.

Elpusztítva, felperzselve - újabb kisvárosi pokol

Elizabeth Strout: Maradj velem

Nyomós oka volt, amiért nem olvastam el ezt a Stroutot rögtön a beszerzése után: ha az írónő a gyász témáját összekombinálja azzal a falhozvágós hangulattal, ami például a Kisvárosi életekben kábultra pofozott, végem van. Szeretek komoly, mély mondanivalóval bíró könyveket olvasni, de a mazochizmusnak is van egy határa és segítség nélkül is képes vagyok kellően sötéten látni a dolgokat, köszi.

Úgyhogy vidoran beraktam az idei Várólistacsökkentésbe a Maradj velemet. Nem következetlen vagyok, csak sajátosak a logikai készségeim.:P

Egyébként közel sem olyan depresszív ez a könyv, mint a Kisvárosi életek. A főszereplő Tyler, egy aprócska település lelkésze (=helyi sztárja), aki elveszíti a feleségét és számára észrevétlenül egyre lejjebb csúszik a lejtőn. A kisebbik lányát zsarnoki természetű édesanyja veszi magához, a nagyobbik, Katherine, vele marad, de Tyler nem képes vele megfelelően foglalkozni és haragosan-értetlenül áll a tanítónő panaszai előtt, aki el akarja távolítani a csoportból a kislányt a "bomlasztó magatartása" miatt. Ha a lelkész gyereke az önkéntes szilenciumát azzal a kijelentéssel töri meg, hogy utálja Istent... hát, az kínos.

West Anette az a fajta kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit, kevés a szórakozási lehetőség, a tél hosszú és rettenetesen hideg, ezért az emberek unalmukban megkeserítik egymás életét - főleg a nők. Úristen, mennyire utáltam a nőket, akik beleszülettek, beleragadtak és bele is haltak a háztartásbeli szerepkörbe (ha jól emlékszem, a hatvanas években játszódik a könyv). Azzal próbálták felrázni magukat a téli depresszióból, hogy biztatták egymást a napi felmosásra és a pletykálkodáson kívül semmi örömük nem volt az életben.

És akkor jött Tyler, a tagbaszakadt, jóképű, mégis szelíd és jó természetű Tyler, aki mindenkihez ellátogatott, mindenkit meg akart ismerni és vezetni akarta ezt a kis közösséget, a nők pedig találtak egy okot, amiért érdemes volt reggelente felkelni és kicsinosítani magukat. Hiába volt családjuk és hiába volt nős Tyler, olyan éhesek voltak a figyelmére, hogy legszívesebben kiszürcsölték volna a lelkét.

Aztán meghalt a lelkész gyönyörű, extravagáns felesége és Tyler már nem olyan volt, mint egy erőtől duzzadó, csillogó patak, amiből nagy kortyokban fel lehetett töltekezni.

És a nők megsértődtek.

A Krisztusuk volt és megfeszítették.

Szánalmas? Meglehet, de a napi robotban, a szürke, ólomsúlyú hétköznapokban az elcsigázott, kitikkadt elme (vagy a lélek) hamar talál valami könnyű, csillogó pótszert, ami az elérhetősége miatt hamar függőségbe taszít. Egyszerűbb egy ismeretlenért rajongani, mint megszüntetni a merev elfásultságot azzal az emberrel, akinek húsz éve nézi az arcát vacsoránál és nemcsak egymást unták már meg, hanem ezt az életet is.

Persze a nőkön kívül alapos górcső alá kerül Tyler is - sőt, a felesége, Lauren se marad ki -, aki meglett ember létére iszonyatosan naiv (még hogy az ő kedvéért építették a kampuszt, oh!), és, nincs rajta mit szépíteni, jó nagy mamlasz, aki rendre kihátrál a konfliktusokból és nem tartja kézben a dolgokat. A jóindulat nem elég az életben maradáshoz, mert felfalnak és ő meglepődve veszi észre, hogy (számára észrevétlenül) keresztben lenyelték. De a papagáj is optimista a macska szájában, ezért küzd, magában, a hitében, mindenben kételkedve és talán odáig is eljut, hogy a sarkára álljon az anyjával szemben (jézusom).

Magáról a gyászról - leszámítva Tyler egyre nagyobb életválságát - nem esik szó. Nincs szó az ürességről, ami az élőkben megmarad, az érzésről, ami olyan, mintha szögesdróttal lenne tele a mellkasod és vattával a fejed, a néma gyűlöletről minden és mindenki iránt, aki megjegyzést tesz. Elevenen égsz a pokolban minden nap és a lángok nem alszanak el. Ezt az érzést inkább Olive Kitteridge-nél lehet megtalálni (már ha valaki tudatosan ezt keresi), de nem mondanám, hogy vágytam egy kis extra tűzre. Tyler teljesen máshogy éli meg a gyászt, az ég felé tekint és lehetetlen elvárásai vannak magával szemben, közben nem veszi észre, hogy hiába köti le a gondolatait, lassan minden szétesik körülötte.

Lehet, hogy csak a főszereplő setesutasága miatt, de a Maradj velem nem érintett meg annyira, a végét pedig kicsit összecsapottnak éreztem. Persze, önmagában nézve nagyon jó kis könyv, rengeteget lehet elemezni az emberi kapcsolatokat, részletgazdag és élethű minden egyes szereplő - szinte sajnálom, hogy Lauren nem kapott egy önálló könyvet, nagyon érdekes személyiség -, egy nap alatt befaltam, de úgy érzem, a többi Strouttól kicsit elmarad.

Eredeti cím: Abide with Me

Kiadó: General Press

Kiadás éve: 2011

Fordította: Szieberth Ádám

Ár: 2800 Ft (de 790 Ft-nél levadászható)

Semmi kis életek

"Szépség vibrált abban az őszi levegőben, meg az izzadt, fiatal testekben, a sáros lábakban, szépek voltak az erős fiatalemberek, amikor előrevetették magukat, hogy nagyot csattanjon a labda a homlokukon; szép volt az üdvrivalgás, ha gólt lőttek, a térdre hulló kapus. Voltak napok - Olive erre tisztán emlékezett -, amikor Henry hazafelé menet fogta a kezét, középkorú emberek voltak, életük delén. Vajon volt annyi eszük, hogy az ilyen pillanatokat csendes örömmel fogadják? Aligha. Az emberek akkor és ott többnyire nincsenek eléggé tudatában annak, hogy most élik az életüket. Neki viszont megmaradt ez az emlékkép, valami egészséges, tiszta dolog képe. Talán ez a legtisztább emlék, amit őriz, a focipálya mellett töltött pillanatoké, mert vannak más emlékei is, amelyek nem ilyen tiszták."

Elizabeth Strout: Kisvárosi életek

Úgy tartalékoltam ezt a könyvet a polcomon, mint mások a malacpersely tartalmát; tudtam, hogy nem szabad rögvest nekiesni és felfalni, hanem el kell tenni ínségesebb időkre [hogy még teljesebb legyen a képzavar], az utolsó Strout különleges figyelmet érdemel.

Ahhoz képest, hogy az írónő összes magyarul megjelent regényét olvastam - vagyis azt hittem, tudom, mire számíthatok -, a Kisvárosi életek tartogatott meglepetéseket.

Kiment a fejemből, hogy nem regényről, hanem egy laza szövésű novellafüzérről van szó, amelyeket az idős matektanárnő, Olive Kitteridge alakja kapcsol össze; vannak történetek, ahol főszereplő és az ő életét ismerjük meg, van, ahol csak cameózik és érintőlegesen esik róla szó. A műfaj nem vett el a kötet élvezeti értékéből, a legtöbb olvasóval ellentétben - illetve az olvasók általános fogyasztói elvárásával szemben - szeretek novellákat olvasni, csak egy kicsit meglepődtem.

Na, azon viszont nagyon, hogy mennyire depresszív a történetek hangulata, főleg azoké, amelyekben Olive a központi alak.

Olive Kitteridge nem egy kedves ember, sőt, piszkosul nehéz természete van. Kevésbé polkorrekt megfogalmazásban: egy elviselhetetlen banya. Most kicsit gonosz leszek hozzá, mert alaposan megrugdosott olvasás közben, valószínűleg nem véletlen, hogy pont matematikát tanított, ilyen rettegett tanárt - egy ponton a fia megemlíti, hogy ő volt a legfélelmetesebb az egész iskolában -mondjuk irodalom szakkal nehéz elképzelni. A novellák nagy része retrospektív, ezáltal a fiatal Mrs. Kitteridge-t is megismerjük, már akkor se volt kellemes természetű; házsártos, ingerlékeny, intoleráns, összeférhetetlen, nem-találom-a-helyem-utálok-mindenkit, a legtöbb ember halálosan idegesítette. A mindenki kedvence, közmegegyezéssel cukinak kikiáltott férje is - ezt a típust halálosan ingerlik a jó kedélyű, szelíd természetű emberek.

Rettenetesen keserű érzés volt Olive-ról olvasni, mert magamat láttam benne. Talán ezért nem volt nehéz a mérgezett tüskékből álló páncél mögé látnom; itt egy nő, aki korán ráébred, hogy nem azt az életet éli (vagy nem úgy éli az életét), ahogy szerette volna; a gyorsan pörgő hétköznapok észrevehetetlenül felmorzsolták az erejét, elrejtették az apró figyelmeztető jeleket és kialakult egy helyzet, amiből nincs visszaút maradandó károsodás nélkül. Óriási frusztrációt okoz benne a kényelmetlenség érzése, az, hogy tudja, mi a probléma, de nem tud (vagy már nem lehet) változtatni rajta. A frusztráció dühvé kristályosodik és kiutat keres magának, ezért Olive mindenkibe belemar maga körül - hogy képes-e felülkerekedni a keserűségen, az csak a kötet végére derül ki. 

A nem ilyen életet akartam érzése, az örökös visszakanyarodás a hol rontottam el kérdéshez szinte az összes novellára jellemző, állandóan ott lebeg a megbánás réme, amit nem lehet örökké az agyunk hátsó zugába szorítani. Mindenki azt hiszi, hogy neki majd sikerülni fog. Aztán mindenki elcseszi. Mindenki magányosan néz szembe a napok romjaival és kevesen hagynak valós nyomot a világban. Valójában minden csak illúzió.

Annak ellenére, hogy mennyire lehangoló volt - senki nem szereti, ha emlékeztetik jelentéktelen kis porszem mivoltára és az elcseszett életére -, szerettem olvasni ezt a könyvet, mert igazi. Igazi emberekről, a valós életről szól, a "kis durranásokról", mások számára jelentéktelen, nekünk viszont kulcsfontosságú eseményekről/jelenségekről, amelyek alapjában változtatják meg a "nagy durranásokhoz" (házasság, gyerekek, hivatás) való hozzáállásunkat.

Eredeti cím: Olive Kitteridge

Kiadó: General Press

Kiadás éve: 2010

Fordította: Szieberth Ádám

Eredeti ár: 2800 Ft (sajnos nem nagyon lehet már kapni, úgy vettem észre)

Családi értékek

"- Azt hiszem, mindig is az volt. Zach mindig is, szóval, törékenynek tűnt... érzelmileg. Vagy egyszerűen csak éretlennek. Vagy ki tudja, milyennek.
 - Az ember azt hiszi, olyan gyerekei lesznek, amilyeneket a ruhakatalógusban lát. - Mrs. Drinkwater lába most gyorsabban járt föl-alá. - De nem lesznek olyanok."

Elizabeth Strout: A Burgess fiúk

Valamiért nem volt sok kedvem ehhez a könyvhöz - az Amy és Isabelle olyan magasra tette a lécet, hogy úgy gondoltam, ezt a szintet az írónő többi regénye képtelen lesz elérni és csalódás lesz a vége. Nem lett igazam, olyan gyorsan haladtam A Burgess fiúkkal, mint amilyen lassan az Éjasszonyokkal, és fel is pakoltam a maradék három könyvét a kívánságlistám elejére. Nagyon úgy néz ki, hogy Strout-kompatibilis vagyok, írhat bármilyen témában, én szeretni fogom.

Az Amy és Isabelle áll hozzám közelebb az ábrázolt terhes, viszálykodásokkal teli anya-lánya viszony miatt, a jelen könyve inkább a testvéri kapcsolatok regénye, de a szülő-gyermek páros - amelyből több is van -, is elég hangsúlyos. Nehezen tudom megfogalmazni, mi ragad meg annyira Strout írásmódjában; szeretem, ahogy komplex voltában ábrázolja az életet, ami önmagában nem rózsaszín vattacukorfelhő, hanem egy nehéz, kínlódásokkal és kétségekkel teli folyamat, és az ember néha megvilágosodik és átmenetileg nyugalomra lel - a következő gödörig. Ahogy bemutatja, mennyire visszacsapnak a következő generációban az általunk semmiségnek vélt dolgok. Ahogy azt hisszük, ha máshogy csináljuk, mint a szüleink, a gyerekeinknek jó lesz - hogy aztán rádöbbenjünk, pont úgy ordibáltunk évtizedekig, mint a saját anyánk. Strout aprólékos stílusával remekül utánozza a valós konfliktusokat, az emberben végbemenő tépelődéseket. Majd' elalélok, amikor az egyik főszereplőről átröppenünk pár sor erejéig egy mellékes karakter világába, bírom ezt a sok szempontú, szöszölős írásmódot.
Ha már a sok szempont: kicsit félelmetes, hogy mennyire máshogy látják egymást az emberek, és mennyire másnak tűnnek nekünk, olvasóknak, amikor megismerjük a gondolatvilágukat - az idősebb Burgess felesége, Helen a saját szempontjából nézve közel sem olyan ostoba, mint amilyennek látszik, a két fiú húga, Susan se az a puritán, kiszáradt kóró, aminek a külvilág szemében tűnik. Ellenben Jim Burgess, a nagymenő ügyvéd pont akkora köcsög, mint amilyennek a reakciói alapján gondolhatjuk. Az a fajta karizmatikus ember, aki gyeplővel fogja vissza az agresszivitását, és a megjátszott empátia ellenére mindenkit hülyének tart maga körül. Erőteljes álla megfeszül az indulattól, mosolyt erőltet magára, de a kék szeme hidegen villog. Az ilyenektől feláll a hátamon a szőr. Az öccse, Bob az, akit a bátyja örök vesztesnek tart - elhízott, majdnem-alkoholista, elvált, magányos ember, aki azért imádja a nagyvárost, hogy feloldja a benne uralkodó hatalmas magányt, és a szomszédai kivilágított ablakát figyeli. Nem sikeres (gyűlölöm azt a szót, hogy "sikeres"), de háromszor annyi megértés és tolerancia szorult bele, mint a testvérébe, akit bálványoz, annak ellenére, hogy Jim nem szolgált rá.

A családi kapcsolatokon túl a regény egy nagyon aktuális témáról is szól; az idegenek és a bennszülöttek közötti ellentétekről, a pengeéles kulturális különbségekről - kinek sunyiság, kinek a tisztelet jele, ha nem néznek a szemébe -, a bevándorlásról.

Érdekes, a könyvben mennyire erőteljes a különböző államokból származó emberek habitusa - a maine-iek nyakas puritánok, akik egy szem altatót drognak tekintenek, a New York-iak azok New York-iak (a maine-i idősek valamiért azt hiszik, ha valaki oda megy, csak fekete ruhát vehet fel), a connecticut-iakat meg felvágós sznobnak (vagy valami ilyesminek) tartják a maine-iak, ők meg a connecticutiakat parasztnak. Nekem mindig egzotikusnak tűnt ez a fajta szélsőséges másság, de hát a magyaroknál talán nincsenek ennyire erős ellentétek.


Áh, hiába erőlködöm, nem tudom megfogni a lényegét, kicsúszik az ujjaim közül. Ez az idézet azonban pompásan bemutatja a "stroutiánus" stílust:

"- Most mit csináljak, Bobby? Nincs családom. - Dehogy nincs családod - mondta Bob. - Van egy feleséged, aki gyűlöl. Vannak gyerekeid, akik nagyon haragszanak rád. És van egy öcséd meg egy húgod, akik megőrjítenek. Meg egy unokaöcséd, aki eddig egy kis szerencsétlen nyomoronc volt, de a jelek szerint már nem annyira az. Ezt nevezik családnak."

Ui.: Ez a madárházikós, nőies borító nem volt a legjobb választás. Az eredetin is házak meg madarak vannak, de az összhatás nagyon más...

Eredeti cím: The Burgess Boys
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2013
Fordította: Szieberth Ádám
Eredeti ár: 3000Ft (de újságosnál, itt-ott 1000 Ft alatt elérhető)

Kisvárosi életek

"- Kíváncsi lennék, hogy olyan vagyok-e, mint az igazi anyám. - Stacy eltűnődve szívta a cigarettáját. - Mert ha egyszerűen mindenki olyan lesz, mint az anyja, akkor mi a szarnak ez az egész kínlódás?"

Elizabeth Strout: Amy és Isabelle

Csúnyán fogalmazva a puszta véletlennek köszönhetem, hogy a birtokomba került a könyv - a vonat indulása előtt láttam meg az újságos standjánál -, pedig 2013 (!) óta csücsül a kívánságlistámon. Magamban a Légzőgyakorlat fuldoklóknak ikerpárjának tekintem, az olvasás körülményei és a témájuk miatt is.
Az Amy és Isabelle sokkal, sokkal fojtogatóbb, nyomasztóbb hangulatú, mint Orringer novelláskötete (holott az se fakutya - már az első novella úgy orrba vágja az olvasót, hogy csak pislogni bír). Shirley Falls legforróbb nyara szúrós, levegőtlen takaróként borul a városra, és egyúttal ránk is. Az apró titkok, problémák és nagy lelki kataklizmák regénye ez. Kisvárosi életek. A forró nyáron játszódó és a hétköznapi gyarlóságokkal foglalkozó könyveket külön-külön is bírom, a kettő együtt, megfejelve az írónő stílusával, az év egyik legjobb olvasmánya lett.
Strout nagyon jól cincálgatja a két központi szereplő, Isabelle és Amy kapcsolatát. Bonyolult anya-lánya viszonyról van szó, aminek a tiltás-tagadás a fő eleme. Szívszorító látni mind a két oldalt, hogyan gyötrődik folyamatosan Isabelle és hogyan retteg, hogy kisiklik az irányítás a gyönge kezéből, és hogyan emészti Amyt a tehetetlen düh, aki pont azt nem kapja meg, amit annak idején az anyja se; a világban való nagyjából-eligazítást és a szeretetet. Amy azonban más, mint az anyja, a korlátok nála nem meghunyászkodást, hanem lázadást eredményeznek. Az anyját nem tiszteli, Isabelle-t pedig felkavarja, hogyan látja őt a lánya - és szégyelli magát miatta.

"No hiszen, a kutatások! Rosie Tanguay foghatja a kutatásait, és földughatja az összeset a csontos farába. Bev tudta, miért dohányzik. Ugyanazért, amiért eszik: hogy legyen valami, aminek várakozással néz elébe. Ilyen egyszerű az egész. Az élet unalmas tud lenni, és kell, hogy legyen valami, amit vár az ember."

Nagyon női regény ez. Nincs számszerűsítve, de tippem szerint a nyolcvanas években (valaki nem tudja biztosra?) játszódhat, amikor egy amerikai kisvárosban nem nézték jó szemmel a gyerekét egyedül nevelő nőt, és valószínűleg nem hitték el, hogy özvegy. Isabelle akkor elsődleges célja az volt, hogy férjet találjon, szerintem a saját szemében nem sikerült tisztességes asszonnyá válnia, hanem csak egy nő maradt, akinek a gyereke a stigmája. Arra konkrétan nem emlékszem, hogy emiatt, akár tudattalanul, neheztelne a lányára (valószínűleg igen), de a féltékenység, irigység is a kapcsolatuk része. Nagyon tetszett, hogy Elizabeth Strout tabuként kezelt gondolatokat nyíltan kipakol az olvasó elé - hogy az anya érezhet szexuális féltékenységet a lánya iránt; hogy Amy egyáltalán nem kedveli a saját anyját -, egyáltalán, az emberek közötti érzékeny, bonyolult viszonyokat nagyon jól árnyalja.
Amy makacs, önfejű. Egyrészt tipikus tinédzser, a kor minden kilátástalanságával és megvetésével, ami gyúlékony anyagként táplálja az anyja iránti érzelmeit, egy része viszont még mindig kislány, aki görcsösen vágyik a szeretetre. Valamilyen mértékben mindkettejüknek igaza van, de Amynek még nincs akkora rálátása az életre, hogy magabiztosan mozogjon, és irdatlanul pofára is esik. Az eset fájdalmas tapaszlatot ad neki és jócskán átformálja - nem biztos, hogy előnyére.

Pár értékelésben felesleges szálként említik, hogy néha "átugrunk" pár másik szereplő életébe. A koncepc... á, kit érdekel a koncepció, nekem kb. bármit írhatott volna Strout, akár a folyó szemszögéből is. Nagyon találó gondolatok vannak benne (ld. fentebbi idézet), szerettem ezt a könyvet szőröstül-bőröstül.

Eredeti cím: Amy és Isabelle
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2012
Fordította: Szieberth Ádám
Ár: 3000 Ft

Virginia Woolf arcképe

"Rendkívül elégedett volt, hogy pénzt tudott keresni, a pénzét pedig szerette olyan kézzelfogható dolgokba fektetni, amelyek megszépítik az életet. Sohasem szűnt meg csodálkozni azon az alkímián, ahogy a képzelete szülöttei vázákká, székekké változnak: a Mrs. Dalloway-nek köszönhetően fürdőszoba épült Monk's House-ban, és két vécé is (az egyiket Mrs. Dalloway toalettjének hívták)."

Alexandra Harris: Virginia Woolf

Időről-időre előfordul velem, hogy egy könyvről szóló monologizálást jobban élvezem szóban, mintsem írásban végezni. Néha majdnem (de csak majdnem) megsajnálom a kedvest, mert ő az előadásaim rendszeres elszenvedője, a széles gesztusokkal és dugóhúzós hadonászással kísért szilveszteri alkoholmámoros szónoklatokról nem is beszélve. A Tündérföld 2. stáblistáját egyelőre megúszta (mert még nincs a birtokomban a könyv), helyette Virginia Woolfról meséltem neki és hosszas értekezést folytattunk a jellegzetes angol lófejről fejformáról. Minden tiszteletem és csodálatom az írónőé, de ahogy lapozgattam a könyvben lévő képek között, mindenütt lófejek virítottak. Az angolok nagyon átkozhatják valamelyik termékeny skandináv ősüket.
[Ha esetleg valaki még nem jött volna rá: ebben a postban a szóbeli csacsogást ültetem át betűkre, ékezetekre és egyéb írásjelekre. Persze, lehetne mondani, hogy általában ezt csinálom. Néha szeretnék olyan feszes, analitikus recenziókat írni, csöppnyi személyes motívummal, mint ilweran vagy entropic, de érzésem szerint igen ritkán jön össze. Helyette vannak lófejek, kapcsos zárójeles széljegyzetek és ordenáré hülyeségek, mint a Mrs. Dalloway fenséges kalapjára szerelt minikamera.]

A kedves egyszer megkérdezte tőlem, miért szeretem annyira Virginia Woolfot. A komplett minielőadástól megkímélem azt a pár embert, aki elolvassa ezt a postot (teljesen hihetetlen, de a Molyon tizenhatan csillagozták az olvasásomat), inkább elmondom, mit érzek. Kedvelem őt - ahogy Romain Garyt, Márquezt vagy Capotét -, mint írót és mint embert is, és Alexandra Harris még közelebb hozta hozzám. Szeretem az érzékenységét, a nyitottságát, azt, ahogy visszatükrözi a világot az írásaiban. Szeretem az ironikus, csipkelődő humorát, az itt-ott felvillanó derűt, a hihetetlen intelligenciáját.

Kezdetben az életrajzi kötet hiányosságának tartottam, amiért szinte semmit nem ír Woolf magánéletéről, a házasságáról, kapcsolatairól. Aztán rájöttem, hogy csak azt közli, ami biztos tény, vagy ami hellyel-közel az, a spekulálást, hipotéziseket meghagyja másoknak. Olyan sok kép él VW-ról, annyian sajátították ki, pusztán azért, mert elolvasták a regényeit, a leveleit, naplóit, esszéit. Elképesztően termékeny szerző volt, több művet írt párhuzamosan, mert mindegyik más volt, az egyik kikapcsolta, a másik kihívás volt számára; leesett az állam, amikor azt olvastam, hogy az Orlando az "író vakációja" volt. Képzeljétek el: Woolf befejezi A világítótornyot, aztán "gyorsan, jókedvűen szeretett volna írni valamit", és néhány laza csuklómozdulattal létrehozza Orlandót. Az Orlandót, basszus. Később ugyanez történik a Flush-sel, A hullámok és a Felvonások között után és a festő Roger Fry életrajza előtt. A Flush egy spánielorr fekete fricskája, egy kutya életrajza, még ha az a kutya Elizabeth Barrett-Browningé is. A változatossága a sokadik dolog, ami elbűvöl Woolfban - a felsorolt művek miatt, úgy érzem, nem kell magyaráznom, miért.
De a kép sosem lesz teljes, mert egy élő embert nem helyettesíthet több ezer leírt szó. Miután ezt kimatekoztam magamnak, nagyon hálás voltam Harrisnek, amiért a tényekre szorítkozott - Alma H. Bond: Ki ölte meg Virginia Woolfot? c. könyvével pont az ellentéte volt a problémám, a rengeteg hipotézis és önkényes képalkotás -, és mégis annyi arcát mutatta meg Woolfnak. Bond egyfolytában azt hangsúlyozza, mennyire megviselték Virginiát a rohamai és az őt ért traumák, Harrisnek viszont a kezdetnél is már a hangvétele; valószínűleg mániás depressziós volt, de már sosem derül ki, pontosan mi volt VW problémája. Nem a szenvedő, hanem a harcos arcát mutatja meg, aki megpróbálta elpusztítani a betegségét, az írás javára fordítani a "csendkorszakait", és pontosan tudta, mennyire veszélyes az állapota - mindez levél-és naplórészletekkel alátámasztva. Szerintem mindenki kialakít magának egy képet Virginia Woolfról, de a Harris által megrajzolt portré nekem jobban tetszik, mint Bondé. Az egész könyve szembemegy a sztereotípiákkal, az Utószóban meg sorra cáfolja őket. Nem vonja le azt az egyértelmű következtetést, hogy a háború miatt lett öngyilkos, és a könyve tele van az idősebb Woolfot ábrázoló fotókkal, nemcsak George Beresford fényképe díszeleg benne - amin Virginia még húsz éves. Lehet, hogy ezen a képen a legszebb, de ez árulja el a legkevesebbet róla.
A meghökkentőnek ható tulajdonságok közé tartozhat az írónő humora is. Három napja azon röhögök, hogy szerinte Lady Ottoline Morrell "pontosan olyan volt, mint a vitorlát bontott spanyol armada".

Tényleg állati jó a ruhája. Vicomte nincs annyira elbűvölve tőle, szerinte erőszakosan előreugrik az alsó ajka, civakodó típusnak tűnik. Amúgy neki is lófeje van.

Kapaszkodjatok meg, de Virginia Woolf nem homályos, magas irodalmi műnek szánta az írásait, hanem olyasvalaminek, amit szórakozásból olvasnak az emberek. Olyan, mintha ő maga is arra biztatna, hogy ne totemizáljuk az írásait. Rengeteg recenziót írt és két kötete is megjelent Az átlagolvasó (The Common Reader) címmel, ami magyarul sajnos nem jelent meg.

"Azt szerette, ha az esszéi úgy hangzanak, mint egy beszélgetés az olvasóval, és néha valódi párbeszédeket kreált, mint például a Walter Sicker: A Conversation (Walter Sickert: Egy beszélgetés) című írása esetében, 1933-ban. Nem mondta el az embereknek, hogy mit kell gondolniuk egy könyvről, és ez a forma megszabadította őt a gyűlölt magabiztosságtól. Jobban szeretett hangulatot ébreszteni, és azt felmérni, mit őriz meg az emlékezet, amikor az olvasó már letette a regényt."

A végére hagytam egy abszolút  szenzációhajhász, felszínes dolgot: az idézetben említett Walter Sickert az egyik lehetséges Hasfelmetsző Jack-jelölt. Patricia Cornwell amerikai krimiíró (A Scarpetta-könyvek szerzője) egy vízjelre alapozza a gyanúját. A kutatásba rengeteg energiát és pénzt ölt, megvásárolta a festő jó pár képét és a gyilkos leveleit is megvizsgálhatta. A nyomozását természetesen meg is írta, magyarul Egy gyilkos arcképe címmel jelent meg. Régen olvastam, csak arra emlékszem, hogy olvasmányos volt, bár úgy álltam neki, hogy regényt fogok olvasni. A Konteón részletes cikket lehet olvasni az egész esetről.
Persze az, hogy igaz-e vagy sem az elmélet, sosem fog kiderülni, de végigfutott a hideg a hátamon, amikor arra gondoltam, hogy Virginia Woolf együtt bulizhatott a Hafelmetszővel.

Alexandra Harris írása nagyon jó kis kötet, precíz, mégis olvasmányos, afféle útmutató kalauz mindenkinek, aki szeretné jobban megismerni Virginia Woolfot. Módszeresen végigveszi az életét és a műveit, a tényekre szorítkozva,  és nem akarja az írónőt beskatulyázni, hanem a sokoldalú egyéniségét kívánja bemutatni. Különösen jó kezdés lehet ez a könyv azok számára, akik félnek Woolf műveitől vagy nem találják vele a közös hangot. Nagyon örülök, hogy a General Press megjelentette ezt a könyvet a sok romantikus könyv között, szép, igényes kiadás, jó fordítással. A meghagyott eredeti címért különösen hálás vagyok.

Eredeti cím: Virginia Woolf
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2014
Fordította: Bánki Vera
Ár: 3200 Ft

A második ízlelés után

Régen gyakori volt, hogy a könyveket újraolvastam (a Bridget Jones naplóját vagy háromszor-négyszer). Később, ahogy az érdeklődési köröm egyre bővült, eltűnt ez a szokásom, ha úgy vesszük, kifejezetten káros a végtelen várólisták szerencsés tulajdonosai számára.
Ám itthon, a régi házban erőt vett rajtam az érzés, hogy újraolvassam Az almamag ízét. A regény jelen idejű eseményei nyáron történnek, én pedig tavaly és idén is nagy melegben olvastam ezt a könyvet, vagyis nyári olvasmány marad számomra - majd kiderül, jövőre is így lesz-e.
A hűvös szoba zöldes fényében ismét elmerültem a Deelwater-Lünschen család nőtagjainak életében, és persze én is ott voltam a bootshaveni házban, ahol a könyvek önkényesen változtatják helyüket a könyvszekrényben, a lányok aranyozott vagy kék tüllruhát viselnek, és azóta nem terem piros ribizli a kertben, amióta Bertha nővére, Anna tüdőgyulladásban meghalt. Éreztem a menta és a citromfű illatát, a télikert hűvösét (igen hasznos volt, miután a mi házunk átmelegedett), láttam a terhes Harrietet éjszaka a házban bolyongani és Rosmarie ezüstös szemét.

Jó volt, finom volt. Kicsit elbódultam a végére, úgyhogy most valami férfias, realistább olvasmány fog következni - a 100 történelmi tévhit mellett -, még nem tudom, mi lesz az, de ezt a két olvasmány közötti küszöbállapotot mindig élveztem az olvasásban. Hogy nem tudom, mi fog következni.

Ui.: tök jó dolog amúgy az újraolvasás, csak szívtam magamba az élményeket, nem kattogott az agyam, nem írtam fel szép idézeteket, egy sort sem jegyzeteltem - ezt is szeretem, de néha jólesik szimplán csak olvasni.

Ui2.: másodjára sajnos még inkább feltűnt, mennyire kellett volna ennek a könyvnek egy jó szerkesztő.

Drakula a pararománcia karjaiban

"Ismét a lábaim között éreztem, és, akár egy muréna vagy orsóhal, a szájába vett, mintha egész valómat el akarná nyelni."

Karen Essex: A szerelmes Drakula
Értékelés: 2 istennyila az 5-ből
Kedvenc karakter: -


Szerintem a fenti idézet önmagában elegendő, hogy eldönthessük, kell-e nekünk ez a könyv vagy sem, de a tisztesség kedvéért, ill. bocsánat, azért, mert időt vett el más, értékes könyvektől, átvitt értelemben csakazértis páros lábbal fogok ugrálni rajta. Igaz, hogy a mérgem javarészt már elpárolgott - tavaly ősszel olvastam a könyvet -, de talán sikerül felizzítani.
Én vártam ezt a regényt. Ne röhögjetek, tényleg vártam. Azt hittem, Karen Essex valami újat lehel ebbe a történetbe, mert az én fejemben ő úgy élt, mint egy olvasmányos, szórakoztató köteteket jegyző írónő. Ekkor követtem el azt a hibát, hogy nem vettem figyelembe az idő múlását; még a blog indulása előtt (azaz legalább hat évvel ezelőtt) olvastam a Kleopátrát és A fáraót, majd a Leonardo hattyúit. És nekem néhány hónap alatt is gyorsan észlelhető változás állhat be az érdeklődésemben, a megítélésemben, elég annyi, hogy elolvasok egy darab könyvet, és gondolatban máris néhány vagy sok másik fölé helyeződik és azok átértékelődnek. Ennek ellenére nem szörnyülködtem egy sort, hogy milyen izéket olvastam én néhány évvel ezelőtt, mert ilyenekre is szükség van, meg miért ne lehetne olvasni, de ez egy másik történet.

Elragadó leány

Azt vártam, hogy Essex fogja a Drakulát és a történetet Mina szempontjából mutatja be - hát, ez nem ez történik, sőt, csupán nyomokban hajaz az eredeti sztorira. Pl. Jonathan Harker Stájerországba utazik ügyet intézni, ahol kicsit nyoma vész és valami szántóföldön bolyong, miután kikeveredik Drakula kastélyából, ahol annak három unokahúgával gyűrte masszív módon a lepedőt, Van Helsing, aki itt Von Helsinger néven szerepel, elborult elmeorvos. Ezekkel még nem lenne bajom, sőt, a történet két szála nagyon tetszett; az egyik a viktoriánus nőkép a korabeli Angliában, a másik a lélekkel, tudatalattival való foglalkozás. Az első szálat három barátnőn keresztül ismerhetjük meg: itt van Mina, az akkoriban ideális nő: szolid-szelíd, halk szavú, illedelmes teremtés, aki egy leányiskolában tanít; ám a finom külső mögött félelem húzódik. A lány nem véletlenül került Miss Hadley intézetébe, a kor normái szerint nagyjából ez volt az utolsó lehetősége, hogy a társadalom ne vesse ki magából, ugyanis kislánykorában láthatatlan pajtásokkal játszott, éjszaka alva járt, állítása szerint értette az állatok beszédét - mindez bőven elegendő, hogy valakit nevelés céljából gyakorlatilag agyba-főbe verjenek vagy tébolydába csukjanak. A gyermekkorban tapasztalt jelenségek megszűntek és Mina minden nap hálát ad az égnek, hogy sorsa rendeződött és Jonathan által - aki rangon alul házasodva szinte a megmentő szerepében tetszeleg - esélye nyílik a normális, rendezett családi életre. Ám reményei hamar szertefoszlanak, amikor egy éjjel idegen helyen találja magát és csak egy rejtélyes ismeretlen közbelépésének köszönheti, hogy megmenekül a nemi erőszaktól. Mina élete egyre jobban összekuszálódik, rájön, hogy az idegen férfival már gyerekkorában is találkozott, de erről majd később.
Mina mellett megismerjük az úttörő feministát, Kate Reedet, aki nemhogy kíséret nélkül és nadrágban jár, de újságíró és egyik kollégája a szeretője; valamint Lucy Westenrát, a gazdag örökösnőt, akit rangja és vagyona révén zsarnokoskodó édesanyja érdekházasságra akar kényszeríteni. A lány lázongó természetével szét akarja rúgni korlátait, de Kate-el ellentétben nincsenek meg hozzá az eszközei, így ki van szolgáltatva a környezetének. Egyetlen reménye a szeretője - a szerző ügyesen eljátszadozik a kérdéssel, hogy pontosan milyen szeretőről is van szó: Lucy lassan csont és bőr lesz, éjszaka kiszökik a házból, furcsa tűz ég a szemeiben, megszállottként viselkedik és furcsa zúzódások vannak a testén. Ideges zaklatottsága miatt az édesanyja felkéri az elmegyógyintézetben dolgozó Dr. Sewardot - az ő kollégája Von Helsinger -, hogy kezelje a lányát.

A fentiekből kiolvasható az eredeti Drakula néhány eleme, és nekem tetszett ez a szemszög, főleg a Lucy "vámpírrá válásának" bemutatása, nagyon érdekes kérdéseket vet fel.

Ez a borító illik a történethez

Jön a feketeleves, innentől SPOILERes, csak azok olvassák el, akik kínjukban röhögni akarnak.

Az a rohadt misztikus, vagy inkább pararománc szál. A regény felénél kerül hangsúlyosan előtérbe, és utána végig uralja a terepet. Miért, miért kellett ez bele?! E szerint a gróf - aki mindig csak "gróf", szegénynek nincs neve, csak világító, kék szeme és parancsoló természete, na meg hatalmas vagyona - és Mina közös múlttal rendelkezik, mert egyek valami éteri síkon, ennyit írtam fel a jegyzetbe [amit csodával határos módon ennyi idő alatt nem hagytam el], ezért jelenik meg állandóan Mina életében, aki egyébként szintén természetfeletti lény, de hogy micsoda, az nem derül ki. Valami nagy erőről van szó, és a gróf sincs konkrétan vámpírnak nevezve. Bepisiltek a röhögéstől, de amikor a gróf elkezd Minának mesélni az előző életükről (!!), amikor a gróf még keresztes lovag volt, találkozott egy tündérkirálynővel, akik angyalok leszármazottai. Hogy a főhősnő hogy lesz halhatatlan vagy mi, már nem emlékszem, de rettenetesen szép, a hollófekete haja, a bársonyos, fehér bőre és a viridiánszeme (!). A viridián talán egy kő, de hiába kerestem rá, csak egy viridiánzöld rózsát találtam.

A kedvencem természetesen a Gróf és Mina kapcsolata, nem értem, a nők mit esznek ezen, megártott az emancipáció és vissza akarnak menni száz évet? Hiába adja Mina a nagy ellenkezőt, azt teszi, amit ez a faszi mond neki, utasítja, hogy egyél, Mina, mert még nem épültél fel, és Minácska eszik. Aludj, Mina, még nem szexelhetünk, Mina, mert még gyenge vagy, öltözz fel, figyelj rám, vááá!!! 

Az egész kalamajka okozója

Jonathan meg egy balfasz, akit a kefélésen kívül semmi nem érdekel, azzal, hogy Minát a két orvos kezelésére bízza, gyakorlatilag halálra ítéli. Vízkúrát kap, azaz órákon keresztül jeges vízzel locsolják és itatják, az orvosok molesztálják és férfi vérét akarják neki beadni, mert a pasik erős vére kiűzi a nők gyengeségét. Vércsoportok, fertőtlenítés finoman szólva nem volt, minden kezelt beteg meghalt. Minát az menti meg, hogy a Gróf farkas alakjában elragadja a vérátömlesztés előtt. Ez a nő se normális, a könyv végén visszamegy Harkerhez, ehhez az idegbeteg állathoz, mert az ő gyerekét várja, nem mintha a Grófnak erkölcsi aggályai lennének (csak a maga primitív módján, mi az, hogy az ő nője egy másik hímtől terhes), és amúgy érzi a gyerek rezgését, itt már szolidan téptem a hajamat.

A többit nincs erőm szövegbe foglalni, vannak itt még lamiák (ezek Drakula unokahúgai), Lucy banshee lesz, Bram Stoker is feltűnik a könyvben, mint ronda, eszelős, hazudós író, van itt még olyan mondat, hogy "Tárd szét a lábad!", meg "A véredet akarom az ereimben érezni. A vér-szerelmesed akarok lenni, és mindörökre veled élni."

Nem kell tovább ecsetelnem, miért volt ez a könyv a 2012-es év legrosszabb olvasmányélménye. Még vár a polcon az Athéné elrablása, de nemigen fogom a közeljövőben elolvasni.

Ui.: itt egy jó cikk a viktoriánus kor nőképével kapcsolatban.

Eredeti cím: Dracula in Love
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2012
Fordította: Bánki Vera
Ár: 3500 Ft
Az írónő honlapja

A feledés kertje

"Akkoriban kezdődött, hogy a fenti könyvszekrények könyvei kezdtek átrendeződni. Ez néhány havonta előfordult.  A könyvek egyszerre csak máshol álltak, mint előtte, és minden alkalommal úgy tűnt, hogy nem önkényesen történik a dolog, hanem meghatározott minta szerint. Olykor úgy tűnt, hogy a könyvek formája vagy a könyvborítók voltak az elrendezés kiindulópontjai, máskor azt láttuk, hogy azoknak a szerzőknek, akik egymás mellé kerültek, mondanivalójuk volt egymás számára, megint máskor pedig éppen azok a szerzők álltak egymás mellett, akik gyűlölték és megvetették egymást."

Katharina Hagena: Az almamag íze
Értékelés: 4.5 fanimfa az 5-ből
Kedvenc karakter: Harriet


Minden ezzel a néhány mondattal kezdődött: "Anna nagynéném tizenhat évesen halt meg tüdőgyulladásban, melyből a megszakadt szíve miatt, és mert a penicillint még nem fedezték fel, nem tudták meggyógyítani. Egy júliusi késő délutánon hunyt el. Amikor aztán Anna húga, Bertha sírva kirohant a kertbe, látta, hogy Anna utolsó hörgő lélegzetvételével valamennyi vörös ribiszke fehérré változott."

Az ilyen mondatok azok, amelyek olvastán felüvölt az agyamban az a bizonyos sziréna, miszerint sikerült jó könyvet kifognom. Korábban jónéhány postban idéztem ebből a regényből, szépséges képekkel illusztrálva, úgyhogy nemigen okozok meglepetést a tetszési indexszel, de rend a lelke mindennek, és ez a történet megérdemli az önálló bejegyzést.

A regény középpontjában a Lünschen-Deelwater család és a nagyszülők bootshaveni háza áll, amely az események fő színtere,  a múlt emlékei beépülnek a fekete-fehér padlócsempébe, az üvegház helyébe, a régi kelengyésládákba, a báli ruhákba, amelyekben Irisék játszottak a ház kertjében – tehát, aki szereti az ódon házakat szerepeltető regényeket, valószínűleg kedvtelve fogja ízlelgetni a regény leírásait, ezt azért hangsúlyozom, mert a fülszöveg  semmit nem sejtet ebből az általam csak "házi mágiá"-nak vagy "konyhakerti boszorkányság"-nak nevezett jellegzetességből – mágikus realizmusnak szerintem túlzás nevezni –, csupán egy családi titok-felderítős könyvnek tűnik, ahol a legfiatalabb leszármazott rányitja az ajtót a szekrényben rejtőző csontvázakra, vagyis abban a hitben éltem, hogy Katherine Webb: Örökség c. művének kistestvére került a kezembe.

A házi mágia mellett a regény meghatározó motívuma a gyermekkori bűnök, mélyre ásott titkok jelenléte – amelyeket a szereplők igyekeznek kitörölni emlékezetükből, de szellemeik ott motoszkálnak a szemük mögött, az agyuk hátsó részében, tulajdonképpen ezek határozzák meg egész életüket. Az írónő inkább a regény vége felé helyezi erre a súlypontot, elég lassú a felvezetése, sok mindent helyez a történetbe, a múlt történései során ismerjük meg a családot, a nagyszülőktől kezdve.
Itt van Hinnerk, akiben a ridegség jól megfér a versköltéssel és unokái viszonylagos szeretetével; felesége, Bertha szerintem nagyon magányos asszony, akinek kevés jutott az élet öröméből, nála jelenik meg a felejtés motívuma, amely „az emlékezés egyik formája”. A három lányukról szóló részeket kedveltem a legjobban; Christának, a korcsolyázónőnek – akinek a neve úgy hangzik, mint „a korcsolyatalp csikorgása a jégen” – sikerült a leginkább mintaszerű életet kialakítania egy férjjel és gyerekkel, Irisszel, aki a történet narrátora.
Meglepő módon Harriet volt közülük a kedvencem, olyan lány, nő ő, aki bizonyos élethelyzetekben behunyja a szemét és „elrepül”, nem akar szembenézni a problémákkal; így születik meg egy meggondolatlan kapcsolat eredményeként Rosmarie. Inga a legtitokzatosabb a három nővér közül, szépsége valamennyi férfi fejét elcsavarja, ennek ellenére nincs családja – ugyanis szikrák pattannak ki az ujjaiból, aki hozzáér, kisebb áramütést szenved.
A harmadik generációról is részletes tablót kapunk, kivéve Irist, akinek nem túl pozitív az énképe: szavaiból kiderül a két idősebb lány szövetsége iránti féltékenység – ám, ahogy lenni szokott, kisebb hatalmi harcok dúlnak ebben a barátságban is –, és a Rosmarie halála miatti bűntudat. Unokatestvére, a rézvörös hajú, sellőszemű lány már tinédzserkorában impulzív személyiség, nem kevés feszültséget generál maga körül. Barátnőjével, Mirával, a furcsa fekete-fehér lánnyal – aki kizárólag fekete ruhát hord, fekete ételeket eszik, fekete zenét hallgat és fekete a rúzsa is – való kapcsolata a külső szemlélő számára végig rejtély marad, a miértek és hogyanok nagyrészt a múlt homályába vésznek.

Van azonban egy nagy problémája ennek a misztikus hangulatú családregénynek: sok helyütt úgymond töredezettek a mondatok, főleg a könyv elején, nem alkotnak kerek, egész szöveget, ezáltal a történet is döcögőssé válik, az első oldalon pedig, ahol az ominózus, magával ragadó két mondat szerepel, kilencszer fordul elő a „ribiszke” szó. Annyira zavartak ezek a kezdeti hibák, hogy azon tűnődtem, miképp fogom végigrágni ezt a könyvet. Szerencsére ez a probléma később erősen csökken, de a jelen eseményeit követő szálban rendre előkerül, de ez a probléma senkit ne tántorítson el a regénytől, megértettük egymást?

Ettől eltekintve nagyon a szívemhez nőtt a történet, még másnaposságot is okozott – azaz hiába kezdtem bele egy új kötetbe, még jó ideig Bertháék házában bolyongtam. 

Ja, és sokkal szebb borítót érdemelt volna, nem ezt a naftalinszagú nagymamásat.

Ui.: ide tűzöm az idézetes-képes postok linkjeit.

Az első mondatok

A bootshaveni ház

Az átmenet

A kert télen

Eredeti cím: Der Geschmack von Apfelkernen
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2012
Fordította: B. Szabó Károly, versek: Tótfalusi István
Ár: 2300 Ft

Alkimisták bandája

"... Azt mesélik, az új apáca felszentelése olyan pompával, olyan ceremóniák között ment végbe, hogy egy bámulatba esett asszony így kiáltott fel: »Ugye ez itt a Paradicsom? - Ó, dehogy, asszonyom - felelték neki -, ott nem lenne annyi püspök!« "

Jean-Christian Petitfils: Méregkeverők
Értékelés: 3.8 selymes árny az 5-ből
Kedvenc karakter: -


Amikor megláttam a kiadó honlapján az előkészületben lévő kötetek között ezt a művet, teljesen bezsongtam, mire az idei Könyvfesztiválra (végre) megjelent, alig bírtam magammal.
Irgalmatlanul nem erre számítottam. Ez ugyanis nem holmi regényes elbeszélés, hanem hardcore dokumentumkötet, egy szélessávú, irtó hosszú tanulmány - és a stílusa is pont ilyen. Nem azt mondom, hogy olyan száraz, mint három kilapátolt sivatag, de az elsődleges szempont nem az olvasmányosság volt. Én pedig kisebb-nagyobb megszakításokkal egyhuzamban rágtam át magam a könyvön, senkinek nem ajánlom ezt az élményt, vagy csak én vagyok olyan defektes, hogy ismeretterjesztő köteteket nem tudok egyhuzamban olvasni.
A cím kicsit pontatlan, az eredeti témamegjelölő: A mérgezési ügy. Bevallom, az eset 90%-a ismeretlen terület volt számomra, csupán annyit tudtam az egészről, amennyi szóba került Madame de Montespannal kapcsolatban A párizis látó című Judith Merkle Riley-regényben, nevezetesen annyi, hogy XIV. Lajos szeretője boszorkányokkal és méregkeverőkkel áll kapcsolatban, ám az ama regényben okos, vonzó nőként ábrázolt La Voisin a Méregkeverőkben kifejezetten ronda, rosszindulatú és kapzsi nőszemély, saját bevallása szerint több mint 2500 koraszülöttet égetett el a kemencéjében - ennyit a regényes illúzióról.
Tehát, mondhatjuk azt, hogy a könyv nem kifejezetten izgalmas olvasmány - ám azt igen, hogy alaposan kiművel bennünket a kriminális esetből, a huszonnégy és fél oldalas szerzői előszavával, a tizenegy oldalas bibliográfiájával és egyéb függelékeivel önmagában a mű komolyságát és szakmai hihetőségét támasztja alá. Leginkább a La Montespannal foglalkozó utolsó fejezetet kedveltem (legalább megért miért végigvánszorogni az oldalakon:), de egyéb helyt is akadt néhány gyöngyszem, főleg az az eset, amikor egy feleség úgy akart megszabadulni idős férjétől, hogy a hálóinge alját fekete szappan és arzén keverékével kenték össze, a következménye az lett, hogy az idős úrról szifiliszt tételeztek fel. A másik, kívülről nézve roppant mulatságos eset: szintén egy kedves asszony méreggel táplálta hites urát, hogy a szeretőjével élhessen, ám közben a szerető ellenmérget adott be a másik férfinak, mert azt feltételezte, hogy az aljas nőszemély ellene is elkövetheti ezt a dolgot - a szerencsétlen delikvens végül túlélte az üdítő kúrát.
De mi is volt ez a híres mérgezési ügy? 1676-ban kezdődött, Brinvilliers márkiné halálával, akit máglyahalálra ítéltek, aki méreggel küldte a másvilágra apját, két fiútestvérét és majdnem a nővérét is, hogy hozzájusson a családi vagyonhoz - mintha a szél által szétszórt hamvait mindenki belélegezte volna és sötét gondolatokat kezdtek volna táplálni embertársaik ellen. Emellett botcsinálta és valóban tehetséges alkimisták tűntek fel, hogy létrehozzák a fémek legnemesebbikét - az aranyat, amelyről még Newton is ábrándozott; ez szorosan összetartozik az üggyel, hiszen mérget a boszorkányok és boszorkánymesterek,borbélyok, jósok-jósnők, valamint a patikusok mellett ők is tudtak kotyvasztani, a szentségtörő miséket tartó papokról nem is beszélve. Olymértékű őrület alakul ki, hogy a testvérek nem mernek enni az egymás által felszolgált ételből, egy istállómestert letartóztatnak, mert férgek irtására szolgáló mérget szeretett volna vásárolni. De a pálmát az az eset viszi, amikor egy férfi szívszélhűdés miatt összeesett az utcán, mérgezés gyanújával nekiláttak a boncolásnak, és szegény ember az első bemetszésnél felébredt.
Az őrület odáig harapózik el ebben a "kénes illatú, boszorkányos atmoszférá"-ban, hogy a király külön bizottságot állíttat fel az esetek kivizsgálásra, a Chambre ardente-t. A kotyvasztás egészen a legfelsőbb szintig elterjed, célpontja a Napkirály, ebben tetőződik ez a téboly. Hogy kik, mikor, hol, mit, mi célból és hogyan csináltak, az egy nagy lutri, Petitfils könyve részben ezek megtippelésével foglalkozik jegyzőkönyvek, vallomások, levelek stb. alapján. Egyes vélekedések szerint La Montespan állt az ügy mögött, aki a mellőzése miatti bosszúból akarta megmérgezni a királyt és új szeretőjét, Mademoiselle de Fontanges-t, az "angyali szépség"-et. Mások szerint a Mortemart-leszármazott helyett az udvarhölgye tevékenykedett a saját szakállára, aki szintén a szeszélyes király szerelme volt, ám közös gyermekeiket nem törvényesíttette.

Összességében és hihetetlen álmosságomban annyit tudok mondani, hogy akit érdekelnek a történelem viselt dolgai, valószínűleg tetszeni fog neki ez a kötet.
Ui.: egyébként még Jean Racine-t is meggyanúsították, hogy méreggel vetett véget szerelme, a színésznő La Du Parc életének.

Eredeti cím: L'affaire des Poisons
Kiadó: General Press
Kiadás éve: 2012
Fordította: Aradi Péter
Ára: 3300 Ft

Szertefoszlott remények

"- ... Az nem járja, hogy egy farmer felesége ne tudjon lovagolni. És nincs is mitől félnie. Olyan, mintha csak egy széken ülne.
 - De a székek nem szaladgálnak összevissza! És nem is rúgkapálnak! - érvelt Catherine.
 - A székek nem. De nem is viszik el önt A-ból B-be feleannyi idő alatt, mint egy kocsi - kuncogott Hutch."

Katherine Webb: Örökség
Értékelés: 4.3albínó miliő az 5-ből
Kedvenc karakter: -


Imádom a nagy, régi, ódon házakat (és az őket körülvevő miliőt), a porlepte, antik bútorokat, a sok néma szobát, a feketén, üresen ásító kandallókat, az ezüstkeretes, szépiaszín fényképeket, az évszázados leveleket, amelyek egy letűnt korba és egy-egy másik életbe engednek bepillantást. Még a sarkokban lévő pókhálókat is szeretem, amelyek magukba fonják a falak között történt tragédiákat, örömöket, haragot és szerelmet, és azt a rengeteg titkot, melyek az ilyen regények sajátjai. Imádok régi emléktárgyak után kutatni – főleg ha rejtekhelyekről kerülnek elő –, legyen az ezüst hajkefe, patinás gyűrű, elegáns sétapálca, cigarettatárca, bármi, így nem volt kérdéses, hogy előbb-utóbb sort kerítek Katherine Webb könyvére.
A történet középpontjában a Calcott család nőtagjai állnak: Caroline, a lánya, Meredith és az ő unokái, Erica és Beth. A két szálon futó cselekmény fokozatosan mutatja be a sorsukat; az egyik szál főszereplője a század elején tizennyolc éves Caroline, ez a félénk teremtés, aki szülei halála óta akut szeretethiányban szenved és rangon aluli házasságot köt egy marhatenyésztő földbirtokossal. Nem, nem hozományvadászatról és a gyenge női nem kihasználásáról van szó, Corin Massey őrülten szereti az ezüstösen szürke szemű arisztokrata hölgyet, de eléggé szívtam a fogam és egyetértettem a besavanyodott, sznob nénikével, Bathildával: ez a házasság és az általa nyújtott pusztai élet a semmi közepén nem egy New York-i úrinőnek való, ezt minden nő világosan látja, aki túlélte az első szerelem kataklizmáját.
Caroline azonban ekkor éli át ezt az érzelmi hullámvasutat, amelynek következtében a személyisége gyökeres változásokon megy keresztül. Megdöbbentő élmény volt olvasni, hogyan válik egy félénk, tapasztalatlan, ám kedves és alapvetően jó természetű fiatal lányból megkeseredett, szinte eszelős úrnő, akiben a fájdalom és a sok csalódás az idők folyamán olyan gyűlöletté kövesedett, amely nemcsak testét-lelkét, hanem a környezetét is megmérgezte.
Mi a Calcott-örökség? A gyűlölet, és a bűntudat, amely mindannyiukat felemészti. Ez öröklődik generációról generációra, vélt vagy valós bűnökkel sújtva őket. Erica, Caroline fiatalabb dédunokája meg akarja szakítani ezt a láncolatot, ezért tér vissza Storton Manorba, a család rezidenciájára, amely Meredith halála után az ő tulajdonukba kerül - ha állandó lakhelyként tartózkodnak a házban, különben a vagyont jótékony célokra fordítják. A két dédunokának is megvan a maga keresztje: gyerekkorukban nyomtalanul eltűnt rosszindulatú unokatestvérük, Henry. A gyereket égre-földre keresték, de soha nem került elő. Erica - aki az eset idején nyolcéves volt - érzi, hogy valami titok lappang a háttérben, amelynek néhány részlete megbújik az emlékezetében. Ez a titok az, mely nővérét depresszióba, majd öngyilkossági kísérletbe hajszolta, ő azonban nem hajlandó semmit mondani arról, mi történt Henry-vel. Ezért Erica úgy dönt, afféle terápiás céllal hazaviszi nővérét Storton Manorba, ám ahogy fogy az idő, egyre inkább úgy érzi, kicsúszik a rejtély a kezei közül, az emlékek pedig éppolyan nyomasztóan tornyosulnak föléjük, mint maga a ház.

A két szál közül Caroline történetét szerettem jobban, érthetetlen módon sokkal gördülékenyebb volt a stílusa, mint az Erica által narrált részeknek, abban a rövid, sokszor oda nem illő mondatok megtörték a szöveg egységét, és a fordítás helyenként furcsa volt, mint például itt: "szeme szélesre tárva" (419.o.). Ettől függetlenül kezeltem azt, hogy magát Ericát nem nagyon szerettem, sokszor úgy éreztem, még mindig az a kislány irányítja, akit annakidején a nagyobbak kihagytak a játékból. Ennek ellenére szurkoltam neki, hogy felgöngyölítse azt a régi ügyet, de nem gyakorlatias nyomozásról van szó, sokkal inkább gondolkodásról és emlékek kereséséről. Lassú folyamatról van szó, a mozaikdarabkák apránként kerülnek egymás mellé, párhuzamosan ismerjük meg Caroline titkát, amely a jelenbe vezet, és Henry eltűnésének megoldását.

És mindezt belengi az a titokzatos hangulat, ami az ilyen stílusú regényekre jellemző: sötét, nyomasztó atmoszféra, a titkok fullasztó csöndjével. Igazából ezért voltam kíváncsi erre a könyvre, régen olvastam ebből a műfajból, és ezt az elvárásomat közepesen teljesítette is a történet, mert hiába tetszett a hangulata - meg az, hogy végre megint rajzolhattam családfát -, igazából nem fogott meg annyira, ha nagyon rangsorolni akarnék, azt mondanám, a Felszáll a köd alatt áll egy fokkal. Ettől függetlenül kíváncsi vagyok az írónő új regényére, a Homályra, a fülszöveg nagyon érdekesen hangzik. 

Eredeti cím: The Legacy

Kiadó: General Press

Kiadás éve: 2011

Fordította: Tóth Bernadett

Ár: 3800 Ft

Az írónőről