Isten kertészei

"Rájöttem, hogy az ateizmussal az adott körülmények között az a gond - folytatta akadémiai szabatossággal fogalmazva, olyan hangon, hogy a szavai szinte beleperzselődtek a levegőbe -, hogy nem okolhatok, nem gyűlölhetek mást, csakis magamat. Ha viszont úgy döntök, hogy hiszek Istenben, és elfogadom, hogy Isten kegyetlen... Nos, ebben az esetben annyival könnyebb a dolgom, hogy őt gyűlölhetem."

Mary Doria Russell: Verebecske

Érdekes, hogy bizonyos esetekben mennyire eltérő egy könyv a véleményem olvasás alatt és olvasás után. A Verebecske menet közben nagyon lekötött, még a feleslegesnek érzett jeleneteket is szívesen olvastam, de, most már, miközben már egy másik regény vége felé járok, inkább közepesnek érzem, mintsem lenyűgözőnek.
A legnagyobb gondom az volt, hogy a vállalkozás - befogunk egy másik bolygóról érkező rádiójelet, amelyről kiderül, hogy egy közös éneklés töredéke, nosza, ez isteni jel, uccu neki! - hihetetlenül naiv. Az isteni gondviselés jelének tekinteni, hogy a misszió útjából minden akadály elhárul  - SPOILER igaz, hogy az utazás egyik jelöltje a stresszteszt során szívrohamot kap, de mit számít az? SPOILER -, amely problémákról jóformán nem tudunk semmit, csak azt, hogy nagy titokban eladnak néhány felbecsülhetetlen értékű műtárgyat, a Jézus Társasága fű alatt vásárol egy aszteroidát (?!), és mindenki rém izgatott, meg fél - kb. ez volt az egyetlen reális érzelem. Talán én, az olvasó voltam az egyetlen szkeptikus a társaságban. Szerintem egyáltalán nem jobb bármilyen hiba miatt utazás közben meghalni - márpedig erre nem kevés esély van -, mint egy jelentéktelenebb, békés életet leélni a Földön. És mi van, ha az idegen civilizáció tagjai elevenen megsütik és megeszi őket? Ráadásul az akció szigorúan titkos, így még egy lábjegyzet sem jut nekik a történelemkönyvekben.

Tudom, hogy ez nagyon gunyoros hozzáállás, de szerintetek kinek lett igaza?
Nem tudom, hogy a főszereplő lelkivilágának megértéséhez szükséges lett-e volna egy adag (vallásos) hit, de mivel nem hívő olvasók is nagy lelkesültséggel díjazták a regényt, a "nem" felé hajlok. Értem én, hogy ez a regény Emilio Sandoz hitének tűzpróbája, az ő privát kálváriája, de a sajnálaton kívül semmilyen érzést nem váltott ki belőlem. Ja, és igen, az elborzadást - a meglepetést viszont nem. Képtelen vagyok felfogni, a szereplők miért hitték azt, hogy egy idilli, tökéletes világba csöppentek, ahol képesek egy többé-kevésbé normális életet kialakítani?
Ráadásul ez a regény nem igazán sci-fi, a műfaj csupán egy díszlet. Olvasás közben nem nagyon zavart, mert a történet sodrása elfedte a hiányosságokat, de némi tudományos megközelítés az általánosságokon túl hitelesebbé tette volna ezt a képtelen vállalkozást. Nem véletlenül szeretem Reynolds és Simmons regényeit - náluk (számomra) megfelelő arányban elegyedik a fizika, a csillagászat, a teológia kérdések, az irodalmi utalások és toposzok, és a cselekmény regényessége.

"Ha akadt volna valaki, akinek esetleg megfordul a fejében, hogy Emilio Sandoz netán nem Isten dicsőségén meditál, vagy nem azon töpreng, hogyan lehetne elkészíteni a ruandzsa nyelvtan új, végletekig leegyszerűsített és logikus modelljét, és az illető nyíltan megkérdezi tőle, mégis mire gondol éppen, az atya valószínűleg habozás nélkül a következő választ adja:
- Arra, hogy most tényleg jólesne egy sör..."

Mary Doria Russell mégis tud valamit, ha a regénye képes volt több mint 500 oldalon keresztül lekötni; nagyon szerettem a szereplők humorát - meglepett, mennyit viccelődnek, még a jezsuita papok is -, és az írónő jól ábrázolta Sandoz lelki vívódásait. Úgy érzem, ez elsősorban lélektani regény, nem sci-fi. Hogy a Rakhaton mi történt, cseppet sem lepett meg - szánakoztam, undorodtam, dühös voltam, néha pedig azt kívántam, intézzék el az egészet egy Scalzi-féle megoldással (nagy csinadrattával lőjék atomjaira az egészet).
Minden negatív észrevételem ellenére azt mondom, megéri elolvasni. És azt is vegyétek figyelembe, hogy a finnyás kisebbséghez tartozom, mert a legtöbb olvasó szerette ezt a könyvet.

Eredeti cím: The Sparrow
Sorozat: The Sparrow 1. (A Children of God magyar kiadása valószínűleg veszett fejsze nyele)
Kiadó. I.P.C.
Kiadás éve: 2013
Fordította: Szántai Zsolt
Ár: 3600 Ft

A Supremes-lányok

"Sharon az anyjához, a nagyanyjához és Beatrice-hoz hasonlóan maga is amolyan átutazóban lévő királyi fenségnek öltözött. Abban a pillanatban, ahogy a szobába lépett, tudni lehetett, hogy egész este dobálni fogja magát az estélyijében, és hadonászik hozzá a bal kezével, hogy mindenki láthassa a drága jegygyűrűt, amit Cliftontól kapott. Ennek a naiv lánynak halvány fogalma sem volt arról, hogy a vőlegényét elöntötte a veríték, valahányszor Sharon megvillantotta azt az öklömnyi követ valamelyik jelenlévő rendőr előtt."

Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem

Az I.P.C. - valószínűleg tudtán kívül - irtó boldoggá tette a könyvmolyokat ezzel a kiadványával; alighogy megjelent, a molyos frissemben egyre-másra jött fel az "XY megszerezte ezt a könyvet"-értesítés. Talán Nokedli ujjongása és jó szimata, talán a fülszöveg miatt zsongott be mindenki, mindenesetre elég sokunknak megvan ez a kötet.
A Szikomorfa a végiggörcsölt ünnepek utáni nyugodt pihenés olvasmányaként fog megmaradni az emlékezetemben. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy az ágyon elnyúlva olvassak, nem akartam a saját gondolataimmal, problémáimmal foglalkozni; helyette elmerültem Odette, Clarice és Barbara Jean édes-bús életében. Bebújtam a könyv lapjai közé, magamra húztam őket, mint gyerekkoromban az óriási, kétrét hajtott dunyhát, és szevasz, világ.

A regény meglehetősen hanyagul kezeli a kronológiát; ide-oda ugrál az időben, hol a jelenbeli, hol a múlt különféle eseményeit láthatjuk. Néha lineárisan halad előre, néha visszaugrik tíz-tizenöt évet, hogy megmagyarázza valaminek az eredetét. Ez engem cseppet sem zavart, Edward Kelsey Moore (tök jó, hogy pasi is tud ilyen történetet írni) rég megvett kilóra ezzel a három nőszeméllyel - pedig nem azt kaptam, amit vártam.
Elképzeltem egy könnyed, enyhén misztikus léleksimi-történetet (a háztáji mágia és a Dél hangulatának keverékét, csak Északon), amiben kedélyesen eldagonyázok. Ehelyett egy nagyon is realista világban találtam magam - néhány szellemet leszámítva igazán nem tombol itt a misztikum -, őszintén megrajzolt karakterekkel és inkább fájdalmas, mintsem vidám hangnemmel. A három nő életét számos dolog keseríti meg, betegség, házassági válság, nehéz gyerekkor, hátrányos faji megkülönböztetés (valamennyien feketék), fájó emlékek. Mégis van valami, ami mindannyiukat átsegíti a krízisen: a barátságuk, az, hogy tudják, bármi történik velük, bármilyen hülyeséget csinálnak, a többiek mellettük állnak. Pedig egyikük sem tökéletes; Odette az elhanyagolt külsejű, nyers, tyúkanyó-típusú ember, aki nagyon a saját feje után megy és saját bevallása szerint is nehéz természete van. Clarice bemutatása a legkevésbé hízelgő, jellemrajzában felbukkan a rosszindulat, az önzés - borzongatóan emberi, ahogy felfedezi, hasonlít a kiállhatatlan unokatestvéréhez és ezeket a tulajdonságokat képtelen magából kiirtani. Barbara Jean cipeli talán a legnagyobb keresztet; hiába ő a város legszebb asszonya még mindig, hiába gazdag és hiába van szép háza - ilyen körülmények között is érezheti magát valaki a pokolban.
A lányok a barátságukban sem tudják a hibáikat levetkőzni, mégis kitartanak egymás mellett. Nem tökéletesek: néha elhallgatnak ezt-azt, túloznak, szégyellik magukat, elárulnak a pletykás rokonuknak valamit, amit nem kellett volna, de a női csipkelődés és aknamunka nem jellemző rájuk. Jó dolog, ha van pár ember az életedben, akikbe bármikor belekapaszkodhatsz és nem töppedsz miniatűrré a szemükben. Nehéz a hibákat elfogadni és feldolgozni, hogy néhánytól jóformán lehetetlen megszabadulni. Elfogadni, na.

