2022. március 27., vasárnap

Trója

"- De én nem félek a haláltól!

 - Nem - hagyta rá Patroklosz. - De az anyádtól félsz.

 Akhilleusz elvigyorodott, és barátságosan belebokszolt barátja karjába.

- Messze nem annyira, mint te."

Stephen Fry: Trója 

Részben azért olvasok újra rogyásig ismert történeteket - mint amilyen Marie Antoinette élete, Romeo és Júlia szerelme, vagy a trójai háború -, mert a lényem egy része mindig reménykedik, hogy ezúttal máshogy fog történni. Ezúttal máshogy végződik, senki nem hal meg valamilyen ostoba hiba, az emberi büszkeség, a kapzsiság vagy valamilyen fatális véletlen miatt. Ilyenkor imádom a pasiknak azt a vonását, hogy szeretik kikorrigálni az életben bekövetkező hibákat és az általuk megálmodott feldolgozásban minden úgy történik, ahogy az ember igazságszeretete, vagy inkább vágyálma diktálja azon mesei szentencia alapján, amit szinte az anyatejjel szívunk magunkba; a jótett elnyeri jutalmát, a gonosz a méltó büntetését, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ezt az elégtételt adta meg nekem Dan Simmons az Ílionban (és Quentin Tarantino a lángszóróval).

Stephen Frynál (sajnos) ez nem történik meg, csupán újrameséli az ezerszer hallott történetet a maga barátságos, közvetlen stílusában, tudva, hogy az olvasónak hamar keresztbe áll a szeme a szövevényes antik családfáktól és kedvesen biztat, hogy csak még egy kicsit tartsunk ki. Nyugodtan képzeljünk eme történetmesélés mellé néhány csésze teát és uborkás szendvicset, akár a kényelmes fotelt is magunk alá vizionálhatjuk.

Hogy őszinte legyek, nekem az angol humor vajmi kevéssé jött át, szerintem kulturális beágyazottsága miatt nem is nagyon értelmezhető jelen kontextusban, bár kellemetes elképzelni, hogy Akhilleusz ropogós keksszel a szájában fényesítette csodás vértjét. (Earl Grey teát aligha fogyasztott, bár jót tett volna a természetének.) Simmons és Gemmell ügyesebben interpretálta a humort a történetbe - már amennyire lehetett -, egyébként az ő feldolgozásaik állnak hozzám a legközelebb.

Ennek ellenére egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam Fryét, sőt, jólesett találkozni az ismerős részletekkel, feleleveníteni az ismereteket és magamba szívni az újdonságokat, mert a szerző ezzel is tudott szolgálni; látszik, hogy nemcsak lerittyentett valamit egy Word fájlba, hanem alapos kutatómunka előzte meg az írását, hiába egy unásig ismételt sztoriról van szó. Az emberi részletekre is kitér, hogy közelebb hozza hozzánk ezeket a rég (vagy egyáltalán nem) élt embereket, akik annyira más kultúrával és gondolkodásmóddal bírtak, hogy akár a Marsról is jöhettek volna, bár kíváncsi lennék, hogy ha bedobnának pár száz 21. századi embert egy hasonló szituációba, vajon mi kerekedne ki belőle (gondoljunk A Legyek Urára). Lehet, hogy ugyanez, csak nem olyan hévvel dobálnák a dárdákat.

Habár szeretek Trójáról olvasni, mindig mérhetetlenül elcsigáz a pusztítás és a vad, őrjöngő erőszak, ami porig rombolta ezt a páratlan várost és ami annyi életet elpusztított és tett tönkre; és nem feledhetjük, hogy ez nem egyedülálló eset. Ugyanakkor lenyűgöző, hogy a 21. században még mindig foglalkoztat minket ez a történet; ezek az emberek tényleg halhatatlanok lettek.

Eredeti cím: Troy

Kiadó: Kossuth

Kiadás éve: 2021

Fordította: Kisantal Tamás

Ár: úgy látom, ennek már árfolyama van, 5-6 ezer között mozog az eredeti ára


2022. március 20., vasárnap

Nem vagyunk már gyerekek

"Azt szokták mondani, hogy hosszú az élet, pedig csak az ember emlékezete hosszú." 

Emma Straub: Nem vagyunk már gyerekek

"Napsugaras irodalom" - lehet olvasni a vidám, sárga könyv borítóján és ezúttal az ajánlás nem csupán hangzatos reklámszöveg. No, nem kabátkönyv, hanem olyan kis feelgood komfortolvasmány, ami olyan kellemes, mint egy meleg fürdő a fárasztó nap végén, leheletnyi, de nem mélybe karmoló odamondogatásssal.

Emma Straub regénye banális közhellyel indít; a főszereplő Astrid Strick egyik ismerősét (akit nem különösebben kedvel), Barbarát, elüti a busz. Habár finoman szólva nem voltak közeli kapcsolatban, Astridot mélyen megrázza az eset, sokkal mélyebben, minthogy azt bevallaná magának. Ha szemtanúi leszünk egy (hirtelen) halálesetnek, olyan, mintha kapnánk egy hidegzuhanyt és egy istenes pofont - elgondolkozunk, hogyan kellene élni, és a "kellene" alatt nem a lehetetlen társadalmi elvárások tüskés béklyóit értem.

Astrid hatvannyolc éves, szóval a legideálisabb korban van az újrakezdéshez. Nem kell gúnyos aláfestést képzelni az előző mondathoz, hiszen az élet folyamatos újrakezdések sorozata (csak úgy ontom magamból az obligát bölcsességeket vasárnapra, amikor végre kialszom magam) és Astrid öntudata elég szilárd alapokon nyugszik ahhoz, hogy a kora ne töltse el alattomos rettegéssel - nem is látja magát öregnek, hiszen még aktív életet él, nem szorul mások segítségére és van még benne annyi kraft, hogy meghatározatlan ideig nála vendégeskedjen tinédzser unokája és a szemébe mondja felnőtt gyerekeinek, hogy mit bánt meg. Valljuk be, ehhez nem kevés gerincc és lelkierő kell. 

Ahhoz az interjúkban olvasható kijelentéshez, hogy a megkérdezett nem bánt meg semmit, mindig szkeptikusan viszonyulok, mert ilyen egyszerűen nem létezik. Astrid, miközben félelemmel vegyes bátorsággal, életében először felvállalja az érzéseit és képes itt és most kimutatni őket, nem pedig egy fontossági sorrendet követve elfojtani azokat, elkezd élni, amivel sikeresen megfertőzi a családtagjait is.

Olyan aranyosan csetlő-botló könyv ez, tele olyan emberekkel, akik végre kimondják és felvállalják, mit akarnak, még ha nehéz út is áll előttük. Lehet, hogy nem fog sikerülni vagy katasztrofális kudarcba torkollik, de neki kell futni és kész - sajnos ez is benne van a pakliban, és a mesékkel ellentétben a tiszta erőfeszítést nem követi automatikus megdicsőülés. 

A befejezés túl cukormázas és hiteltelen lett az én ízlésemnek, túl sokszor hangzott el a "nem rólad szól"-kitétel, mintha valami mantra lenne, amivel mindent el lehet intézni; de lehet, hogy a végére a történet elvégezte a munkáját, kicsit kisimítgatta az összegubancolódott idegvégződéseimet, helyreállt a cinizmus-hormonszintem és készen álltam a szokásos rideg valóságot tükröző olvasmányaimra.

Eredeti cím: All Adults Here

Kiadó: XXI. Század

Kiadás éve: 2021

Fordította: Szabó Olimpia

Ár: 4990 Ft

2022. március 6., vasárnap

Februári zárás

 A február megbontotta a tér-idő kontinuumot, mert egyszerre telt nagyon lassan és nagyon gyorsan, és azt vettem észre, hogy már megint pislogok ki a villamos ablakán a hentesüzletre, jön a kanyar, snitt, már vonszolom fel magam a lépcsőn és arra gondolok, hogy ezt a napot se bírom ki kávé nélkül, pedig nem akartam inni.

Nem vettem könyvet, mert szuperül elkérődzöm a könyvtári példányokon - főleg olyan kedves invitálás után, hogy: "Nézzen csak szét nyugodtan, biztosan talál valami érdekeset!". A könyvtáros hölgynek fogalma sincs, milyen jóleső érzés, hogy végre valaki nem akar tőlem valamit, hanem adni szeretne.

Csak négy könyvet sikerült elolvasni:



Michelle Obama könyvével borzasztóan megkínlódtam, szerencsére a hónap másik három olvasmánya bőven kárpótolt a csalódásért; a Papírpalotáról már írni is sikerült, abszolút nekem való komfortolvasmány volt, akárcsak a Trója és a Nem vagyunk már gyerekek is. Mindegyikről szeretnék írni is, csak sajnos hétköznap egy ép agysejtem nem marad és most egynapos volt a hétvége, a 26-át cseréltem el. 

A többiek februárja:

Dóri - aki nagyon változatos olvasmánylistát mutathat fel

Katacita - aki nagyon rákapcsolt az olvasásra