Mudbound - Sárfészek

"Egy olyan finom, városi fehérnép, mint Laura McAllan, nem való a Deltába. A Delta fogja az ilyet és kiszipolyoz belőle mindent, amíg nem marad más, csak csont és keserűség, az is mind a férje ellen, aki idehozta, meg a föld ellen, ami itt tartja. Az a Henry McAllan éppúgy bolondult a földért, mint akármelyik férfi, akit csak láttam, pedig láttam épp eleget, fehéret és színeset egyformán. Látni a szemükben, ahogy a földre néznek, mintha csak asszony lenne, akit meg akarnak hágni. Az enyém vagy, csak várd ki, mit teszek veled. A  színesek nem szerzik meg és soha nem is fogják, de attól még ugyanúgy meghágnák, és másról se álmodoznak, míg az ekét tolják vagy a gyapotot vágják. Lehet fehér vagy színes, egyiknek sincs esze, hogy lássa: a föld uralja őket, nem pedig fordítva. Kiszipolyozza a verítéküket és a vérüket, azután az asszonyaik és a gyerekeik verítékét és vérét, majd miután végzett, a testüket is, hogy addig rágja őket tovább, amíg egyek nem lesznek, ők és mi, mindnyájan."

Hillary Jordan: Mudbound - Sárfészek

A Mudbound a gyűlölet regénye.

A feketék gyűlölete a fehérek iránt, a feleségé a férje iránt, a fiúé az apa iránt, a bátyé az öcs iránt, a menyé az após iránt. Szétfeszíti ennek a szűkös világnak a kereteit és mindent magával sodor, mint a megáradt folyó.

A Délnek (igen, mi másnak...) egy új arcával ismerkedhettem meg, a verejtékes-kínlódós gazdálkodóssal - bár Scarlett is bensőségesebb viszonyba kerül a gyapotfölddel, mint ahogy szeretné, az Elfújta a szelet igen régen olvastam -, de ebben is van gyilkosság meg mindenféle titok.

Nem számítottam rá, hogy ennyire tetszeni fog és magába szippant; kb. egy éve nagyon lassan haladok a könyvekkel, de ezt gyakorlatilag két ültő helyemben ledaráltam. Könnyen és gyorsan olvasható, de a szerző nagyon jól megragadja az emberekben lejátszódó érzelmeket.

Több szereplő szemszögén keresztül követjük az eseményeket, amelyek középpontjában a McAllan-farm, Sárfészek áll; a Mississippi deltavidéke (a helyiek csak Deltának nevezik) nehezen változik, az itt lévő kisvárosok gazdálkodói, kereskedői mereven ragaszkodnak régi szokásaikhoz - főleg ahhoz, hogy a feketéket továbbra is rabszolgaként kezelik. Ebbe az elmaradott, szűk látókörű világba csöppen bele Laura, a tanult városi kisasszony, aki "vénlányként" (30-31 évesen) ment férjhez Henry McAllanhez, a háborús mérnökhöz. Szegény Laura kegyetlenül megszenvedi a házaséletet farmerfeleségként; hiába mondhatjuk tisztességes embernek a férjét, Laura egyedül gyötrődik egy idegen környezetben, ahol nincs se víz, se villany, se üveg az ablakokon, ellenben minden merő sár és a farmot gyakran vágja el a világtól amegduzzadt folyó.

Henry, a férje megér egy misét; régi vágású fazon, akinek klasszikus elképzeléseket vall arról, milyen is egy "igazi férfi". Hát olyan, aki a pasis arroganciáját szemellenzőként viseli; természetesnek tekinti, hogy a világ úgy változik és a körülötte lévők úgy viselkednek, ahogy ő akarja. Mint például amikor mellékesen közli a feleségével, hogy vett egy farmot és néz az isten barma, hogyan változott az ő "édes, engedelmes felesége" egy hárpiává.

Henry tulajdonképpen nem rossz ember, csak kicsit hülye.

Öccse, Jamie a totális ellentéte; a gyerekkorán végigrugdosta az apjuk, hogy ne legyen már anyámasszony katonája. Henry az ő nagy, okos bátyja, Aki Mindent Jól Csinál. Nehéz ilyen batyuval normális önbizalmat növeszteni, ellenben alkohollal tompítani a háború kínjait - a második világháború után járunk, ahol Jamie pilótaként szolgált - annál könnyebb.

Ó, a Papi. Az a fajta öregember, aki ül a család nyakán, és a mások által kimosott, kikeményített ingében ül a konyhaasztalnál és bicskával kaparja ki a koszt a körme alól. Szerintem ez alapján pontosan tudjátok, milyen ember Papi.

A másik család McAllanék bérlői, Jacksonék, akik feketeként csak keservesen boldogulnak. Legnagyobb fiuk, Ronsel őrmesterként, kitüntetésekkel tér haza a háborúból, ami már önmagában forróvá teszi a talajt a talpa alatt.

Indulatok, elfojtott érzelmek kavalkádja fortyog a felszín alatt. Laura azt kívánja, bár más lenne a férje, mint amilyen. Henryt semmi más nem érdekli, csak a föld, és nem érti, az öccse miért nem akar letelepedni a szülőföldön és keresni magának egy tisztességes déli lányt; Ronselt szintén minden érzelmi eszközzel marasztalná az apja - ó, a generációs feszültségekről is rengeteget lehetne beszélni -, Ronsel azonban már több, mint egy földtúró fekete (nigger), akit semmibe vesznek és csak a hátsó ajtókon közlekedhet. Az anyja látja ezt, és azt is tudja, hogy a föld mindenkit kiszipolyoz, aki megpróbálja az uralma alá hajtani és tudja, hogy a fiának el kell mennie. Jamie és Ronsel között barátságot szőnek a háborús emlékek és azok feldolgozhatatlansága. Jamie zuhanyzót épít Laurának.

Papi apró, rosszindulatúan csillogó szeme pedig mindent megfigyel.

Csupa robbanásveszéllyel fenyegető helyzet, ami elkerülhetetlen és mindent elpusztít. 

Habár még csak februárt írunk, a Mudboundnak jó esélye van arra, hogy elvigye Az év meglepetése címet. Remélem, az Athenaeum folytatja ezt a sorozatot, üdítő volt tőlük egy mélységgel bíró szórakoztató regényt olvasni.

Ui.: Végtelenül hálás vagyok a fordítónak, Babits Péternek, amiért nem erőltette, hogy a feketék nyelvjárását az ilyenkor használt egyezményes magyar tájszólással [ilyen nincs, de tuggyuk, miről beszílek] érzékeltesse.

Eredeti cím: Mudbound

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2018

Fordította: Babits Péter

Ár: 3700 Ft

Rövidkék

Némi kényszerjellegű, kívülről érkező internethiány - tévedésből nálunk kapcsolták ki... -, a munkából, rohanásból és stresszből álló mókuskerék és a csekély szabadidőt lefoglaló egyéb programok miatt menthetetlenül feltorlódott a beszámolnivaló, és belátom, hogy egyrészt képtelen lennék magamat utolérni, másrészt bizonyos kötetekről nem tudok szeretnék hosszan elmélkedni.

Joyce Carol Oates: Pikk Bubi

A főszereplő Andrew J. Rush, "az úriember Stephen Kingje", aki csak férfiakat tesz el láb alól a könyveiben (és azokat is elegánsan), egyenletes tempóban, fegyelmezetten ír és teljességgel visszafogott életet él a tökéletes vidéki házában odaadó feleségével. Ám Andrew-nak van egy titka, egy írói alteregója, Pikk Bubi, aki némi alkohol segítségével előbújik és Andrew kezét vezetve gyomorforgató, vérben tocsogó krimiket vet sárga papírra éjjelente. Andrew másnap általában semmire nem emlékszik, se az írás folyamatára, se a végeredményre. A Pikk Bubi által írt könyveket természetesen ezen az álnéven adja ki. Annak a közönséges alaknak semmi köze nem lehet az élére vasalt Andrew J. Rush-hoz.

Aztán a külső máz - az életéé és a személyiségéé is - foszladozni kezd, egyre több pia folyik le a torkán, Pikk Bubi gondolatai sziszegő kígyókként töltik meg a fejét és az olvasó előtt lassan kibontakozik a nem túl hízelgő kép: Andrew-nak mindig is voltak gondjai az ivással, a feleségével erőszakos és belebonyolódik egy furcsa ügybe és egyre hajmeresztőbb dolgokat művel. Képes-e lesz Pikk Bubit száműzni oda, ahová való és összetákolni az élete széthulló darabjait?

Nagyon kíváncsi voltam a King-féle Halálos árnyék parafrázisára, igazi mélyenszántó, Oates-i mondanivalót és látásmódot vártam... helyette kaptam egy vázlatos, logikátlan és unalmas firkálmányt. Ha a szerző nevének ismerete nélkül kellett volna olvasnom ezt a könyvet, nem mondtam volna meg, hogy ő írta. Az a legnagyobb bajom, hogy totál érdektelen az egész, egyedül az egyik furcsa mellékszereplő élete és annak különös egybeesései mozgatták meg a fantáziámat, mindenki jobban járt volna, ha JCO inkább róla ír.

Elhiszem, hogy tisztelegni akart Stephen King előtt, de ez még annak is kevés - különösen tőle.

Leena Krohn: Hotel Sapiens

"- A feje fáj? - kérdeztem. - Észrevettem, hogy gyakran nyomja a tenyerét a szemére.

 - Azért, hogy ne lássak - felelte. - Gondosan meg kell válogatnom, hogy mit és mikor nézek. Amikor ránézek valamire, bármire, mint például ott, arra a fára vagy arra az ajtóra vagy az ablakra, az visszanéz rám.

 - Nem teljesen értem.

 - Nem? Hogyhogy nem? Az, amit néznek, saját maga is látni kezd. A látáshoz nincs szükség szemre, hát nem tudta? A nézelődés akár veszélyes is lehet, főleg ha mi magunk láthatatlanok akarunk maradni.

 - Ön ezt szeretné?

 - Ki ne szeretné? - válaszolta. - Tudja, miért lettem ilyen?

 - Nem tudom, mondja el, kérem.

- Azért, mert valami belém költözött.

- És mi volt az?

- A valóság - felelte. "

Nem reggeli kóma-és buszkompatibilis olvasmány. Egyszer már lefordultam róla, még az elején, a felhőleső narrátor borongásai közben.

A Hotel Sapiens elvileg egy rezervátum az emberiség apokalipszis után életben maradt tagjainak. A regénynek nincs kidolgozott világképe, nem tudjuk, milyen világméretű katasztrófa vezetett az emberiség kihalásához, maradtak-e túlélők, mikor játszódik a történet, a lakók hogyan kerültek a Hotel Sapiensbe - az biztos, hogy az ún. Őrzők (valamiféle mesterséges intelligenciák, akik valami módon átvették az uralmat) nem holmi felmérés alapján válogatták ki az embereket. Vannak bűnözők, tudósok, őrültek - habár előbb-utóbb itt mindenki őrültté válik a maga módján.

A különböző töredékes monológokból nem egy klasszikus cselekmény áll össze, hanem különféle filozofikus, helyenként elég depresszív, nosztalgikus, fájó eszmefuttatásokat olvashatunk, de nekünk kell (ha ugyan kell) eldönteni, hogy elfogadjuk-e a szereplők valóságát - alighanem minden olvasónak megfordul a fejében, hogy nemcsak metaforikus értelemben vagyunk egy őrültekházában, hanem tényleg, és a Hotel Sapiens falain kívül a világ megnyugtatóan zakatol tovább. Hogy tényleg így van-e, azt mindenki döntse el magának.

Mi lesz az emberből az ember utáni világban, hová lesz az a nagy teremtő vágy, a folytonos nyugtalanság? Képesek vagyunk-e megállítani az időt és átérezni a pillanat teljességét, vagy mindig csak az utólagos megbánás marad nekünk?

Michael Chabon: Ragyog a hold

"... hittem, hogy a csend egyenlő a sötétséggel, és a néven nevezés jelenti a fényt. Hittem, hogy a titok rosszindulatú daganat, és a vallomás a kés, a fényes forró sugár, ami éget, de közben gyógyít is. Hittem, hogy jó - a kevés dolog között, amit ki sem kell mondani - »kiadni mindent«".

Na, ez meg fog izzasztani, mert hiába nagyon szerettem olvasni, rohadtul nem emlékszem már rá - ami nem is csoda, tekintve, hogy augusztusban olvastam. Értitek, augusztusban, szégyen, hogy nem írtam ennek az unikális szerzőnek az új, magyarul megjelent könyvéről - az is kisebb fajta csoda, hogy kiadták.

Akárcsak a Jiddis rendőrök szövetségében, itt is keveredik a fikció a valósággal - csak, ha lehet, még vadabbul, vagy inkább trükkösebben; azt a ma született csecsemő se veszi be, hogy Alaszkában létrehoztak egy zsidó települést, de a halálos ágyán agonizáló nagyapa történetei közül nehéz kimazsolázni a valóságot a fikció magvai közül; romantikus, héja-nász jellegű szerelem egy pszichiátriai gondokkal küzdő, ki-tudja-honnan-jött, labilis nővel, a mindenek csodája V-2-es rakéta, a második világháború, az Aughenbaugh-gyújtó, kígyóvadászat, a Bőrtelen Ló, az apácák, a börtön, annyi színes kavics kavarog ebben a kaleidoszkópban, hogy az olvasó beleremeg a gyönyörűségbe és már cseppet se érdekli, hogy megtörtént eseményekről vagy szemenszedett hazugságokról van szó -  amit Chabon nem rest rögtön az Előszóban közölni is az olvasóval: ahol szabadon bánt bármiféle adatokkal, teljesen zabolátlanul tette, és az emlékirat papírra vetése közben ragaszkodott a tényekhez, kivéve, ha azok nem voltak hajlandóak idomulni hozzá.

Író vagyok, professzionális hazudozó, olvastam valaha egy könyvben. Chabon mesteri szinten űzi a hazudozást, és én nagyon örülök neki.

Ui.: A kiadás, akárcsak a többi Kult könyv esetében, itt is szemet gyönyörködtető, és az előzetes rettegésem ellenére a fordítással is ki voltam békülve.

Édentől Keletre

Avagy ami az Elfújta a szélből kimaradt.

"A táj szinte egész nyáron többnyire sötét és komor volt. Az ablakon át beáramló, párás levegő teli volt a rothadó és sarjadó növények szagával, ha pedig ránézett, ugyanúgy vibrált és ugyanolyan sűrűnek tetszett, mint amikor teleszkópon át nagyon nagy messzeségekbe nézünk. A levegő magas páratartalma ugyanazt a tréfát űzte az ember szemével, mint a rossz minőségű szemüveg, eltorzította, megnyújtotta vagy összébb gyűrte a távolságot és a magasságot, amitől mintha a tárgyak tömege is pillanatról pillanatra változott volna. Ahogy most kibámult az ablakon, egyszerre tanulmányozhatta mindazokat a lehetséges formákat, amelyeket a nedves levegő ölteni képes - a könnyű párától a völgyet megtöltő, sűrű ködig, de látott a Hideghegy válláról rongyként lecsüggő felhőfoszlányokat is, és széles sávokban szüntelen zúduló szürke esőt, mintha csak régi köteleket lógattak volna le az égből."

Charles Frazier: Hideghegy

2012 óta nézem ezt a könyvet a polcon. Tudtam én, hogy remek könyvnek tartják és valószínűleg nekem is tetszeni fog, de valahogy körüllengi, hogy vele nem lehet sietni, hanem le kell lassulni az átérzéshez, hogy együtt bandukoljunk Inmannel a hosszú úton és Adával bámuljuk a birtok felett a lemenő nap fényét.
A hosszú várakozás alatt kiment a fejemből, hogy ez egy polgárháborús regény, de semmi kedélyes, napfényes déliesség nincs benne, csak Ada gondol futólag a hírhedten merev udvarlási etikettre - konkrétan arra, hogy nevetséges vénlánynak hatna, ha, azt hiszem, két évvel az elsőbálozása után próbálna meg férjet fogni; mi tagadás, ez volt a fényes összejövetelek értelme fiatal lányok számára. Idill helyett annál több benne a vér, a mocsok, a megpróbáltatás és a keserves küzdelem az életben maradásért - ebből a szempontból a Hideghegy igazi háborús regény.
A két főszereplő Ada és Inman - furcsa, hogy csak így vannak emlegetve, a férfinak a keresztneve sem derül ki -, két különböző társadalmi osztályból származó fiatal, akik nagyon szimpatikusak egymásnak (a "szerelmes"-t indokolatlannak érzem két-három small talk alapján, bár akkoriban egy felvett csipkekeszkenő miatt az oltár előtt találhatta magát egy szerencsétlen flótás). Nagyrészt az ő életüket ismerjük meg. Inman megszökik a szolgálatból és sebesülten, gyalog nekivág a hosszú útnak, hogy hazatérjen Hideghegyre, ahol a folyót ezüstös fényű, csobogó patakok jelentik és a hegyek áttetsző, kékes ködbe burkolóznak.
Ugyanezen a vidéken a fiatal, elkényeztetett Ada egyedül marad egy gazdaságban, ahol naphosszat elmereng az élet dolgai felett, néha fest-rajzol, vagy olvas, és megpróbálja figyelmen kívül hagyni a tojás furcsa mellékízét, amióta a tyúkok rovarokkal táplálkoznak, de legszívesebben egy bokor mélyére bújna a világ elől. Az elszigetelődött, tehetetlen élettől a totyogós kora óta önállósághoz és túléléshez szokott, nyers Ruby menti meg, aki a lópatkolástól a cserekereskedelmen át a dohány termesztéséig mindenhez ért, és az ő cseppet sem úrilányos irányítása alatt a fehér lány megtanul vajat köpülni, szemrebbenés nélkül elvágni a csirke nyakát és fát hasogatni, miközben a köténye zsebéből kikandikál egy könyv.
A két fiatal fejezeteiben kapnak helyet a felbukkanó szereplők rövidke történetei, amelyek szinte olyanok, mint egy-egy hihetetlen mese; a kecskék vontatta lakókocsiban élő javasszonyé, a rabszolgába őrülten szerelmes aranyifjúé, az eltévelyedett lelkészé - mindannyiukkal Inman találkozik, akiről időnként nem tudtam eldönteni, hogy vezeklő zarándokúton vesz részt, a pokolba tart vagy a mennyországba. Elképesztő volt a nyomorúság, amit a szereplők átéltek, de az még inkább, hogy az embereknek nemcsak a nemzetőrök, hanem egymás elől is bujdosniuk kellett, mint egy posztapokaliptikus világban... és, tulajdonképpen, erről is volt szó. Az Inman-szálnak jót is tettek a kis történetek, mert Frazier nagyregényeket idéző, igen komótos tempójú regényt írt, nehezen tudtam megszokni ezt a mélázó, vissza-visszaemlékező, filozofikus stílust. Szeretem azt képzelni, az író is tudta, muszáj valamennyi dinamikát vinni a regénybe, és megjelenik Ruby, aki átlendített a holtponton; akármennyit képes lettem volna a gazdaság irányításáról olvasni, közben Inman is mindenféle, olykor szürreális kalamajkába keveredik önhibáján kívül, magyarán sikerült összecsiszolódnunk.
Gyönyörű tájleírásokat olvashatunk, amelyek éles kontrasztot képeznek az emberiség mocskával, ahol ömlik a vér, a belsőségek kibuggyannak az emberek testéből (és tyúk csipegeti őket), kosz és sár tapad az emberek bőrére és elrongyolódott, mocskos ruháira, olykor pedig meglepő hasonlatok bukkannak fel szarbarna kígyókról és pisáló tehenekről, lovakról. Az ételleírások sem gasztroregénybe illően gusztusos fogások, hanem inkább undorítóak, az ilyesmik miatt viszolygok a zsírtól és a zsírban tocsogó, kiadós fogásoktól.

Annak ellenére, hogy az elején mennyire szenvedtem az olvasással és csak az elszántság, a hátha-jobb-lesz - érzés vitt előre, megszerettem ezt a csendes, hol gyönyörű, hol taszító könyvet. (Ettől függetlenül kb. 50 oldalt szemrebbenés nélkül kivágnék belőle.) Van pár hihetetlen dolog a könyvben - például, azt nem hiszem el, hogy egy kisgyerek képes lenne életben maradni, ha annyira magára hagyják, mint Rubyt -, és a befejezéssel se vagyok kibékülve, de, ahogy telik az idő, a jó részek és emlékek jutnak eszembe a regényből - és a megkönnyebbülés, hogy végre ezt is kipattintottam a várólistámról.:)

Ui.: Nem láttam a filmet, de nehéz volt átrajzolnom Nicole Kidman arcát egy fekete hajú, fiatal lány képére, valamint Ruby és Inman is teljesen másnak tűnik Frazier bemutatásában, mint Renée Zellweger és Jude Law. Persze, lehet, hogy minden másban a film annyira tökéletesen visszaadja a történéseket és a hangulatot, hogy a színészek külseje totál lényegtelenné válik.

Ui2.: Majdnem egy hete húzom-halasztom ennek a postnak a befejezését, utálom több szakaszban megírni őket, de mindig volt valami sürgős dolog, ami eléggé idegesített ahhoz, hogy felálljak a szerkesztő elől.

Eredeti cím: Cold Mountain
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1999
Fordította: Rakovszky Zsuzsa
Ár: Amennyire tudom, elég nehéz beszerezni, elég borsos árat elkérhetnek érte

Egy híd éjszaka

"Régebben azt hittem, a sötétség és a halál feltehetően egy és ugyanaz. Azt gondoltam, a halál a fény hiánya. Hogy a halál nem más, mint árnyékvilág, ahol az emberek ugyanúgy vesznek, eladnak és szeretnek, mint általában, csak éppen kevesebb meggyőződéssel. Az éjszaka időlegesebbnek tűnik, mint a nappal, főleg a szerelmesek számára, és valahogy bizonytalanabbnak is. Ebben az értelemben jól összegzi életünket, ami szintén időleges és bizonytalan. Nappal erről megfeledkezünk. Nappal megállás nélkül, rendíthetetlenül megyünk. Ez a bizonytalanságok városa, ahol az utcák és az arcok egyformának tűnnek, de nem azok. A halál lesz majd ilyen. Állandóan felismerünk majd arcokat, amiket soha azelőtt nem láttunk.
De a sötétség és a halál nem egy és ugyanaz.
Az egyik időleges, a másik nem."

Jeanette Winterson: A szenvedély

Ahogy már ezerszer elmondtam (nyugalom, valószínűleg többé nem fogom), alig vártam, hogy megjelenjen a regény új kiadása. A Park ismét kap egy bazi nagy piros pontot, amiért bátran felvállal egy ilyen jelentékeny, formabontó, instant-bölcsességmentes szerzőt, akit aligha fognak olyanok is olvasni, akik egyébként nem olvasnak - márpedig, mint tudjuk, bennük van a pénz.* Az egyik kedvenc kiadómmá váltak az érdekes, termékszagtól mentes könyvek és az igényes kiadások miatt. Ritka, hogy ha feltévedek egy könyvkiadó honlapjára (ami eleve nem gyakori), rögtön három-négy olyan regényt találok, ami azonnal elkezd érdekelni és az elvárásaimnak általában megfelelnek. A Parknak mindez sikerül.
De nemcsak a lustaság volt az oka, hogy hosszú évekig hanyagoltam az egyébként igen nehezen megszerzett régi kiadást. Fertőtlenítőszagtól bűzlő, poklot idéző hely, idegesség és kilátástalanság érzése kötődött hozzá. Már ez a pár szó megidézi az emléket és kerülget a pánik.

Hagyjuk is. A gyönyörű, új, emlékmentes köntössel tiszta lapot nyitottunk, én és a regény, illetve mégsem, hiszen már olvastam az írónő korábban megjelent két könyvét, a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?-t és a Teher címűt [sose tudom, hogy tárgyas ragozásnál "Terhet" legyen-e belőle, de akkor mennyit jelöljek ki belőle kurzívval? Marad ez az esetlen megoldás.] Elég magasak voltak az elvárásaim, úgy gondoltam, ha valami, hát ez az én könyvem - ehhez képest A szenvedély belőtte magának a biztos középmezőnyt: a katarzis elmaradt, azt a Miért lennél...? bitorolja, de eléggé tetszett ahhoz, hogy az év egyik emlékezetes olvasmánya legyen.

Henrival, ezzel az érzékeny, naiv fiúval nehezen jutottam dűlőre. Az a fajta, akiről lerí, hogy a szenvedély bármilyen formája ledarálja, aztán sütiformában kiköpi. Sajnos a sejtéseim beigazolódtak... fájt a szívem ezért az összetört gyermekért, akinek olyan kevés kellett a boldogsághoz, az élet mégis grandiózusan megrázó élményekbe sodorta. Kicsit kényelmetlen is volt róla olvasni - részben mintha magamat láttam volna a sorokban megelevenedni.
Az első rész díszletében kavargó jelenetek - a háború szörnyűsége, Henri ezzel kapcsolatos érthetetlenség-érzése a "jó-jó, de engem mikor ragad már el a szenvedély?" kérdést pattogtatták a fejemben. Mint amikor látsz néhány, jól összevágott, hatásos jelenetet a filmből, elkap egy érzés, de mégse ezzel kezdődik, és alig bírod kivárni a felvezetést, hogy jöjjön már az extázis.
Hálistennek jött, a pikk dáma képében.
Olyan elemi erővel csapott meg Velence hangulata [remélem, katacita most nem ütlegeli a fejével az asztallapot - nemcsak azért, mert neki nem jött be a könyv, hanem azért is, mert vele ellentétben sose jártam a városban], hogy éreztem a víz illatát, hallottam a belemerülő, loccsanó evezőket és láttam a koldusokat, a titkos találkákat, a lopva váltott tekinteteket éjszaka, a csillogó víz tükrében. Képzeletben jártam az álarcok városában, ahol arannyal és halállal kereskednek. Ami eddig rejtve volt, megmutatkozik. Jeanette Winterson felépítette nekem Velence városát és körbevezetett rajta - kíváncsi lennék, milyen emlékei kötődnek hozzá.

"Szeretem az éjszakát. Velencében régen, amikor még saját naptárunk volt, és távol tartottuk magunkat a világtól, az éjszakával kezdődött a nap. Mi haszna lett volna számunkra a napnak, amikor minden, a kereskedelmünk, a titkaink, a diplomáciánk a sötétségtől függött? A sötétben minden álarcot visel, és ez az álarcok városa. Azokban az időkben (hogy pontosan mikor, nem tudom,mert az időnek csak a nappalokra vonatkoztatottan van értelme), azokban az időkben, mikor lement a nap, kitártuk az ajtókat, betettük a viharlámpát a csónak orrába, és siklottunk a sötét vizeken. Akkor még minden csónakunk fekete volt, látni sem lehetett, hol tanyáznak a vízen. Parfümmel és selyemmel kereskedtünk. Smaragddal és gyémánttal. Államügyekkel. Nem egyszerűen azért építettük a hídjainkat, hogy ne kelljen vízen járnunk. Nem ilyen nyilvánvaló okból. A híd találkahely. Semleges terület. Esetleges terület. Ellenségek döntenek úgy, hogy hídon találkoznak, és ezen a senki földjén rendezik el vitás ügyeiket. Az egyik majd átmegy a túloldalra. A másik ott marad. Szerelmesek számára a híd lehetőség, esélyeik metaforája. És mi lehet alkalmasabb a sugdolózásra, mint egy híd éjszaka?"

Röviden fogalmazva, nagyon élveztem Villanelle történetét, valósággal lubickoltam benne, akár hatszáz oldalon keresztül tapicskoltam volna benne, de a vaskos nagyregény nem Winterson stílusa. Még a két szál, Henri és Villanelle életének összefonódása is tetszett, de a vége felé volt néhány fordulat, amit akkor kevésnek éreztem, mintha a szerző kicsit elfáradt volna (holott ez nincs tömve magánéleti, öngyógyító kitárulkozással, mint a Teher, és messze koherensebb szöveg, mint a másik két könyve). Ki tudja, őt a szenvedély hogyan cibálta meg.
Most viszont, néhány héttel az olvasás után, miután az élmény leülepedett, úgy érzem, nem volt semmi baj ezzel a befejezéssel, nem sablonos és nem csalódást keltő. Érdekes, hogyan változik meg a véleményünk, ill. hogyan viszonyul egymáshoz az olvasás közbeni, utáni és a néhány héttel későbbi változata. Én most azt gondolom, hogy ez egy jó kis könyv, nem olyan átütő erejű, mint a Miért lennél...?, de az évi top valamennyiben a helye.

*Scott Westerfeldnek annyira igaza van.

Eredeti cím: The Passion
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2015
Fordította: Lengyel Éva
Ár: 3500 Ft

Én vétkem

"Nem tudom, miért tettem."

"Hanna bűnét egyszerre akartam megérteni és elítélni. Ehhez azonban túlságosan is borzasztó volt az ő vétke. Ha megpróbáltam megérteni, az volt az érzésem, nem ítélhető el olyan mértékben, amennyire voltaképpen el kellene ítélnem. Ha úgy ítéltem el, ahogy megérdemli, nem maradt tere a megértésnek. Mindazonáltal én meg akartam érteni Hannát; ha nem értem meg, valójában újra elárulom. Ezzel a dologgal képtelen voltam zöld ágra vergődni. Mindkettővel meg akartam birkózni: meg is akartam érteni, és el is akartam ítélni. A kettő azonban egyszerre nem ment." 

Bernhard Schlink: A felolvasó

(Próbáljunk meg összehozni valamit túlevéstől megzápult aggyal, aha.)

A könyv kicsi, de annál súlyosabb - olyan sok kérdést vet fel, hogy nem győzném felsorolni, és naná, hogy a válaszok már nem fértek bele. És van olyan kérdés, amire nem létezik válasz.
Nyugtalanító élmény volt olvasni A felolvasót; az író annyira beenged minket Michael Berg, a főszereplő fejébe, hogy a gondolatai a mi gondolataink lesznek, zaklatottsága átragad ránk és a gondok, titkok mázsás súlyként nehezednek ránk. Vele együtt leszünk megközelíthetetlenek, bizalmatlanok és rettentően magányosak. A végén pedig nincs katarzis, megoldás, csak egy kérdés: Miért?
Igen, ez egy olyan kérdés, amire nem létezik válasz.

Hosszú oldalakat lehetne írni a történetről, arról, hogy valószínűleg mindenki számára más a mondanivalója. Minek a regénye ez? Egy kamasz fiú bizonytalan léptű útkeresése? Egy megfejthetetlen nő kálváriája, önbüntetése? Egy kapcsolaté? A náci Németországé, a koncentrációs táboroké, a holokauszt, a német örökség regénye? Az ítélkezésé? A megbocsátásé vagy a feloldozás képtelenségéé?
Bernard Schlink (is) azt mutatja meg, hogy nincs fekete és fehér. Elítéled a háborús bűnösöket? Haha, te is az vagy - vagy az lehetnél. Mit tennél, ha egy kilátástalan helyzetben belebotlanál egy lehetőségbe, ami kiutat jelent? Mit tennél egy foglyokat őrző felügyelő helyében?
Nagyon kíváncsi lettem volna egy tükörregényre, Hanna nézőpontjára. Az elbeszélés alatt végig megfejthetetlen, titokzatos marad, Michael is a sötétben tapogatózik, amikor a nő motivációit próbálja kitalálni, a tetteit magyarázattal ellátni.

"Ugyanakkor megkérdem, és már akkor megkérdeztem magamtól: tulajdonképpen az én későbbi nemzedékemnek mit kellene vagy kell kezdenie a zsidók megsemmisítésének rémségeiről szóló információkkal? Nem hihetjük, hogy felfogható a felfoghatatlan, nem hasonlíthatjuk össze, ami összehasonlíthatatlan, nem szabad kérdezősködnünk, mert a kérdezősködő, még ha nem is kérdőjelezi meg a szörnyűségeket, mégis a beszélgetés tárgyává teszi, és nem olyan valaminek  fogja fel őket, amelyektől csak elborzadva, szégyenkezve és bűntudatosan érezve elnémulhat."

Habár a regény nagyon fontos történelmi kérdéseket boncolgat és merész kérdéseket tesz fel, engem jobban megfogtak a szereplők egyéni drámái, a részletek, gondolatok aprólékossága. A szenvtelen, tárgyilagos hangvétel ellenére nagyon megkapó, ahogy Michael Hanna mozdulatairól, a testéről beszél - még a történtek után sok évvel is süt belőle a szenvedély, az intimitás. Olyan, mint egy lehajtott fejjel, monoton hangon elsuttogott vallomás, amit valaki azért akar elmondani, mert nem bírja tovább cipelni.

(Mivel negyedórája elrévedő tekintettel és a hajamat csavargatva bámulom a képernyőt, inkább befejezem az erőlködést.) Megrázó, elgondolkodtató regény, olyan, amitől a belsőm összezsugorodik és átjár a tehetetlenség érzése.

Eredeti cím: Der Vorleser
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2009
Fordította: Rátkai Ferenc
Ár: 3000 Ft