Bella István: Szeptember
Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról,
elkékülnek az útszéli tüzek,
a szerelem is elfullad, csupa zápor,
de a fák még a szádtól füstösek.
A nyár a földről lehámlik, mint a lélek
a koponyáról, ha elalkonyul.
Ráncosodik a levegő, mint az érett
szilvák bőre, s a férges ősz lehull.
Most kellenél, az akácos harákol,
száz fa köhög, köpdösi a ködöt,
ragályos csönd száll, e tébécés tájból
nem futhatok el, csak ha megszűnök.
Most kellene a meztelen varázsló,
ki ellen bármily rettenet kevés,
ki, ha itt vagy, emberré varázsolsz,
s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés.
És tudd
Törd el, mielőtt elmégy, lábadat,
ne mocorogjanak a lépteid
a kövezeten, szemhéjam alatt -
Irtsd ki, a hátad mögűl, árnyadat,
mert ráég arcra, kőre és virágra,
romtenyeremre, arcom külvárosára -
De jól vigyázz, ha szöksz, menekülő,
úgy szökj, ahogy tüdőmből a levegő,
földből a fény, ahogy
a világűrből az elektronok,
és tudd: a világ végén én vagyok,
két lengő hegy, két tér, két állkapocs:
őrlöm a liszt-időt.
Hát fuss, szaladj!
S vigyázz! Oda ne kapd a sarkadat!
Esti ima
Ha nem alszol velem,
meghalok, úgy hiszem,
le se hunyom szemem,
elfog a félelem,
oly csönd, oly jégverem-
-nagy csönd lesz hirtelen,
hogy azt is hihetem,
megállott a szívem,
s valaki végtelen
szem néz rám hidegen
és rezzenéstelen,
és csak a Nem, a Nem,
folyik át hűvösen,
hideg eremen,
a semmit nézdelem,
nézem a semmiben,
ahogy valamisen
néz a valamiben
valami semmisem,
hát ne hagyj énvelem,
aludj mindig velem,
életem életű
életem élete:
Te Egyetlen Kérelem,
ébredj mindig velem!
Tájkép, tigrissel
Fölpuffadva az alkonyattól,
estvizenyősen, alkoholkéken,
mégis: rét legel számból, erdő lombol,
éhüket elveri éhem,
s az anyaföld, mint egy kéjenc
nagy macska, lábamnál dorombol,
fényeivel mancsolja térdem,
s közben setéten arra gondol,
hogy egyszer elnyel majd egészen.
Az akácfán
Az akácfán már szárazon zörögnek
a barnuló magok. - Meghalok, szeretlek. -
Árvácskák. Azt hiszik, szállanak,
földhözragadt pillék emelik szárnyukat.
Nem töprengenek szabaduláson,
a futórózsák tekergőznek a rácson.
Megyek alattuk, fölsíró gyereköklök,
megérintik vállam, ujjuk hajamba döfköd.
- Oda kéne dobni a napot
a kerítés mögé, játsszanak egy nagyot.
De a nap, eleven fájdalom
kipukkadva lóg az ágakon.
Hát megyek így, s hogy mégis messzeűzzem
szomorúságuk, mosolygok együgyűen.
De egyre több a kegyetlen fehér.
Szájam sarkában szikkad a tél.
Esik a hó
Esik a hó, gyorsul szívverésem,
kócsag sétál sűrű hóesésben,
mintha nem is a hó, vérem hullna,
egyenest a szívemből tolulna,
úgy lökődik, hullámzik, úgy rezdül,
- el akar ragadni mindenestül.
Esik a hó, lassú hintózással,
nem is hintó, szitakötőszárnyak,
nem is szitakötő, a verőfény
hunyorog, hunyódik eltűnődvén,
az se, hópénz: föld szitál szememre
- én hunyorgok halálra neszelve.
Esik a hó ólomsörét hullik,
az a kócsag el akar indulni,
az a szitakötő szállna egyre
pupilláim léggömbjébe veszve,
az a föld itt keringne szívemben
- ne hagyj földre hullni, szeress engem!
Dorombolások
Arra lettél, hogy simogassanak.
Örökös kölyökmacskának születtél.
Simogatástól szőtték magadat,
hogy egyetlen simogatás lehessél.
Játékaim jósága te lehettél,
nem aki voltál, de aki ma vagy.
Csutkalovam tüzet rí: szeressél.
Holdaddal karmolj, halassz meg, vagy maradj.
Elveszejtesz, ha mindig elveszítesz.
Ha újra és újra. Egyszer majd megállsz,
hogy hol vagyok: szívedből dobogás,
szádból egy szó. Nem hallasz. És egy szívhez,
egy másikhoz magaddal közelítesz.
Megáll minden: szó, száj, szív. Nem találsz.
Arra lettem, hogy simogassalak.
Egy örök kölyökmacskáért születtem.
Hogy körbedoromboljam hátadat.
Hogy simogatásom hasad lehessen.
Játékaid jó fényét én leheltem,
s most nem víz - csurom-te és fény - szakadsz
rólam. Csutkalovam le ne vessen,
nem táltosló, de táltosan szabad.
Elveszíthetlek? Akár a száj a szót?
Szívdobogást a szív? Szárnyuk a színek?
Elvesztheti a tengert a hajó?
Csak ha meghalnál! Se semmit senkinek
mindenségünkért! S ha elveszítelek
magam veszejtlek. Én vagyok bakó.
És megáll minden? Nap? Hold? Mert nem találsz?
Csak az én holdam, csak a te napod.
Azért még kihavaz, hoz az akác
szemed fényéből egy-egy csillagot.
Azért, mert nem leszünk, még idefájsz.
Dobbanás-szünet. Szívekből kifagyott.
Halálzok, halálzol és halálsz:
élsz. Én is. Addig él, ki halott,
míg ez a halandó állatfaj, az ember.
Kihaló föld, űr. A csak egyszer-
sötétségfények. Egy virágos ág,
az ég, fordulsz hanyatt, szülessenek csodák:
fénygödröcskéző, elszelídült tenger,
nyújtózkodó, őstejút-macskaság.
Hamvazószerda
Már őszöl, őszül, pedig ide se ért
a busa évszak. Alszik a láng a fákon.
S alszik, aluszik odafönn a kék,
s a zöld az ágakon pislákolva zsarátol.
A nagy hamvadások ideje jön el?
Fáradtan gondolok nőkre, versre, italra.
Lehorgasztom fejem, s hagyom közönyösen,
hogy az idő ingem varjakkal kivarrja.
Sír egy gyerek
Hajadnak sírós színe van
Gesztenye havaz pirosan
Mesebeli melled meleg
két hegye közt sír egy gyerek
Egyszer káromol - gondja van
másszor enne már - de hamar
harmadszor fuldokolva sír
Élve és holtan téged ír
Szerelmes vers (2.)
Ha nem lennél, rájönnék, s kitalálnám
egymás után az arcod, a szemed,
ha nem lennél, félnék, de szorongásomból árván
megmintáználak, mint az ember az isteneket,
s ha nem lennék, csak volnék, hogy fölismerj, s így legyek:
megszülnélek magamnak, mint Föld az embereket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése