Nem is kérdés, hogy a kenyérhez fűződő legzsigeribb emlékeim a kessrához, a marokkói kenyérhez kötődnek, ehhez a szép, kilapított golyóhoz, amely állagában közelebb áll a süteményhez, mint a baguette-hez. Mindegy is: miután megtörülköztünk és felöltöztünk, és üdvözült boldogságban egy fürdés utáni sétát tettünk a medinában, asztalhoz ültünk, és az anyám kezében tartott kenyérből én is letéptem egy első, győzedelmes falatot, és a falat lyukacsos és aranyszínű langyosságában újra rátalálhattam a homok állagára, színére és hívogató vendégszeretetére. A kenyér, a strand: egymással összefüggő melegségek, két cinkos vonzalom; minden alkalommal világot betöltő rusztikus boldogság árasztotta el az érzékeinket. Tévesen állítják, hogy a kenyér nemessége abban áll, hogy önmagában is elég, ugyanakkor minden más fogás kísérője is lehet. Azért elég a kenyér »önmagában is«, mert sokféle, nemcsak fajtájában, hanem lényegében sokféle: a kenyéré gazdag, a kenyér nem egy, hanem sok, a kenyér mikrokozmosz. Önmagában testesíti meg a kábító sokféleséget, mint egy miniatűr világegyetem, és az ízlelés során leplezi le elágazásait. Miután támadást intéztünk a kenyérhéj fala ellen, elképedünk, milyen engedékenyen adja át magát a friss kenyérbél. Olyan mély szakadék van a néha kőkemény, néha csak jelképes, és a támadásnak azonnal engedő repedezett kéreg és a belső anyag puhasága között, amely hízelkedő engedelmességgel nyomul be a szánkba, hogy szinte zavarba jövünk: a kéreg repedései a mező repedezett földjét idézik; egy parasztember jelenik meg előttünk egy meleg nyári estén: hetet ütött a falu harangja; zubbonya hajtókájával megtörli a homlokát; vége a munkának."
Gyerekkoromban sokszor vásároltunk óriási, megpirult, háromkilós szépséget. Ez volt a popa. Emlékszem a kemény, ropogós héjára, amely az oldalán olyan volt, mintha aranyszínű cserepeket illesztettek volna egymás mellé, és ahogy tanulás közben, a konyhaasztalnál lecsipegettem ezeket a cserepeket, és egyre mélyebbre fúrva egérkés tulajdonságokat mutató ujjamat, elértem a szemtelenül puha, szinte édes kenyérbélig. Óriási győzelemmel nyammogtam el az első falatot, majd visszatértem a kérges részhez, hogy a lyukat kiszélesítsem. Később a kenyér csücskét le kellett vágni, amit megkentem margarinnal, megsóztam, és alulról felfelé haladva, tépdeső mozdulatokkal elfogyasztottam.
Talán az ízekhez, illatokhoz kötődnek a legelemibb, ugyanakkor legintenzívebb élményeink. Azért választottam ezt a hosszú idézetet, mert eszembe juttatta a kenyérhez kötődő emlékeimet, a szituációt, az akkori érzéseimet. Emlékszem a mögöttem néhány méterrel lemaradt anyámra, ahogy az esernyő alatt egyensúlyoz a popával, nehogy eső érje, az ablakon kiszóló szomszéd rácsodálkozására, anyám szavaira: Én a kenyeret féltem, és a hangyányi féltékenységemre a kenyér iránt, hogy anya a kenyeret öleli óvón magához, nem engem, pedig a kenyeret úgyis megvágjuk és megesszük.
"A szavak: ékszeres ládikák, magukba gyűjtik az elárvult valóságot, és remekbe szabott pillanattá változtatják, majd elrendezik az emlékek könyvtárában. Minden élet csak a szavak ozmózisával alakul életté, és a szavak burkolják ünnepi ruhába."Nagyobbrészt ilyen élmény volt nekem a könyv. Egy elementáris, érzékeny, néhol már-már érzéki íz-és illatorgia, tobzódás az érzékekben, megmártakodás az emlékekben. Felcsillant benne az, ami miatt annyira megszerettem A sündisznó eleganciáját; Barbery könnyed eleganciája, a szelíd derű és a finom, érzékeny intelligencia játékos elegye, ami olyan, mint egy kecses szecessziós ív. Több értékelésben olvastam, hogy modoros a stílusa, és egy kicsit valóban az, emiatt kell néhány mondatot kétszer is megrágnom magamban, de rettentően élvezem ezt a szellemi nyakatekertséget.
Persze nem csupán egy nosztalgikus impressziópalota ez a pici könyv. Főszereplője, a rettegett étel-és étteremkritikus, haldoklik, és miközben az emlékei között egy íz után vadászik, gondolatban egész környezete számot vet vele; felesége, gyermekei, a macskája, a dolgozószobájában lévő szobor, a sarkon tanyázó koldus, a házmesternő (imádom a cameó-szereplőket, szia, Renée!), a házvezetőnő, egy vendéglős és még néhányan. Érdekes, vagy inkább nagyon is könnyen felfogható, hogy a családja lelkileg megnyomorodott Athens mellett, de a házvezetőnő, a macska és egy fiatal étteremkritikus szeretettel és csodálattal gondol rá.
Nos, a megoldás... számítottam efféle csúfondárosságra Barberytől. Nem hazudtolta meg magát (legalábbis nekem), továbbra is a számomra kedves szerzők között szerepel.
Miután befejeztem a könyvet, fogtam magam, és Athens, valamit anya tiszteletére vettem három... tudjátok, azt. Hehe.
Ui2.: a végére hagytam a legmeglepőbb párhuzamot: a gyerekkori emlékeknél színtiszta Durrell-i életérzés árad Pierre Athens - akit egyébként egyik szereplő sem nevez nevén a regényben - szavaiból. Kedvem is támadt újraolvasni a Madarak, vadak, rokonokat (a Családom és egyéb állatfajták tavaly már megvolt).
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2012
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Ár: 2490 Ft
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése