A kaméliás hölgyek (2. felvonás)

Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

A papírsereglet és más történetek utolsó novellája után - mi tagadás - el akartam menekülni valami ismerős történetbe. Mivel minden mindennel összefügg, kissé ironikus, hogy ezt, a japán kultúrát az anyagias nyugati gondolkodásmóddal szemben éltető könyvet választottam, aminek a befejezése... nos, aki olvasta, tudja.

Régi kedvencek újraolvasása esetén mindig fennáll az erkölcsi avulás veszélye (a fizikai kopás senkit nem érdekel, mi se vagyunk már húszévesek). Ugyan tíz éve olvastam A sündisznó eleganciáját, de nem igazán féltem attól, hogy nem találjuk meg a közös hangot.

Ismételten remekül szórakoztam eme, a filozófia csillagfényes stólájába burkolt, szatirikus humorú társadalomkritikába oltott Hamupipőke-parafrázison (Renée hogy prüszkölne erre a megjegyzésemre!), ami az éles nyelvű megjegyzések, a művészettel kapcsolatos eszmefuttatások mellett nem kevés macskakontentet, rengeteg teát és nyálcsorgató süteményeket is tartalmaz.*

Tehát minden adott, hogy lubickoljak a történetben, de még nem értünk a jóságok végére, mert a szereplők is megérnek egy mozivetítést; kinek ne lenne rokonszenves Renée, a gazdagok árnyékában a világot gyanakodva figyelő ötvenes házmesternő, aki a könyveken keresztül él és bőrös szalonnával eteti a Tolsztoj után elnevezett macskáját? Amennyire nem bizalomgerjesztő a külső megítélése [de hát a vájt fülű könyvmolyok tudják, nem a ruha teszi az embert], annyira szórakoztató Renée fejében lenni, aki első blikkre elég túlzó elvárásokat támaszt a háza lakói felé - rettenetesen felháborítja egy stratégiailag rossz helyen kódorgó vessző -, bár meglehet, én is ilyen maró szarkazmussal elegy lenézéssel viszonyulnék ahhoz, akit teljesen feldob egy kétszáznegyven euróba kerülő nyers lenvászon terítő.

Palomát, a rózsaszínért rajongó entellektüel kiskamaszt - az a fajta gyerek, aki éles, mindent látó tekintetével zavarba hozza az embereket - néha következetlenségen kaptam, de zsenialitás ide vagy oda, mégiscsak egy boldogtalan tizenkét éves lánykáról beszélünk, és idősebbként illik nagyvonalúnak lennem. Paloma azt a szomorú végkövetkeztetést vonja le, hogy nem érdemes élni, ezért a tizenharmadik szülinapján öngyilkos akar lenni, miután felgyújtotta a lakást (és kimenekítette a macskákat, Alkotmányt és Parlamentet).

Érdekes összefüggés, hogy mind Renée, mind Paloma rejtőzködnek; az előbbi a tipikus, otthonkás-papucsos házmesternő álarca, Paloma az egy fokkal kevésbé okos diákok viselkedésnormái mögé rejti intelligenciáját. Az emberek simán elhiszik a színjátékot, hiszen azt látják, amit látni akarnak és eszükbe sem jut, hogy az életük egy marginális szereplője önálló emberi lény és nemcsak abban merül ki a létezése, hogy a folyosón lévő virágokat locsolgatja.

Ozu Kakuro csalogatja ki őket a fényre. A Grenelle utca 7. megüresedett lakásába költöző japán úr bezzeg nem rejtőzködik, a rengeteg átépítéssel-alakítással a mániákusságig terjedő izgatottságot korbácsol fel a lakók kebelében, akik még az egymással való teázástól sem riadnak vissza, hogy egy pillantást vethessenek a lakásra. (Az ő macskáit Levinnek és Kittynek hívják.) Ozu úr, vagyonos ember létére, mentes minden sznob allűrtől és jóságos tekintetétől kísérve Renée kimerészkedik a csigaházából és elkezd élni.

A végtelenségig el tudnám olvasni ezeknek a fiktív embereknek a beszélgetéseit, ahogy beugranak Renée-hez a házmesterlakásba - ami egy magánpalota forgalmas központjává vált, hah - és megvitatják az angol és a francia kultúra világnak adott találmányait, vagy hogy van-e értelme a létezésnek.

És hát a vége. A lelkem cinikus része roppant szórakoztatónak találja a maga módján, a naiv fele pedig még mindig szemrehányóan néz a szerzőre: Muriel, muszáj volt pont így? Ő pedig kedvesen biccent, miszerint az élet sem habos sütemény, a regények miért lennének azok?

Ui.: Annyira felllelkesített az újraolvasás-flash, hogy további régi kedvenceket tervezek elővenni.

Ui2.: A csodás fordításért ismételten hálás vagyok.

Eredeti cím:  L'élégance ​du hérisson

Kiadó: Geopen

Kiadás éve: 2009

Fordította: Tótfalusi Ágnes és Simon Márton

Eredeti ár: 3290 Ft

*Mondom ezt úgy, hogy fehér Tai Mu Lung teát szürcsölök és teljes kiőrlésű liszttel, házi lekvárral készült linzert tömök a számba.

Rövidkék

Orhan Pamuk: A Piros Hajú Nő

Nincs is annál jobb kapcsolaterősítő mint megosztva hazacipelni három jyskös kisszéket közösen köpködni egy szerzőre ugyanazon felrótt hibákért. A havi zárásban nem voltam elég egyértelmű: ez a könyv nem azért fájt, mert jó értelemben a falhoz csapkodott, hanem mert annyira szar volt. Rosszul van megírva (számomra) az egyébként jó téma, Ayse kivételével az összes szereplő idióta, ordenáré módon direkt és átlátszó az egész, logikátlan, ráadásul rohadt unalmas. Nem fejtem ki bővebben, mert nem akarok még több időt pazarolni rá.

Ha ezt kiheverem, belenézek Pamuk a Furcsaság a fejemben című könyvébe, amúgy ennyi volt a mi történetünk.

Faragó István - László Zsuzsa: Leghathatósabb arcz-és hajkenőcsök

Valamiért szívdobogtató számomra a Tandem Grafikai Stúdió Anno sorozata, úgy érzem, hagyomány lesz a gyűjtögetésükből, jó érzés afféle emlékkönyvként hazatérni velük. A szentendrei szép kis könyvesboltban szimatolva persze, hogy ennek a darabnak kellett velem hazajönnie. Ugyanolyan igényes kiadvány, mint a parfümüvegcsés társa, de a tartalom kapcsán egy kis csalódottságot érzek: abban reménykedtem, hogy több szó esik az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején használt hatóanyagokról, kencetípusokról, de lehet, hogy sokat vártam el egy ilyen apróságtól, ekkora terjedelemben képtelenség mindent kivesézni erről a témakörről.

Jelena Csizsova: Nők férfi nélkül

"Megvettem, de minek?" kategória, pillanatnyi elmezavar a tavalyi tavalyelőtti Könyvfesztiválon, hála a Várólistacsökkentésnek kipipálhattam végre.

Nem mondom, hogy fájt vagy nagyon szenvedtem volna vele, de nem veszítek semmit, ha kimarad az életemből; látlelet néhány nő életéről a hatvanas évek Oroszországában, akik közül három nagymamakorú idős néni, ennek megfelelően elég sokat keseregnek, de ugyanúgy marják egymást, ahogy valószínűleg fiatalabb korukban tették. Ők hárman nevelgetik Antonyina néma kislányát, aki naiv vidéki fruskaként kerül fel a nagyvárosba, és úgy teherbe esik az első szélhámostól, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tonyka végig borzasztó bizonytalan, ha kicsit szigorú lennék, azt mondanám, szerencsétlen, esetlenül botorkál az életben és nem tanul abból, hogy újra meg újra a falhoz koppan a feje. A töredezett elbeszélésmódjától idegbajt kaptam, utálom ezt a stílust, a szovjet nélkülözéssel, tervteljesítéssel, hogyan-éljünk-meg-a-semmiből meg hasonló témákkal vegyítve ritka önsajnáló, irritáló felhangot kölcsönzött a történetnek.

Bezzeg a nénik! Becsülöm a túlélni akarásukat, ahogy foggal-körömmel próbálják jó körülmények között nevelni Szofját (eredetileg Szüzannát, de természetesen ördögtől valónak tekintik a nevét, ezért újat adnak neki:D), de jobban örülnék, ha senkinek nem kellene ezt az életet megtapasztalnia, amelyben szidalmazott, véresre gyepált igásállatokként menetelnek végig az életen, mindent-ki-kell-bírni - alapon.

Hacsak nem

"Ha imádkoznék, biztosan azt kérném mindennap, hogy kíméljenek meg a bugyuta derűlátás szégyenétől."

Carol Shields: Norah, gyere haza!

Mindazonáltal.

Máskülönben.

Ami azt illeti.

Ennélfogva.

Annak ellenére.

Minthogy.

Hacsak nem.

Csupa nyugtalanító - néha reményt keltő -, a mondanivalóban ravaszul elbújtatott, megmásító szó. Hezitáló és időt adó szavak, amelyek pár másodpercig késleltetik a végső gondolatok kimondását. Szürke szavak, amelyek látszólag jelentéktelenek a cselekvő, nyughatatlan igékhez és a tisztes, pasztellszínű főnevekhez képest (a főnevekkel mindenki jóban van. A hétévesek is.) Carol Shields szerint, ha az eseményeket "összefüggő elbeszéléssé akarjuk rendezni, a nyelv felemás darabkáira, nyelvtani forgácsaira van szükségünk... többnyire határozószavakra vagy kötőszavakra, amelyeket nehéz definiálni, mivel helyek vagy viszonylagos helyzetek elvonatkoztatásai."

Jelen regényének eredeti címe is egy ilyen nyelvtani forgács: Unlass, azaz "hacsak nem". Elhiszem, hogy a kiadó piacképesebbnek találta az általa kifundált Norah, gyere haza! verziót, de ami sokak számára csalogató lehet, nekem nyálasan elrettentő. A szavak táblázatba szuszakolásának, nyelvtani elemezgetésének titkos perverzióját rejtegető exnyelvészként, a mondanivaló csűrés-csavarásáért rajongó, autodidakta logográfusként - talán mondanom se kell, ha nem fogod fel ezt a mondatot, és ha a "vöröspöttyös" predikatív szerkezetek, és nem a többszörösen összetett mondatok híve vagy, nem tekintelek embernek, azaz egy mizantróp sznob is vagyok - vonzóbbnak találtam volna a cím tükörfordítását, akárcsak az ínyenc könyvmolyok többsége.

Azért emlegetek ínyenc olvasókat, mert, ahogy a Molyon írtam az olvasásom alá, ez a könyv egy komformista gyöngyszemecske; ugyan nem váltja meg az irodalom világát, nem fogják egymás kezéből kikapkodni az emberek, de a kilúgozott (és Faulkner által megkínzott) agyamnak és képzelőerőmnek olyan jólesett benne lubickolni, mint a testemnek a 34 fokos medencében. Az a fajta szórakoztató regény, ami nem a fájdalmasan gagyi, a nyúlósan gejl rózsaszín, és nem is az agyonkoptatott, sematikus női könyv (levél a halott nagyi tollából, amely feltárja a múlt egy ismeretlen darabkáját, utazás egy helyes szigetre, amelyen egy még helyesebb pasas járja borostásan a vidéket). Valószínűleg olyan, amilyennek a könyv főszereplője, Reta (ejtsd: Rita) szánta a saját első regényét: az egyszerűség letisztult eleganciája. Jólesett benne elmerülni és tapicskolni. A megfelelően adagolt dráma, elgondolkodás az életről, szimpatikus, ám átlagos főszereplővel, jobbfajta fogalmazásban - nehéz az igényes szórakoztató irodalom követelményeit meghatározni, a határai túl képlékenyek és egyénenként változnak. Mindjárt kitérek ezekre a regény kontextusában, de előtte muszáj leírnom, hogy visszaadta a billentyű-klimpírozási kedvemet, amiért végtelenül hálás vagyok Carol Shieldsnek (és Reta Wintersnek). Előtte hetekig semmi nem jutott eszembe. Az agyam olyan üresen ásító volt, mint egy sötét képernyő. Az Unless visszahozta nekem a szavakat.

Kezdjük ott, hogy ennek a regénynek nem Norah a főszereplője, hanem Reta. Norah Reta tizenkilenc éves lánya, aki ismeretlen indíttatásból félbeszakítja a tanulmányait, elhagyja a barátját, a családját és Toronto egyik utcasarkán üldögél, nyakában "Jóság" feliratú táblával, és éjszakánként egy hajléktalanszállón alszik. De ez csak egy része a regénynek; a család élete érthető módon kettétörik, de szintén érthető módon valamennyire funkcionál, és ennek a funkcionálós résznek Reta az origója (mint a családanyák általában).

Kicsit feminista, kicsit fejlődésregény, leginkább töprengős regény. Gondolatregény. Gondolatok az írásról, Reta szerkesztőjéről, a kutyáról, a minden bizonnyal lenyűgöző házról, a családról, Reta hallgatag anyósáról, a harsonáról, a helyi közkönyvtár esedékes bezárásáról, mindenről, amely a drapp kabátos írónő, az orangetowni Mrs. Reta Winters fejében megfordul, aki saját bevallása szerint napjait szinonimák vadászatával tölti. Valamiért szeretek hétköznapi emberekről olvasni. Reta ilyen. Nincsenek szuperképességei, nem igéző kisugárzású, kifinomult nő, mint mondjuk Danielle Westerman, akinek a műveit fordítja, és aki bizonyos értelemben Reta lelki guruja. Azt se tudjuk, hogy néz ki Rita. Negyvennégy éves, három lány anyja - nekik egy pasztellszínű paca, "anya" felirattal, akik nem figyelik, hogy kicsit őszül a szemöldöke széle, és ebben a korban vigyáznia kell a szemkörnyék finom vonalaira [skincare addict közbevetés: neeem, Reta, már sokkal korábban vigyázni kell rá!]. Megnyugtatja a takarítás, és, ha nem otthon alszik, álmában önkéntelenül felbukkan az általa étellel ellátott emberek élelmezési kérdése. Sokat töpreng főhőse, Alicia életén. A lelki fájdalomtól hajtva felháborodott leveleket ír álnéven, amelyeket sosem küld el. Próbálja lexikális és gondolati síkon megközelíteni Norah döntését, ugyanis a lány nem kommunikál a családjával, de még csak rájuk se néz.

Sok témát ölel fel könnyedén, de nem felszínesen ez az elfeledett regény, amelyek szépen egybefonódnak; feminizmus, család, önállóság, elengedés, a kapcsolatok hiánya, odafigyelés. Ismerjük-e egymást valójában? Képesek vagyunk-e átérezni/megérteni a másik fájdalmát, ami borzasztó károkat okoz az életében?

(Nem, de a próbálkozás mindent megér.)

Eredeti cím: Unless

Kiadó: Geopen

Kiadás éve: 2004

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Ár: kb. 1200 Ft-tól elérhető

Lucy Barton és a szabad asszociációk

"Mondtam már. érdekel, hogyan érjük el, hogy felsőbbrendűnek érezzük magunkat egy másik embernél, egy másik embercsoportnál. Megtörténik ez mindenhol és mindig. Nevezzük bárminek, azt hiszem, lényünk legalantasabb része ez a vágy, hogy találjunk valakit, akit lenézhetünk."

Elizabeth Strout: A nevem Lucy Barton

Ha őszinte akarok lenni, akkor elismerem, hogy erős a disszonancia a pár darab értékelés, egy, a fordító és az egyik olvasó közötti beszélgetés, valamint a bennem kialakuló vélemény között; magyarán, lehet, hogy mégis bebizonyosodik az évtizedes félelmem, hogy rémesen hülye vagyok és nem tudok (szöveg)összefüggéseket értelmezni, a sorok között olvasni, hiába olvastam el kb. 1400 könyvet és vergődtem végig annyi irodalom és nyelvtan órát meg kurzust, mert az ember sose tudhatja, a hülyék is abban a bizonyosságban élnek, hogy okosak.

Meglepően más Stroutnak ez a könyve, mint az általam olvasott Amy és Isabelle és A Burgess fiúk; egy fiktív írónő fiktív történetvázlata, erőteljesen beszélt nyelvi jellemzőkkel - tele van bizonytalansággal, mintha még nem tudná, merre kanyarítsa a történetet, ami az övé, Lucy Barton története, azaz sok-sok más emberé is egyúttal. A szüleié, a háború által traumatizált apjáé, a félelem miatt a pár perces szunyókálásokhoz szokott anyjáé, a bátyjáé, aki még otthon lakik és gyerekkönyveket olvas, a nővéréé, akinek a férje nem hajtja le a vécéülőkét és nem segít a gyerekek körül, Mississippi Maryé, akinek nem volt könnyű élete, Elvisé, a szegény tupelói srácé, aki szerette az anyukáját.

Leginkább olyan érzés olvasni, mintha a buszvégállomáson várakozás közben beszélgetésbe elegyednénk. Töredékek, emlékmozaikok, amelyeket főleg Lucy Barton pakol ki elénk, mint a kártyalapokat, kisebb részben pedig az anyja, aki a kórházi ágya végénél ül, és Lucy nyaggatására mesél néhány emberről, úgy, mint amikor a kisgyerek száradjára követeli ki, hogyan találkozott az anyja az apjával. Én nem tudom, Strout hogy csinálja ezt; hogyan éri el, hogy csüggök minden szaván, és ugyanolyan kíváncsi vagyok ezekre a kis semmiségekre teljesen hétköznapi emberekről, mint a főszereplő-elbeszélő, pedig nekem semmit sem jelentenek a Csinos Nicely Lányok, nem ismerem őket, és azt hiszem, hozzájuk hasonló emberek sem voltak jelen az életemben.

"Eszembe jut Jeremy mondása, hogy ha író akarok lenni, könyörtelennek kell lennem. És eszembe jut, hogy nem látogattam meg a bátyámat meg a nővéremet meg a szüleimet, mert mindig valami történeten dolgoztam, és sosem volt elég időm. (De nem is akartam menni.) Sosem volt elég időm, azután később rájöttem, hogy ha a házasságomban maradok, nem írok több könyvet, legalábbis nem olyan, amilyen akarok, és ezt is figyelembe kell venni. De a könyörtelenség, azt hiszem, igazából abban áll, hogy belekapaszkodom önmagamba, és azt mondom: ez vagyok én, és nem vagyok hajlandó olyan helyre menni, amit nem tudok elviselni - az illinois-i Amgashbe -, és nem vagyok hajlandó bent maradni egy házasságban, ha nem akarok, inkább fogom magam, és áttörök az életen, vakon, akár a denevér, de megyek előre! Ez a könyörtelenség, azt hiszem."

Vajon ismerem-e Lucy Bartont 150 oldal közös várakozás után? Azt hiszem. Egy kicsit. A másik két könyvvel ellentétben itt Lucy az egyetlen nézőpontkarakter, nincs mindenható és mindent látó, láthatatlan elbeszélő, akinek a segítsége révén bölcsen tudunk bólogatni egy-egy szereplő tette vagy mondata olvastán, hogy bizony, ezt nem kellett volna meglépni. Valójában az igazság nem ilyen egyértelmű. Sarah Payne (egy másik fiktív írónő) is megfogalmaz valami ilyesmit a könyvben, de annak persze elfelejtettem felírni az oldalszámát.

Több a kimondatlan, mint a kimondott dolog. Próbálunk átkukucskálni a szavak kerítésén, de Lucy szégyellős, bizonytalan elbeszélő, nem bízik az olvasóiban - de bizonyos dolgokat nemcsak a le-vagy körülírásukkal lehet kifejezni, mint abban a jelenetben, amelyikben Lucy gyermeteg hévvel arra próbálja rávenni az anyját, hogy kimondja, szereti őt. Nem sikerül, de abban, hogy "Buta lány - mondta, és a fejét csóválta. - Te buta, buta lány", minden benne van; az anya hangjának dallama, a rosszalló, mégis elnéző, hát persze-hangsúly, az, hogy hogyne szeretnélek, miért kell ilyen butaságot kérdezni éreztetése. Az anyja soha nem tudta kimondani, hogy "szeretlek" és Lucy szerint jól van ez így. Szerintem is jól van.

Jóformán az egész könyv ilyen.

Aztán vannak dolgok, amiket még csak Lucy is éppen megközelít, aztán rémülten eliszkol, mert képtelen vele szembenézni. Mint a testet hirtelen átható fájdalom, és az azt követő égető érzés. Kell-e pontosan tudnunk, mi történt? Nem hiszem. Nem az a lényeg, már nem az. Körbefonja a gyökerével a szívünket és együtt növekszik vele, "kitart egész életünkön át, olyan végtelen sóvárgással tölt el, hogy sírni sem tudunk tőle. Szorítjuk, igen, dobogó szívünk minden összerándulásával: ez az enyém, az enyém, az enyém." 

Égő, de lassan nem fogok tudni újat írni a szerző könyveiről. Szintén Sarah Payne, a jól öltözött fiktív írónő mondja, hogy minden író egyetlen történetet mesél el a regényeiben - Elizabeth Stroutét én akárhányszor képes lennék elolvasni; olyan témákat, olyan mélységben, olyan stílusban mutat be, amelyek a nap huszonnégy órájában engem is foglalkoztatnak.

Eredeti cím: My Name Is Lucy Barton

Sorozat: Geopen 20

Kiadó: Geopen

Kiadás éve: 2017

Fordította: Todero Anna

Ár: 3490 Ft

Hogyan legyünk olyan sikeresek, mint Murakami?

"Nem dicsekvésből mondom (ugyan ki dicsekedne ilyesmivel?), de nem vagyok valami nagy észlény. Az a típus vagyok, aki csak azt képes világosan felfogni, amit a puszta testével, kézbe fogható anyagként tapasztalt. Lehet az bármi, csak akkor fogadom el, ha egyszer a saját szememmel láttam. Vagyis nem annyira intelligens, hanem inkább fizikális alapokon felépülő ember vagyok. Valami kis intelligenciám azért persze van. Azt hiszem, talán van. Mert ha egyáltalán nem lenne, akkor nem tudnék regényeket írni. Az viszont nem jellemző rám, hogy fejben tiszta elméleteket és logikát építsek föl. Az az eset se vagyok, akinek a spekulációk jelentik az előrevivő üzemanyagot. Hanem inkább az, aki fizikai terhelésnek veti alá magát, az izmait nyögésre (időnként segélykérő sikoltozásra) kényszeríti, így indul el a megértés útján, hogy végül minden a helyére kerüljön a fejében. Mondani sem kell, hogy minden lépésen egyesével végigmenni, majd a végkövetkeztetéshez eljutni sok időmbe telik. És sok erőfeszítésembe. Előfordul, hogy túl sok idő ment el, és minden minden a helyére kerül a fejemben, már késő. De nincs mit tenni. Ha egyszer ilyen vagyok."

Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek

Nem is tudom, hol kezdjem el. Kezdjük a közepén, ahogy szoktam, aztán jöhet a kikozmetikázás.

Maradhatunk inkább a mesénél? Engem, Murakamit, futást és macskákat tartalmaz.

Murakami halálosan cuki. Pontosabban, vagy nagyon szarkasztikus, vagy nagyon cuki, néha nem tudtam eldönteni olvasás közben. Azt leszámítva, hogy szereti a Dunkin' Donutsot és egyszer azt nyilatkozta, nem biztos benne, hogy jó ötlet volt elvenni a feleségét [a hölgy csodálatos természetét tükrözni, hogy a nyilatkozat után nem az volt a másnapi szalagcím, hogy "Felesége gyilkolta meg a híres írót!" - én biztosan miszlikbe aprítottam volna. Komolyan, hogy lehet ilyet mondani?], imádom ezt az embert, legszívesebben összepuszilgatnám, de csak gondolatban, mert jól nevelt introvertált emberek ilyet nem csinálnak - és igaz, hogy szörnyű természetem van (lásd a kapcsos zárójeles megjegyzést), de tartózkodó és szégyenlős is vagyok egyben.

Stílusosan futás közben meséltem a kedvesnek - aki sokkal tökéletesebb, mint Murakami, csak sajnos nem szereti a macskákat - a könyvről, ill. a szerzője iránti lelkesedésemről. A Köves út közepén jártunk, ami egy ritka szar, térdgyilkos szakasz, morzsálódó bitumen maradványok és föld keveréke, óriási lombkorona alatt:

- Ő biztosan megértené, ha futás közben megállok macskákat simogatni! - mondtam kissé lihegve. A macskasimogatás ugyanis diplomáciai mentességet élvez, vagyis nem számít megállásnak, lassítva meg nem lehet kivitelezni. (Egyszer kis sünt is telepítettem át a csalitosba futás közben - még Murakaminál is cukibb volt.)  A feleséges nyilatkozatot is elmeséltem.

- Nyilván megértené [mindketten tudtuk, hogy nem]. Azért örülök, hogy kicsit haragszol rá, mert különben hozzá akarná menni feleségül - felelte, mindennemű lihegés nélkül. 

- Ahaaa, pont olyannak tűnik, aki egy nemnormális fehér lányt szeretne elvenni! Meg hát tudjuk, hogy nézek ki - annyira nem esett jól a nevetés.

- Szívem, ha meglátná a füleidet, rögtön beléd szeretne.

Tekintsetek el az erőfeszítéstől, hogy megpróbáljátok elképzelni a méltán csodás fülkagylóimat. Én meg reménykedem, hogy a kedves lassan hat éves érdeklődését nem kizárólag ezen testrészeim tartják fenn.

Hogy én miről beszélek, ha futásról beszélek, az nyilvánvaló - egetverő hülyeségekről. De miről beszél Murakami, az őrülten népszerű japán író? 

Jóformán mindenről. De néhány dolgot nem árt szem előtt tartani, hogy ezek az esszék elsősorban azoknak fognak tetszeni, akik:

- szeretnek olvasni

- meglehetősen introvertáltak

- szeretnek szoktak futni

- szeretik Murakami könyveit meg a macskákat, de ez annyira nem lényeges.

Murakaminál a futás nem csupán egy mozgásforma, hanem életszemlélet, ami remekül illik az introvertált személyiséghez. Helyére tesz pár dolgot a belső rendetlenségben; nem baj az, ha kevés dologra koncentrálunk, de azokra annál jobban; ha a külvilág számára már-már abnormálisan elhivatottak vagyunk valami iránt és ez a társas kapcsolataink rovására megy, de ez nekünk nem jelent veszteséget, mert egyébként sem vagyunk partiállatok - a belső béke, egyensúly sokkal fontosabb. Az, hogy tisztán lássunk: magunkat, a céljainkat, a problémákat. Ha valami zavar, de nem tudjuk pontosan, mi, a futás segít eloszlatni a ködöt. Jó értelemben kifárasztja az elmét és a testet, kipucolja a feszültség méreganyagait.

Ehhez nem kell gyorsan és/vagy menő cuccokban futni. Van egy rész, ahol Murakami egy amerikai terepen fut, és sorra hagyják le a szőke lófarkas egyetemista lányok. Nem baj. Mindannyian egy másik szakaszban vannak, mások a prioritások. A hosszútávfutó szemlélődik, a szőke lányok úgy érzik, győzelemre születtek és ezt ki akarják fejezni a pályán jellegzetes középtávfutó-stílusukkal.

Mesél a kudarcairól is, a belső konfliktusairól, a triatlonról, a Mizumi futócipőről, olyan problémákról, amelyek szinte minden rendszeresen futó embert érintenek. Hirtelen belenyilall a fájdalom a jobb térdedbe, és úgy érzed, a tudtod nélkül valami rettenetes történik a testedben (és soha többé nem fogsz tudni futni) és várod, hogy rád szakadjon az ég. Az érzésről, hogy soha többé (=két napig) nem akarsz futni. Fúúúú - a futók számára tökéletesen érthető, nemzetközi sóhaj egy szokatlanul embert próbáló edzés végén. Hogy a versenyek soha nem tökéletesek, és milyen demotiváló, amikor lehagy egy ránézésre nyolcvan éves néni és azt mondja, "Kitartás!"

Tetszik, hogy a dolgokat próbálja békés, végül is-helyénvaló - módon szemlélni, elrendezni, és nem önkínzásig marcangolni magát (mint ahogy én szoktam).

Ui.: Azért egy egészen kicsit elmehet a fenébe azzal, hogy nem szereti az édességet, soha nem volt sérülése, és minden fakszni nélkül ír egy könyvet. Leül az asztalhoz, és ír. Minden cuki esendősége ellenére ez az ember egy elmeterminátor.

Ui2.: Tudjátok, mi ez? Egy füveskönyv! Az én füveskönyvem!

Ui3.: Úgy emlékszem, fájdalmamra egy darab macska sincs a könyvben. De én mindent megtettem.

Eredeti cím: Hashiru koto ni tsuite kataru toki ni boku no kataru koto

Kiadó: Geopen

Kiadás éve: 2012

Fordította: Nagy Anita

Ár: 2490 Ft

Előttem az élet

"Eduvigis sült lazacot készített nekünk krumplival, hálát adtam érte az égnek, mert nagyon éhes voltam és az asztalhoz ülés szertartásától, a közös szokás bensőségességétől elszállt Manuel rosszkedve. Vacsora után a bögre édes, sűrített tejes kávénkkal letelepedtünk a foszladozó huzatú kanapéra, ő olvasott, én írtam a füzetembe. Eső, szél, az ablakot karmolászó faágak, a kályhában ropogó fa, a macskák dorombolása, hát most ez az én muzsikám. A ház körbeölelt minket és az állatokat."

Isabel Allende: Maya naplója

A nagy sietségben, hogy minél hamarabb írjak a VCs-s könyvekről, szegény Maya teljesen háttérbe szorult, pedig ő volt eddigi életem legjobb Allende-élménye - igen, egy zűrös tinilány beelőzött egy régi házas, mágikus realista családregényt Amadeánál, ti is érzitek, hogy közel az apokalipszis? Bevallom, a csodás borítónak és a 30%-os kedvezménynek nagyobb szerepe volt a vásárlásban, mint annak a ténynek, hogy van új Allende; az istenért, két olvasatlanom van tőle itthon, minek nekem egy harmadik?
Mert szép a borítója és nagyobbacska kedvezmény volt rá, naná, hogy ennyi elég egy lelkes fogyasztónak a vásárláshoz.

Maya története tényleg egy napló; bár a szöveg nem tagolódik napi beosztású fejezetekre, a laza, bensőséges, kicsit kapkodó hangneme és a szégyellt cselekedetek, titkok garmadája elhiteti velünk, hogy valóban egy fiatal lány gondolatait olvashatjuk. Allende hihetetlenül ügyesen formálta meg a színes hajú tinédzser lányt, aki pár év alatt több élettapasztalatot halmozott fel, mint Kurt Cobain és Toulouse-Lautrec együttvéve - ennek köszönhetően kap Maya hangja néha egy éltes színezetet, mintha egy kalóz nagymamit hallgatnánk, alapvetően mégis fájóan bizakodó-csodálkozó marad. Nem érdemelte meg, hogy ennyire kicifrázza az élet és elvegye tőle a fiatalság üde örömét - de fiatal volt, és készen állt arra, hogy tönkretegye magát.
Nem aprózta el.
A történet két szálon fut; Maya 2.0-val kezdődik, akit a nagymamája szigorúan titkosan útnak indít Chile egy isten háta mögötti szigetére, mert madárcsontú unokáját körözi az Interpol, a rendőrség és ilyen-olyan maffiák. What?, kérdeztem Allendétől, ez meg mi? Nem kellett sokáig töprengenem, Maya 2.0 szavai nyomán megelevenedett az 1.0-ás Maya a múltból és vele együtt egy kaleidoszkópszerűen színes, az éles ellentétekben tobzódó mindentbele-történet. Megismerjük Maya és a nagyszülei csodálatos, idilli világát, ami olyan érzékletes, mintha valódi emberekről olvasnánk. Aztán egy tragédia miatt minden összeomlik, és kis hősnőnk elkezd lépegetni a pokolba vezető lépcsőn; lógás a suliból, drogfüggőség, hazudozás, lopás, szökés, prostitúció, hajléktalanság. Maya Vidal mélyre süllyed. Aztán annál is mélyebbre, mintha az lenne a cél, hogy minél hosszabb és fájdalmasabb legyen a haláltusája. Megkérdezhetnénk, hogy miért, hiszen más is elveszítette a szeretteit, mégse vergődünk mindannyian az utcán egy törött üveggel a kezünkben, de egyrészt nem tudom elítélni ezt a lányt, mert a veszteség kitép a testedből és úgy megpörget a tengelyed körül, hogy rá sem ismersz magadra. Talán utána akarunk menni annak, akit elvesztettünk. Másrészt el akartam hinni a mesét, egyszeri olvasóvá válni, ill. nem akartam, ment az erőlködés nélkül, mert Allende jó mesélő. Nem egy hűdeagyas szövegeket összefabrikáló, bonyolult szerző, de nagyon tud mesélni, és nekem ennyi bőven elég volt.
Azért az "old" Maya is tartogat meglepetéseket, pontosabban a száműzetés helyszíne, Chiloé, ahol mintha megállt volna az idő, ahol júniusban kezdődik a tél és ahol a szigetlakók sajátos értékrenddel bírnak, igazi "allendés" játéktér; babonák, hiedelmek, mindent átszövő és mindenkit dróton rángató titkok. Fákin, a kutya (lehet tippelni a neve eredetére), a macska Irodalmár, aki tud olvasni, denevérek. Imádtam Chiloéról olvasni - közben türelmetlenül vártam, hogy Maya visszakalandozzon a múltba -, szinte éreztem Maya gyógyulását, szerintem ezt a szigetet ki kellene nevezni szabadtéri rehabilitációs klinikává. Persze kapunk egy adagot a chilei terror időszakáról - ez olyan jellegzetesség Allendénél, mint Jodi Picoult-nál a bírósági tárgyalás -, de szépen belesimul a történetbe, nem éreztem azt, hogy a könyv szinte műfajt vált a hangsúlyeltolódás miatt, mint a Kísértetház esetében.

Tudom, hogy a regénynek vannak hibái - legalábbis a pár értékelést elnézve a többiek nem osztják az én elnéző rajongásomat -, de nekem tökéletes volt, pályázik "Az év meglepetése"-címre.

Nos, ennyit bírtam magamból kirángatni, osszátok be.

Ui.: Az angol borítót teszem be ide, mert az eredeti förtelmesen ronda.

Eredeti cím: El cuaderno de Maya
Sorozat: Geopen 20
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2016
Fordította: Dornbach Mária
Ár: 3990 Ft

Rövidkék

Avagy megint összegyűlt néhány könyv, amiről nem tudok vagy nem akarok hosszan írni.

Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon

Annak idején az egyik kedvenc könyvemmé vált A méhek titkos élete, talán emiatt szerettem bele az amerikai Délen játszódó regényekbe. Megérne egy összehasonlító-megemlékezős postot egy újraolvasás, hátha akkor megnyugodnék, hogy az a könyv még mindig nagy szerelem, mert A szárnyak nélkül szabadon nem lett az.
Nem rossz könyv, dehogy (az ilyen bizonygatás már eleve rossz kezdés...). De az agyam sznob játékos intellektuális áafrancba maradjunk ennél játékos része unatkozott, ami azt jelenti, hogy a történet nem volt olyan seggre ültetős-szájat tátós, mint anno A méhek titkos élete vagy mostanában a Tortúra, és nem is élvezetesen agyalós, mint Az órák vagy az Ílion. Úgy éreztem, Sue Monk Kidd nem tudott kikerülni bizonyos sablonokat - vagy csak én kezdem ezeket a típusú könyveket unni -, de becsületére legyen mondva, bőven tett szokatlan vargabetűket a szereplői életébe.
Sarah Grimké létező személy volt - aki Charlestonban született, mint Sue Monk Kidd -, a húgával, Angelinával együtt ők voltak az első nők, akik a rabszolgák felszabadításáért harcoltak. Délen! Mit Délen, Charlestonban! Két nő, két lánytestvér egy patinás, gazdag családból! Felszólalásukkal elkerülhetetlenül összefonódott a nők jogaiért vívott küzdelem. Korabeli hírnevükhöz képest az utókor nem nagyon őrizte meg az emléküket, ez indította el az írónőt azon az úton, hogy egy regény formájában állítson emléket a nővéreknek. Persze a történetben bőven előfordulnak fikciós elemek - pl. Sarah valóban kapott a születésnapjára egy Hetty nevű rabszolgát, ő azonban nem sokkal később elhunyt egy sérülés következtében, csak SMK művében élhette meg a felnőttkort és válhatott Sarah életének tartósan részévé.
Nagyon tetszett, hogy a szerző nem kanyarította el a nővérek és Hetty életét - a valós eseményektől függetlenül megtehette volna, hiszen regényt írt, nem életrajzot - sziruposan csöpögő irányba. Szomorú, de az olvasói lelkemnek jólesett, hogy mindketten jóformán számkivetett, magányos életet élnek, megtapasztalják a gyászt, a fájdalmat, a megaláztatást, Sarah-t a családja helyzete sem óvja meg. Hetty a nagyobb lázadó - a kádas jelenet epikus -, őt csak az édesanyja múlja felül. Mit tehet valaki, ha természetéből fakadóan büszke ember, és képtelen lecsillapítani az indulatait, érzéseit a társadalombeli helyzete, vagy az, hogy teljesen legálisan halálra kínozhatják?

Összességében jó kis könyv ez, de nekem messze volt a falrengető élménytől, inkább ahhoz közelít, amivel leheveredsz egy délután a kanapéra, és pár óra alatt felfalod a felét, mert jólesik, mert visz magával. Rágógumi, amin jólesően lehet kérődzni.

Eredeti cím: The Invention of Wings
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2015
Fordította: Csonka Ágnes
Ár: 3700

Joyce Carol Oates: Állatok

Olyan régi adósságom, hogy arra se emlékeztem, mikor és hol szereztem be. Lázas, zaklatott szöveg, menetjegy egy sodródó, bizonytalan fiatal lány elméjébe, akit, akárcsak a csoporttársait, megigéz az egyik főiskolai oktató karizmája. Mivel Oates-ról van szó, a történet nem a megszokott irányba halad, hanem az ösztönök, a tudat mélyén lapuló elmebaj felé tapogatózik.
Szeretem, ahogy Oates ír, de az Állatok nekem túl rövid volt, nem tesz jót neki, hogy egy délután alatt el lehet olvasni. További barátkozás várható a szerzővel, nekem is megvan vagy három könyve, és az otthoni magánykönyvtárban is sorakozik pár, lesz alkalmam kitapasztalni, hányadán állunk.

Eredeti cím: Beasts
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2004
Fordította: Etédi Péter
Ár: 1990 Ft

J.M. Coetzee - Paul Auster: Itt és most

A Nagy Nyári Szandis Akció, meg általában a bődületes leárazások azt a veszélyes csapdát rejtik magukban, hogy olyan könyveket is felhalmozhatunk, ami annyira nem tűnik érdekesnek, de az ára miatt nem bírjuk otthagyni. Az Itt és most a közepesnél jobban érdekelt, alig több mint egy évbe telt, mire eljutottam hozzá.:)
Annyira cuki ez a két ember - igen, ez a fő benyomásom róluk.:) Két idős ember, bácsi beszélget levélen, faxon (!), e-mailen keresztül (az elektronikus levelek hajlamosak elkallódni), rendkívül szívélyes, ugyanakkor bátortalan stílusban, csupán a kötet végén, mintegy szép lezárásként vallja meg Paul Auster, hogy mennyire jó barátjának érzi Coetzee-t. Hogy egyébként miről beszélnek? Bármiről. Hogyan jelennek meg a fejükben a regénybeli helyszínek, élethűbbek-e a kitalált karakterek, mint a valós személyről mintázott szereplők, a sport, a sport, az e-könyvek térhódítása, a Közel-Kelet, a családi ünnepek, a zsidók kitelepítése Wyomingba (mondtam, hogy cukik - Coetzee-nek el kellene olvasnia a Jiddis rendőrök szövetségét) a sport, a gazdasági válság, a modern technikai eszközök, és persze a régi idők elmúlása feletti kesergés - de utóbbit nem vénemberesen nyávogva művelik, hanem olyan pazarul-élénkül, hogy hirtelen én is vágyni kezdtem a New York-i turkálható lemezboltokra.
Annak ellenére, hogy a bumerángként visszatérő sporttémától a kötet vége felé járva agylobot kaptam (kivéve, amikor az egész napos meccsnézést követő hülye érzésről beszélnek), szerettem olvasni, volt a leveleknek némi voyeur-hatása; megkönnyebbültem, hogy bizonyos dolgokat ők se értenek - Jonathan Franzen egyik kijelentéséről Auster nyíltan megkérdezi levelezőtársát, hogy kell értelmezni a megnyilatkozást, mert ő nem tudja eldönteni -, és meglepően sokat vigyorogtam rajta. Nem szoktam több idézetet kiemelni, de ezeket nem bírom kihagyni:

"A rossz könyvnél a gereblyézés is határozottan nagyobb élvezet (és ezt én mondom, aki gyűlöl gereblyézni)..." [Paul Auster]
"Nem tudom, mi a véleményed az értelmezésről, és arról, hol vannak az értelmezés határai. Ami engem illet, szerintem az, ahogy tudósok (vagy bírák) kétezer éves szövegekből iparkodnak kibogarászni, mit kell gondolnunk az őssejtkutatásról, nem kis mértékben komikus." [J.M. Coetzee]

Sajnos több vicces dolognak nem írtam fel az oldalszámát - mint például Auster nevekkel kapcsolatos elmélkedésének, ami odáig vezet, hogy indián inkarnációjának majd Kicsi Fing lesz a neve, vagy Coetzee bölcsészekhez illően zseniális megoldását a válságra, azaz a rossz számokat egyszerűen cseréljük ki jó számokra -, de ti, az a maroknyi ember, aki elolvasta ezt a hablatyolást, talán elhiszitek, hogy még röhögni is lehet ennek a két embernek az elmélkedésein.:)

Eredeti cím: Here and Now
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2013
Fordította: Vághy László
Ár: 3500 Ft 

Vér és tinta

Előszó: ez a post a korábbiakhoz képest is nyafogás szubjektív hangvételű lesz - annyian áradoztak már a regény(ek) külalakjáról, hogy nincs kedvem sokadikként ezt ismételgetni (egyébként is megtettem már párszor). Másrészt: istenkáromló módon eléggé kihallik az alábbi szösszenetből, időnként mennyire elegem volt belőle, amiért nem kérek elnézést..

J.J. Abrams - Doug Dorst: S.

Ami a víznél kezdődik, ott is végződjék, és ami ott végződik, kezdődjék el újra.

Mit lehet erről a könyvről mondani?
Kurva jól néz ki és kibaszott fárasztó olvasni.
Ebben az egy mondatban benne van minden érzésem a könyv iránt; egyrészt nagyon jó érzés beleveszni, agyalni, ötölni-hatolni, de egyben dühítő is, hiszen a nyomozás során be vagyunk zárva a könyvbe, nem olvashatjuk hajnal háromkor a Coriolis vagy A foltos macska idevágó részeit, miközben meredten nézzük az ajtó elforduló kilincsét, hogy vajon a zuhanásos-vagy a vízbe fulladós Straka-halálban lesz-e részünk, mert, aki ebbe az ügybe belekeveredik, nem ússza meg ártatlanul  és óhatatlanul az események részévé válik. Nem turkálhatunk az egyetemi levéltárakban és online adatbázisokban megfejtőkulcsokat keresve, és sajnos nem levelezhetünk egy jóképű sráccal (persze, hogy magas és jóképű - mégis, mit vártatok? Mindjárt kitérek erre.) egy titokzatos regény lapjain. Kimaradunk a javából, és a hátrahagyott morzsákból próbáljuk összerakni a sztorit - de ez is elég izgalmas tud lenni, főleg, ha az embernek van egybefüggő két hete és két szabad keze, hogy ne hulljon ki minden a kötetből.
(Az egyik fényképet beleejtettem a majonézbe, de megmenekült.)
Karácsony utolsó napján kezdtem olvasni a kötetet, először azzal a módszerrel, hogy egy oldal TH után jöjjenek a kék-fekete párbeszédek. Természetesen nem működött, ezért áttértem az egy fejezet-módszerre, így már viszonylag koherens történet(ek) bontakozott ki (bontakoztak ki). Aztán véget ért a szabadság, és nem volt energiám és kellő mennyiségű időm azon agyalni, kicsoda VMS, ki követi Jent, milyen kódokat rejtett FXC a lábjegyzetekbe. Emellett keserűen döbbentem rá, hogy a második nekifutásnál nem elég csak a narancssárga-zöld vagy a lila-piros megjegyzéseket olvasni - a széljegyzetek, színtől függetlenül, egy szövegtestet alkotnak, és sok esetben nem sorrendben követik egymást, a két nyavalyás kölyök meg imád csillagozni és nyilazni, ezért az "újraolvasásnál" az összes párbeszédüket elolvastam. [Pokoli érzés lehet tanárnak lenni. Egyébként elgondolkoztatok olvasás közben azon, hogy mennyire eltávolodtunk a kézírás útján történő kommunikációtól?]
Befejeztem. Hét oldalnyi jegyzetet gyártottam olvasás közben  - amik természetesen már a könyvhöz tartoznak:D -, összeraktam egy történetrekonstrukciót, de nem vagyok biztos benne, hogy hibátlan vagy teljes. De azt akartam, hogy vége legyen, hogy kipihenjem és feldolgozzam, hogy tisztázzam a vele való viszonyomat; rettenetes bűntudatom lett volna, ha az az érzelmi konklúzió, hogy nekem ez nem jön be (hálistennek bejön). Nagyon le kell lassítani ahhoz, hogy ezt a könyvet élvezni lehessen, az elvárásokat pedig átértékelni. A hűha-élményért meg kell dolgozni, nemcsak szépen végigolvasni a sorokat, aztán lapozni, mint egy normál tördelésű regénynél. Ilyenkor nagyon utálom az internetet meg a könyves közösségeket; elvész a személyes élmény, a privát felfedezés, az S.-t pedig messze megelőzte a híre, esélyem sem volt "személyes kapcsolatot" kialakítani vele, mint amikor egy régi, piedesztálra állított klasszikusnál próbálkozol, hogy vajon mit tud neked átadni a ragyogó királyi palást (a hírnév) nélkül. Nem szabad elfelejteni, hogy az S., bármilyen mutatós, csak egy könyv - és a... mozgatórugója rohadt egyszerű. Nagyon sok minden van benne, komplikált, nyomozós-összeesküvős, de a lényege, hát jaj.:) Nem a rossz értelemben vet "jaj", hanem a "nem hiszem el, hogy ezért kellet ennyire megbonyolítani"-jaj.

Ui.: Ehhez tényleg nagyon jó névmemória kell.
Ui2.: Bármekkora blaszfémia, az S. nagyon emlékeztetett A szél árnyékára.

Eredeti cím: S.
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2015
Fordította: M. Bíró Júlia - Bélai Krisztina
Ár: 8990 Ft

Tétova elégia

"Talán maga az élet egésze sem más, mint az elmúlásra való hosszas készülés."

John Banville: A tenger

Szeretem Banville-t; többen kiemelték az értékelésükben, hogy A tenger túl lassú, nem történik benne semmi, és végtelenül szomorú - ezek engem cseppet sem zavartak, sőt, imádtam Max Morden emlékei és gondolatai között bolyongani. Olyan volt, mint befeküdni egy tóparti szomorúfűz ágai alá, hallgatni a hullámok morajlását és a levelek halk neszezését a gyenge szélben - az jutott volna eszembe, hogy ha én már nem leszek, ez a tó és ez a fa továbbra is itt lesznek egymás mellett, és talán egy másik nő fog a füvön heverni és ugyanúgy a mulandóságon gondolkodik.
Léteznek ún. "nyaralásregények", amelyek egy vagy több nyaralás során megesett (sokszor tragikus) eseményeket ábrázolnak - ezek döntő befolyással bírnak a szereplők életére. Az ilyen kiruccanások során egyébként is elszabadulnak az indulatok,  mert kiszabadulunk a hétköznapok keretei közül, legalábbis a női magazinok pszichológia rovata szerint. Ilyen regény A katicák éve, az Áldott gyermek vagy A tenger.

"Igen, ilyennek képzeltem a felnőttkort, egyfajta hosszú indián nyárnak, a béke és nyugalom állapotának, a csendes érdektelenség állapotának, amelyben már nyoma sem maradt a gyermekkor alig elviselhető, nyers bizalmasságának, amelyben már minden talán, minden rejtély megoldódott, minden kérdés megválaszolást nyert, és a percek szinte érzékelhetetlenül szivárognak el, egyik aranyló csepp a másik után, a szinte észrevétlen végső megnyugvás felé haladva."

Max Morden a felesége halála után tér vissza abba a tengerparti üdülőbe, ahol gyerekként résztvevője és nézője volt egy egyszerre furcsa és tragikus eseménynek. A férfiban egyszerre kavarognak a gyász, a fájdalom, a régmúlt események feletti töprengés, a saját maga és családja miatt érzett szégyen és kudarc érzései, poros limlom-érzések  - kicsit olyan, mintha számot vetni érkezett volna vissza Ballylessbe, és hogy véget vessen az életének. Max nem éppen szimpatikus ember, vannak dühöt, értetlenséget kiváltó gondolatai, de hát kinek nincsenek - ettől lesz annyira emberközeli és szívszorító. Vajon mind ilyenek leszünk az ötvenes éveinkre? Akik néhány szánalmas emléken rágódnak és arra gondolnak, hogy mi értelme van-volt az életüknek, és mit kezdjenek a hátralévő idővel? Akik csalódtak saját magukban, a gyerekeikben és az életbe vetett hiten?
Ezzel az őszi színekben játszó, borongós hangulatú történettel fonódik össze Banville szinte látomásos, gyönyörű prózája. Nem a leírásai szépek, hanem az egész szövegtest, minden mondatot átsző a költőiség, a Hattyútolvajok jutott róla eszembe. Szeretem az apró részletekkel, plasztikus hasonlatokkal-metaforákkal tűzdelt szövegeket, úgy érzem, mintha kifejezetten nekem íródtak volna, és Banville nyilvánvalóan nekem való író.

Eredeti cím: The Sea
Sorozat: Geopen Regénytár
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2009
Fordította: Pordán Ferenc
Ár: 2990 Ft

A torkosságról

"Mindig a bástya melletti, aprócska boltban vásároltuk meg, majd a gondosan újságpapírba csomagolt holmival visszaszálltunk az autóba. A szemem sarkából nézegettem, túlságosan el voltam pilledve, hogy örüljek a meglétének, mégis megnyugodtam: már megvan »későbbre«, »délutánra«. Nagyon furcsa...
Nem is kérdés, hogy a kenyérhez fűződő legzsigeribb emlékeim a kessrához, a marokkói kenyérhez kötődnek, ehhez a szép, kilapított golyóhoz, amely állagában közelebb áll a süteményhez, mint a baguette-hez. Mindegy is: miután megtörülköztünk és felöltöztünk, és üdvözült boldogságban egy fürdés utáni sétát tettünk a medinában, asztalhoz ültünk, és az anyám kezében tartott kenyérből én is letéptem egy első, győzedelmes falatot, és a falat lyukacsos és aranyszínű langyosságában újra rátalálhattam a homok állagára, színére és hívogató vendégszeretetére. A kenyér, a strand: egymással összefüggő melegségek, két cinkos vonzalom; minden alkalommal világot betöltő rusztikus boldogság árasztotta el az érzékeinket. Tévesen állítják, hogy a kenyér nemessége abban áll, hogy önmagában is elég, ugyanakkor minden más fogás kísérője is lehet. Azért elég a kenyér  »önmagában is«, mert sokféle, nemcsak fajtájában, hanem lényegében sokféle: a kenyéré gazdag, a kenyér nem egy, hanem sok, a kenyér mikrokozmosz. Önmagában testesíti meg a kábító sokféleséget, mint egy miniatűr világegyetem, és az ízlelés során leplezi le elágazásait. Miután támadást intéztünk a kenyérhéj fala ellen, elképedünk, milyen engedékenyen adja át magát a friss kenyérbél. Olyan mély szakadék van a néha kőkemény, néha csak jelképes, és a támadásnak azonnal engedő repedezett kéreg és a belső anyag puhasága között, amely hízelkedő engedelmességgel nyomul be a szánkba, hogy szinte zavarba jövünk: a kéreg repedései a mező repedezett földjét idézik; egy parasztember jelenik meg előttünk egy meleg nyári estén: hetet ütött a falu harangja; zubbonya hajtókájával megtörli a homlokát; vége a munkának."

Muriel Barbery: Ínyencrapszódia

Gyerekkoromban sokszor vásároltunk óriási, megpirult, háromkilós szépséget. Ez volt a popa. Emlékszem a kemény, ropogós héjára, amely az oldalán olyan volt, mintha aranyszínű cserepeket illesztettek volna egymás mellé, és ahogy tanulás közben, a konyhaasztalnál lecsipegettem ezeket a cserepeket, és egyre mélyebbre fúrva egérkés tulajdonságokat mutató ujjamat, elértem a szemtelenül puha, szinte édes kenyérbélig. Óriási győzelemmel nyammogtam el az első falatot, majd visszatértem a kérges részhez, hogy a lyukat kiszélesítsem. Később a kenyér csücskét le kellett vágni, amit megkentem margarinnal, megsóztam, és alulról felfelé haladva, tépdeső mozdulatokkal elfogyasztottam.
Talán az ízekhez, illatokhoz kötődnek a legelemibb, ugyanakkor legintenzívebb élményeink. Azért választottam ezt a hosszú idézetet, mert eszembe juttatta a kenyérhez kötődő emlékeimet, a szituációt, az akkori érzéseimet. Emlékszem a mögöttem néhány méterrel lemaradt anyámra, ahogy az esernyő alatt egyensúlyoz a popával, nehogy eső érje, az ablakon kiszóló szomszéd rácsodálkozására, anyám szavaira: Én a kenyeret féltem, és a hangyányi féltékenységemre a kenyér iránt, hogy anya a kenyeret öleli óvón magához, nem engem, pedig a kenyeret úgyis megvágjuk és megesszük.

"A szavak: ékszeres ládikák, magukba gyűjtik az elárvult valóságot, és remekbe szabott pillanattá változtatják, majd elrendezik az emlékek könyvtárában. Minden élet csak a szavak ozmózisával alakul életté, és a szavak burkolják ünnepi ruhába."

Nagyobbrészt ilyen élmény volt nekem a könyv. Egy elementáris, érzékeny, néhol már-már érzéki íz-és illatorgia, tobzódás az érzékekben, megmártakodás az emlékekben. Felcsillant benne az, ami miatt annyira megszerettem A sündisznó eleganciáját; Barbery könnyed eleganciája, a szelíd derű és a finom, érzékeny intelligencia játékos elegye, ami olyan, mint egy kecses szecessziós ív. Több értékelésben olvastam, hogy modoros a stílusa, és egy kicsit valóban az, emiatt kell néhány mondatot kétszer is megrágnom magamban, de rettentően élvezem ezt a szellemi nyakatekertséget.
Persze nem csupán egy nosztalgikus impressziópalota ez a pici könyv. Főszereplője, a rettegett étel-és étteremkritikus, haldoklik, és miközben az emlékei között egy íz után vadászik, gondolatban egész környezete számot vet vele; felesége, gyermekei, a macskája, a dolgozószobájában lévő szobor, a sarkon tanyázó koldus, a házmesternő (imádom a cameó-szereplőket, szia, Renée!), a házvezetőnő, egy vendéglős és még néhányan. Érdekes, vagy inkább nagyon is könnyen felfogható, hogy a családja lelkileg megnyomorodott Athens mellett, de a házvezetőnő, a macska és egy fiatal étteremkritikus szeretettel és csodálattal gondol rá.
Nos, a megoldás... számítottam efféle csúfondárosságra Barberytől. Nem hazudtolta meg magát (legalábbis nekem), továbbra is a számomra kedves szerzők között szerepel.
Miután befejeztem a könyvet, fogtam magam, és Athens, valamit anya tiszteletére vettem három... tudjátok, azt. Hehe.

Ui2.: a végére hagytam a legmeglepőbb párhuzamot: a gyerekkori emlékeknél színtiszta Durrell-i életérzés árad Pierre Athens - akit egyébként egyik szereplő sem nevez nevén a regényben - szavaiból. Kedvem is támadt újraolvasni a Madarak, vadak, rokonokat (a Családom és egyéb állatfajták tavaly már megvolt).

Eredeti cím: Une gourmandise
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2012
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Ár: 2490 Ft

Az idő labirintusa

"Figyelj, Hosinókám, minden mozgásban van ezen a világon. A Föld, az idő, a fogalmak, a szerelem, a sors, a hit, az igazság és a hamisság is forgandó. Minden képlékeny, mint a folyékony halmazállapotú anyagok. Semmi sem marad meg a helyén, egy adott formában. Az univerzum is csak egy nagy szállítási vállalat, mint a Japánban oly népszerű Fekete Macska Expressz."

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton
Értékelés: 124356 postakürtszerenád az 5-ből
Kedvenc karakter: Ósima

Eláruljak neked valamit? A saját hülyeségeiddel kötöd gúzsba magadat, ahogy már nemegyszer megmondták - mondta nekem a könyv. A folyosón ülünk egymással szemben, dacosan nézek a vaskos kötetre. Ez persze nem igaz, mert soha nem ücsörögtem a folyosón, a Kafkával vitázva, de, mint tudjuk, a világon minden metafora, úgyhogy a diskurzus mindhárom eleme - én, a könyv, a közlekedő - is lehetünk metaforák.

Hosszú állóháború végére értünk, én és a Kafka. Húzta egymást a dacosságom, a könyv totemizáltsága, a kifogások és a számtalan rigolyám. Tudtam, hogy ennek oka van, és a regényt kinyitva a sejtésem beigazolódott; egy bizarr világban találtam magam, lekörözte Csodaországot, Tündérföldet, de attól tartottam, még Austeren is túltesz - szerintem ők ketten, meg talán Pelevin a közös levelezésükben megbeszélik, mi módon készítsék ki az olvasók idegeit -, és csak fent említett dacosságom tartott vissza, hogy az első százvalahány oldalon elhajítsam a könyvet. Konkrét kérdés fogalmazódott meg bennem:
mi a tököm ez?

Nos, ha ez mágikus realizmus, akkor elárulom, hogy a japánok teljesen máshogy csinálják, mint a dél-amerikaiak, nekik ez nagyon drámaian megy: szerelem, halál, féktelen dorbézolás, halálos indulatok, amelyek visszafordíthatatlan eseményeket indítanak el. A japánok valószínűleg kiröhögik őket, illetve finoman elmosolyodnak és megcsóválják a fejüket. Ó, kérem, csak semmi teatralitás, lehet ezt olyan leheletfinoman is csinálni, hogy senki nem pusztul bele, legalábbis nem operaénekesnő módjára. A tetteket, eseményeket az Űr, Ami Összeköt [kicsit agyamra ment az Endymion felemelkedése, de nagyon találó párhuzamnak érzem] láthatatlan áramlatai irányítják, amiket valaki valamikor megzavart és ezzel kicsorbította az eleve elrendeltség sarkát.

"A szavak az idő ölében alszanak."

Kb. százharminc oldal után feladtam a fogcsikorgató ellenállást, jól van, cseszd meg, szedd szét az agyam, és

azt vettem észre, hogy jól érzem magam Murakami fantazmagóriabirodalmában. Nem biztos, hogy értem, de legalább kezdem megszokni. És ha nekem valami tetszik, akkor kevésbé izgatom magam azon, hogy értem-e minden rezzenését. Ez nem japán mágikus realizmus, hanem murakamizmus! Itt még "az egyenes is görbének látszik", minden szó pontosan a helyére van téve és megvan a maga szerepel. Az egész könyv egy összefüggés-és metaforapalota, csak győzzünk benne barangolni.

Ui.: ja, amúgy tetszett. De azt a macskás részt nehezen fogom megbocsátani.

Eredeti cím: Umibe no Kafuka
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2008
Fordította: Erdős György
Eredeti ár: 2990 Ft

Az angol Marie-Antoinette

Igen, elkezdtem átmenteni a régi postokat.

*******

Ezt a bejegyzést szeee-nek ajánlom, akinek nagyon tetszett a film. "Bár felhizlalhatnák ezt a csoffadt Keirát...", meg az a "túl sovány"-os mondat hihi, szeee, olyan bond na már írni se tudok miattad bolond vagy:DDD

"Felismerték, hogy életüknek sok közös vonása van: mindketten inkább egy pozícióhoz mentek hozzá, mintsem egy szeretett férfihoz, s anyjukkal ápolt kapcsolatuk is nagyon hasonlított egymásra."

Amanda Foreman: A hercegnő
Legutálatosabb megátalkodott aljas sunyi nőszemély: Bess Foster

A Spencer család idősebbik lánya, Georgiana, miután Devonshire hercegnője lesz, már életében legendává válik: tehetséges író, zenész, természettudós, politikus, szerető anya és a divat királynője....

Vannak olyan könyvek az őrült molyok polcán, amikről nem tudják, tkp. minek is vették őket. Egyszerűen szembejött, olcsó volt, új, színes-szagos, hát miért ne? Mint a boltkóros divatcica, amikor vesz egy felsőt, de ott eszik meg a (ruha)molyok a szekrényben. Na, én így jártam A hercegnővel. De a boltkóros divatcica felsőjével szemben nagyon örülök, hogy megvettem.
Ódzkodásom oka emellett a "filmregény" nagyon is valószínű lehetősége volt, franc gondolta volna, hogy (mint oly sok esetben) - ezúttal is előbb volt a kötet, és csak utána a filmvászonra adaptálás.
De van más is! Georgiana az "ellentmondások asszonya" volt, ez a könyv meg a meglepetéseké; ugyanis ez nem regény, hanem hiteles kor-és életrajz, 500 oldal tömény 18. szd-i angol történelem és politika, apró betűkkel, s van olyan oldal, ahol a lábjegyzet foglalja el az oldal oroszlánrészét (vagy a következő lapon folytatódik...), a végén meg nyolc oldal irodalomjegyzék szerepel. Foreman ti. Georgiana korának faji szemléletéről írta a doktori disszertációját, kutatásai közben akadt rá Devonshire hercegnőjének történetére, és valósággal beleszeretett: "Az elkövetkező hat hónapban csupán egy könyvet olvastam tizennyolcadik századi faji szemléletekről, s mellette harminckét regényt.", írja a kötet bevezetőjében. Magyarán szakszöveggel van dolgunk, nem romantikus-abroncsszoknyás-elsőbálozós meséről.

Ennek ellenére nekem nagyon tetszett, aki bírja gyomorral a lexikonnyi történelmi regényeket, annak ez se fog belügyminiszteri zavarokat okozni, de emellett azt is fontos megemlíteni, hogy a tartalom 85%-át Georgiana politikabeli munkássága tesz ki. Még ez sem tudott eltántorítani a könyv szeretetétől, pedig

Thomas Gainsborough festménye

nagyon sajnáltam, hogy az adósságain kívül (a hölgy megszállott szerencsejátékos volt) nem nagyon esik szó magánéleti vonatkozásokról. Persze van róla szó, de ha meg kellene számolni, melyik a könyvben legtöbbet előforduló szó, könnyen lehet, hogy a "whig" lenne az.

Tehát hamis kis könyv, csak az vágjon bele, aki lelkileg alaposan felvértezte magát. A kiadás egyébként nagyon kellemesre sikeredett küllemét tekintve, még a filmes borítót se bánom, mert szép a plakát. (De mekkorát röhögnék, ha kiderülne, a kiadó is pont ebbe a filmes eméletbe ringatta magát és kicsit elkámpicsorodott a képük, amikor beleolvastak az elejébe:D Fuj de gonosz vagyok.)

Ui.: És ahogy a fenti idézet jól példázza, még a franciaországi eseményekről is esik szó, mondani sem kell, mennyire örültem neki.
Ui2.: Ahogy a honlapon látható, Foremannek van egy másik Georgianával foglalkozó könyve, a Georgiana's World (Georgiana világa), a könyv felturbózott változata, de itt szerepel a The Sylph (Az Angyal) is, melyet a hercegnő írt.
Ui3.: És a fíííílm linkje.
Ui3.: A wikin is van róla cikk.

Eredeti cím: Georgiana, Duchess of Devonshire
Kiadó: Partvonal
Kiadás éve: 2009 [Jesszus, most látom, az eredeti könyv '98-as....]
Fordította: Réti András
Ár: 3500, felébe került a Szépséghibás Szandiban (és semmi baja)
Amanda Foreman honlapja

"Árvalányhajas, pipimpéres halmok"

"Tüdős Imre tűzoltótiszt Marikát választotta, vagyis hát Marika varázslatosan csicsergő, ámulatba ejtő énekhangját. Benne volt abban a homok összes csillogása és keserűsége, a Kétvízköz madarainak keservesen megindító, ámde mégis kívánni valóan lágy, csábító trillája. Mondta is Imre, hogy ha neki ilyen hangja lenne, akkor ő nem figyelné itt egész nap a tüzet, kinyitná a száját, trillili-trallala énekelne egy kicsit, aztán tartaná a sapkáját. Ez a szép, kackiás bajuszú, derék nagy ember, akinek legkedvesebb hobbijai közé tartozott az evés és az ivás, még arra a gusztustalanságra is képes volt, hogy szeretkezés közben megegyen egy cseréptál almás pitét."

Halász Margit: Gyöngyhomok
Értékelés: 4.78 pirosítógyökér az 5-ből
Legszebb név a világon: Ördög Rozál

Ezt a könyvet több, mint egy hónapja olvastam, a szülinapomon kezdtem el, három nappal Azután, a tudatom még ködös, és akárcsak A tizennégy karátos autó esetében, még itt se nagyon tudok figyelni a történetre. De volt egy tagadhatatlanul kedvező hatása: olvasás közben éreztem, hogy kicsit jobban érzem magam.
Olyan volt, mintha az írónő leült volna mellém, és miközben telesírom a hímzett keszkenőjét, mesélt nekem egy édes.bús történetet Négyökrű Mihályról, az autodidakta faterítőről, a Homokhát ezüstkupolás csendjéről, a máriakék égről, szelekről, állatokról, emberekről, és minden bonyodalom kezdetéről, a szerelemről, valamint Csilige Sándor lápi emberke eltemetett gyöngykincséről, ahol mindent megad az Úr és a homok.

"Kedvenc története nádirigó tündérkisasszonyról szólt, aki beleszeretett egy vaddisznóvá varázsolt, takaros termetű kanászlegénybe. A kis rigó ott ringatózott a disznó hátán, és parányi csőrével csipkedte szerelméről a bögölylegyeket. Évek múltán a kotubanya megkegyelmezett nekik, és visszavarázsolta őket emberré, de akkorra már sajnos elmúlt a szerelmük, és életük végéig arra áhítoztak, hogy bárcsak még egyszer rigó és vaddisznó lehetnének. De nem lettek. Mert az élet nagy kegyetlen, nem olyan, mint a mesében, hogy hipp-hopp, az legyek, ami akarok, még a legjobb esetben is csak annyi, hogy lehetek valami, és kész."

Igen, Halász Margit mesél a regényeiben, de kegyetlen, igaz mesék ezek, ahol, ha találkozik is a királykisasszony és a szegény kondás fiú, ritkán élnek boldogan, amíg meg nem halnak. Mindenki menekülne innen, de a homok, a kunsági, rideg homok lehúzza őket, ami beissza a vért és látta az emberiség minden bűnét és boldogságát.

Ui.: hogy lehet egy szőlőkártevőnek olyan gyönyörű neve, hogy "ékköves araszoló" és "szőlőilonca"?!

Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2011
Ár: 2990 Ft
Az írónő honlapja

Parázs mesék

"Ó, de régen is volt már az, amikor hatalmas tökre ültünk, és azon úszkáltunk a Tiszán, lágyult el a kocsmáros hangja, és megölelte Béci vállát, cingár kis kölyök voltam, és akkor a húgomat elragadta a víz. Vitte, vitte egyenesen egy buzgár felé, mi meg csak ordítottunk, visítoztunk a parton. A folyó büntet, bátyám, ne feledd, csak tényeket ismer, a nagyszájúak véleményét pedig szereti megcáfolni, mutatott a másik sarokban félrészegen fennhéjázó halászokra. Béci elgondolkodva nézett rá. Ilyen a Tisza, fiam, kegyetlenül akaratos folyó."

Halász Margit: Éneklő folyó
Értékelés: 5* prominens bögrecsárda az 5-ből
Kedvenc karakter: Árvai Lali:D


Számosával vannak olyan könyvek az életemben, amelyek nagyon-nagyon érdekelnek, de valami miatt úgy érzem, még nem érkezett el az idő, ezért várok, várok, aztán átkozódom, hogy mi a fenének vártam ennyi ideig. (De ez még mindig a szerencsésebb kategória, mint a hatalmas pofára esés.)
Az Éneklő folyó kicsit olyan élmény volt számomra, mintha hazaérkeztem volna; otthonos érzés volt hallgatni Mari nagymamájának meséjét a tiszai szörnyről, ami bánatosan sír elvesztett szerelmese után, de a regényben szereplő alakok is ismerősek voltak, hiszen ízig-vérig magyar figurák, ismerhetjük néhány vonásukat más történetekből, vagy az utca túloldaláról, a munkahelyről vagy akár csak hallomásból. Néhány szereplőnek öröm elemezgetni a lelkivilágát, például Mariét, ennek a szerelmi drámának a királynőjéét. Olyan ez a nő, mint egy Hortobágyon nőtt orchidea, az ember csodálkozik, hogyan tud ezen a szikkadt, kegyetlen földön megélni ez a kényes, üvegházba való törékeny virág, és egyáltalán, hogy a csudába került ide, a Jóisten pottyantotta le a földre? Mari, Kandicsfalva orchideája, ez a két diplomás festőnő Béci, a falu hentese mellett tengeti az életét, amit ő boldognak és teljesnek nevez - csoda, hogy az ég még nem repedt meg -, nem is tudom, hogy lobbanhatott benne szenvedély a zöldszemű Renátó iránt, biztos a tiszai szörny síró éneke tehet róla.
Amit ezekből a kapcsolatokból szerintem meg lehet tanulni, az az, hogy a szerelem önmagában nem elég. Édeskevés az a hirtelen kiszikrázó, leírhatatlan érzelem a gyomor és a szív között, erre házasságot - már amennyire én értek hozzá - nem lehet építeni, ha nem társul mellé közös hullámhossz (talán ez a legfontosabb), egyetértés, együttműködési készség, hasonló életszemlélet és néhány közös téma. Felelősségérzet, egymás kölcsönös megbecsülése. Mert Mari és Béci olyanok egymás mellett, mint egy cikornyás, kicsit silány minőségű üvegpohár és egy mázas bögre, aminek letörött a füle, de ugyanez igaz Kisékre, főleg Beára. Mindig keres valamit, de sose találja meg, pokoli lehet. A benne tátongó űrt keresi tulajdonképpen, talán az önbecsülése hiányát, amelyet használtruha-bálákba próbál fojtani. Bezzeg a Kozma Orbán, a remekbe szabott ladikok alkotója, ő tudja, mi a dolce vita, és tudják Mariék malackái is, a Rómeó és a Júlia.
És persze tudja a Tisza, ez a festett szőke ledér nő, aki mindig ad, de mindig többet vesz el, mert ő a partba szerelmes, és az emberekkel ellentétben oly ritkán és oly kevés időre érheti el vágyai tárgyát, és azok a hülye emberek még mérgezik is, meg állandóan fogdosnák a halakat, a vén, telefonáló harcsa is megmondhatja, meg a kerge szilvaorrú keszegek. Amikor pedig a szörny megmozdul benne, az epergömbökről álmodó gyík felrezzen, és belebújik a sátort formáló Anna Karenina lapjai közé.
De mindenki tudja ám, hogy Kandicsfalva a világ közepe, oszt Dallas, ezt Árvai Lali is megmondta, a horgászok sokfunkciós átka, meg a fácánjai.

"A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az."

Kiadó: Geopen

Kiadás éve: 2011

Ár: 2990 Ft

Az írónő honlapja 

A halál istennője

"Végül is nem vagyunk gyerekek. Nem hiszünk a tündérmesékben. Én nem vagyok a herceg, ő nem Csipkerózsika. Én gyilkosságok halott áldozatait gyilkolom, ő élő embereket szaggat darabokra, csontokat tör és öldököl. A gonosz sárkány és a gonosz tündér. Ezek vagyunk mi."

Kendare Blake: Vérbe öltözött Anna

Értékelés: 3.5 libafosszínű pizsama az 5-ből

Kedvenc karakter: Morfran

A gyilkos szellem létezéséről vérrel írt levél útján értesítik Theseus Cassio-t, a fiatal kísértetvadászt, akinek érdeklődését – habár kezdetben üres fecsegésnek tartja Anna történetét – felkelti az eset, ezért édesanyjával, a padlizsánlila hajú „online boszi”-val és annak fekete macskájával, Tybalttal nekivág az útnak, hogy felgöngyölítse az ügyet. Casnek hamar érkezése nyílik meggyőződni a sztori igazságáról, ám arra nem számított, hogy Anna szinte megbabonázza, ő pedig nem csupán öldöklő szellemként fog rátekinteni…

Az Anna Dressed in Blood azon kevés young adult könyvek egyike, amit mindenképpen szerettem volna elolvasni, és lássatok csodát, megjelent magyarul (A hét borítója rovatnak varázsereje van), mégpedig a Geopennél, és most lehetne azon mélázni, jó dolog-e, hogy már ennél a kiadónál - és a Cartaphilusnál is - található YA kategória. De legalább igényes kiadást vehetünk kézbe, regiment hiba nélkül, és bordó tintával szedett betűkkel, tökjó.
Nekem ez a könyv részben csalódás volt, már megint hittem a hype-nak, pedig nem vártam csúcskategóriás szellemsztorit. Az a legnagyobb bajom, hogy ez simán lehetett volna normál felnőttregény, amihez bővebb szókészlet - és az "istennő" szó ritkább előfordulása -, hátborzongatóbb stílus dukált volna, és talán azon az érthetetlen szerelmi szálon is javított volna. Cas, aki amúgy nagyon szimpatikus volt, mindennek tűnik, csak tinédzsernek nem, nyugodtan lehetett volna harmincakárhány éves, és akkor az obligát iskolás jeleneteket is megúsztuk volna, ami szintén csak díszlet, mint a szülők, kivéve Cas anyukáját és Thomas nagyapjától, Mofrantól eltekintve, aki szintén érdekes embernek tűnik.
A szerelmi szál, jajistenem. Ha ez kimarad, vagy nem így végződik, olyan jó lehetett volna, de ez számomra teljesen hiteltelen és logikátlan, de nem spoilerezek, bár valószínűleg mindenki tudja, kik lesznek egymásba szerelmesek. Annyira szuper, kellemes kis kísértettörténet lett volna, ha Kendare Blake nem fojtja rózsaszín szirupba... annál is inkább, mivel Anna nagyon tetszett nekem; Anna Korlova – illetve az, amivé halála után alakult – az Ontario állambeli Thunder Bay-ben folytatja tevékenységét, nevezetesen azt, hogy bárkit, aki belép a házába, darabokra tép. A szóbeszéd szerint tizenhat évesen fültől fülig elvágták a torkát, vére teljesen átáztatta hófehér báli ruháját, amióta pedig kísértetként visszatért, áldozatainak vérétől vöröslik, innen ered a neve: Vérbe öltözött Anna. Majdnem cuppogtam a gyönyörűségtől, amikor a szellemlány megjelenik, a háza leírása is nagyon tetszett, az pedig külön vidor dolog, hogy egy finn kísértetről van szó, bár a neve nem éppen ezt sugallja.

Az eddigiek alapján úgy tűnik, nagyon utáltam ezt a regényt, de ez nem a valóságos képet mutatja; kifejezetten üdítő volt A dervisház után olvasni, jólesett a könnyedsége, a lendülete, volt néhány szereplő, akit kedveltem (ebbe Tybalt is beleszámít), és ez nekem ott és akkor tökéletesen elég volt. Eredetileg négy fittyfenét adtam rá, de már csak halvány emlékeim vannak a történetről, nem mondhatni, hogy mély nyomot hagyott bennem - ettől függetlenül az októberben megjelenő A rémálmok lányára kíváncsi leszek.

Eredeti cím: Anna Dressed in Blood
Sorozat: Anna 1.
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2012
Fordította: Bíró Júlia
Ár: 2990 Ft
Az írónő honlapja

A monarchia végnapjai

"Míg Párizs nagy részén alig van tüzelő és kenyér, nekünk napi háromszáz sou bevételt hoz a kiállításunk."

Michelle Moran: Madame Tussaud
Értékelés: 5 gyémántcsatos cipő az 5-ből
Kedvenc karakter: Marie

A hőség ellenére megborzongok. Valahányszor a francia forradalomról és az azt megelőző időszakról olvasok, mindig elborzaszt az emberek esztelen kegyetlensége, a paranoia, a terror, a rettegés és a vér borzalmas haláltánca. Minden könyvnél felteszem a kérdést: miért? Miért tört ki ez a téboly, hogyan lehetett volna megakadályozni, mikor kellett volna közbelépni? Mikor vált megállíthatatlanná a folyamat?
Egyesek szerint már Marie Antoinette születése, pontosabban az egy nappal előtte történt 1755. november elsejei lisszaboni földrengés volt a dolgok kezdete, mi jelen esetben 1788 decemberében kapcsolódunk a történetbe. A nyakék-ügy után vagyunk, Marie Antoinette népszerűsége erősen hanyatlik, rossz termést kemény tél követ, a pékségek előtt több méteres sor kígyózik, és lassan már a természeti csapásokért is a királynét, az „osztrák nőt” hibáztatják.
A regény érdekessége, hogy a témában íródott kötetek többségével ellentétben nem az osztrák főhercegnő vagy valamelyik főúri személy szemszögéből követjük az eseményeket, hanem egy, a közrendbe tartozó mutatványos, Marie Grosholtz nézőpontján keresztül (egyes szám első személyben), akit az utókor Madame Tussaud-ként ismert meg. Marie családja társadalmi helyzete ellenére nem tartozott a szegény emberek közé; a két világ határán egyensúlyoztak, keddi szalonjukban vendégül látták Robespierre-t, a Marie számára unszimpatikus, visszataszító Marat-t, a csak Camille-nak nevezett Desmoulisnt és körüket, akik ekkor még csupán "kávéházi forradalmárok" voltak, és senki nem sejtette, hogy iszonyatos terror fog kibontakozni az irányításuk alatt, mely a 900 éves monarchiát fogja lerombolni és több mint félmillió ember halálát okozza.
Grosholtzék két oldal közötti egyensúlyozását lehet helyteleníteni, de elítélni nem érdemes, hiszen ha nyíltan királypártiaknak vallják magukat, a tömeg valószínűleg szó szerint darabokra tépi őket, a panoptikumot földig rombolja, vagy pedig kivégzik őket és testüket jeltelen sírba vetik, pláne akkor, amikor a Bastille parancsnokának fejét hozzájuk viszik, hogy készítsenek róla viaszmást – kezdetben azt hittem, ez a szörnyű tett az írónő fantáziájának szüleménye, de a szerzői utószóból kiderül, hogy igaz volt. Michelle Moran azt is közli, nem lehet eldönteni, hogy Marie royalista vagy forradalompárti volt, de bizonyos jelek arra mutatnak, hogy rokonszenvezett a királyi családdal; a regényben ő mondja el a nép körében terjengő híreket főleg Madame Élisabeth-nek, a király húgának, akit viaszszobrok készítésére tanít – kissé keserűen csodálkozhat az utókor embere, hogy XVI. Lajos és Mária Terézia lánya egy szobrász, egy fodrász és egy ruhakészítő segítségére van utalva, ugyanis a varennes-i szökést Léonard és Rose Bertin (akinek mélységesen igazat adok abban, hogy túl jó emberek; XVI. Lajos egyszerű ember, egy bíborba született lakatos és építész, Marie Antoinette pedig egy nagyvilági dáma) közreműködésével készítették elő. Az viszont biztos, hogy a műben érző szívű, szimpatikus embereknek állít emléket az írónő, főhőse többször kifejezi a királyi család pozitív vonásait és tetteit.

"- Mik vagyunk? - kérdem csüggedten. - Királypártiak? Forradalompártiak?
 - Túléléspártiak - feleli."

A forradalom eseményei mellett Grosholtzék életét is megismerjük, nem csupán a történelmi eseményekhez statisztálnak; a kezdeti viszonylagos jólétet a forradalom miatt hamar felváltja a feszültség, a félelem, a lelki nyomorúság valamennyi árnyalata. Marie eltér a könnyed történelmi regények átlagos hősnőitől: nem ártatlan, fiatal lány, aki naivan riadt tekintettel néz a világba, hanem egy húszas évei végén járó, roppant öntudatos nő, aki legalább annyira szem előtt tartja a főkönyvét, mint a megformázandó modelljeit, és mint minden dolgozó nő, ő is a karrier vagy család-probléma két tengelye között őrlődik, bár ő elsősorban üzletasszony, aztán művész, és csak végső sorban szerelmes nő. Nagyon tetszettek a viaszszobrászattal kapcsolatos részletek, tudtátok, hogy az arcokhoz igazi fogakat használtak, amelyet az utcai foghúzóktól vásároltak? A hajak is igaziak voltak, amelyeket szálanként applikáltak a fejtetőre – nem, nyugi, a szemek üvegből voltak.

Nagyszerűen keveredik ebben a könyvben a történelem, a magánélet, a művészet, Versailles pompája, a politika, az anarchia, a dicsőség és a bukás, azoknak tudom ajánlani, akik szeretik a könnyed történelmi regényeket és érdekli őket a nagy francia forradalom időszaka. Remélem, Michelle Moran további regényei is megjelennek majd, addig is el fogom olvasni a Nefertitit, és folytatását, Az eretnek királynét. Remélem, kiadják a Cleopatra's Daughtert és a The Second Empresst is.

Ui.: kicsit sajnálom, hogy nem a másik borítóval adták ki (lásd lentebb, kattintásra nagyobb lesz), ez a nőci a lila szájával és a hatalmas, barna parókájával kicsit ijesztően néz ki. Továbbá nem értem, miért vezette be a Geopen ezt a négytéglányi könyvméretet, nehéz úgy tartani, hogy ne törjön meg a kötet gerince és rengeteg helyet foglal.

Eredeti cím: Madame Tussaud

Kiadó: Geopen

Kiadás éve: 2012

Fordította: Bozai Ágota

Ár: 3990 Ft

Az írónő honlapja

A panoptikumról röviden