Jó kis könyv ez, édes-bús, kicsit keserű, mégis dugig optimizmussal. Köszönöm fezernek ezt a szuper ajándékot.!:)

Eredeti cím: The Supremes at Earl's All-You-Can-Eat
Kiadó: I.P.C. Könyvek
Kiadás éve: 2014
Fordította: Sinka Erika
Ár: 3300 Ft

Büszkeség és balítélet meg a sáros alsószoknyák

"Pollyt egy fagyos januári éjszakán egy kosárban találta az egyik gazda a küszöbön, aztán a plébánia szoptatós dajkája az éhhalál küszöbére sodorta, mikor elhanyagolta az etetését, majd pár kemény évig a szegényházban éhezett, és mindezt teljesen egyedül élte át. Sarah úgy érezte, egyszerűen azért tudta túlélni, mert észre sem vette, milyen valószerűtlen ez a túlélés. Ez másrészről azt is jelentette, hogy Pollyban nyoma sem volt a nosztalgiának, a vágyakozásnak vagy megbánásnak; értelmetlen is volna együttérzést várni tőle ilyesmiben, mivel _ez itt_ a legjobb dolog, amiben valaha is része olt, vagy része lehet: nem őrzött fényes emlékeket.
Sarah azonban még mindig fel tudta idézni a maga nyári napsütéstől elvakított kísérteteit: emlékezett a kunyhó ajtaja előtt kapirgáló csirkékre, egy tej-és pisiszagú kisfiúra, aki még babaszoknyát viselt, nem nadrágot, egy vörös ruhás nőre, aki felkapta és megcsókolta őt; egy férfira, aki egyhuzamra felhajtott egy korsó sört, aztán nevetett, felkapta őt, a vállára ültette, és átvágott vele a hosszú, selymes füvön és a napsütésen.
Sarah számára tehát valós lehetőség volt a boldogság; ő tudta, mi hiányzik neki."

Jo Baker: Longbourn árnyékában

A cím kissé (nagyon) hatásvadász, sőt, még félrevezető is, de ha létrejöhetett olyan, hogy Büszkeség és balítélet meg a zombik, akkor én is lekapargathatok még egy pici, száradt bőrkét az érdemes hölgy szikkadt csontjairól, nemcsak az előbbi fércmű alkotója.
A post címe - és egyébként a magyar kiadás fülszövege is - azért csalóka, mert nem Lizzie Bennet és Pöffeszkedő Fitzwilliam Mark Darcy kastélyon és kecsességen alapuló románcát asszisztáljuk végig (már megint), hanem a Bennet-ház életébe nyerünk betekintést a szolgákon keresztül, miközben őket is megismerjük.

Ez a könyv eddig felejthető BB-utánzatként volt kartotékolva az emlékezetemben, nem is tudom, mi vett rá, hogy belelessek a könyvtárban. Akármi is volt, hálás vagyok neki, mert a szúrópróbaszerű belelapozás - legyes levendulaszappanról és Miz Bennet inkrimináló alsószoknyáiról volt szó - teljesen felajzotta a hörcsögénem, alig bírtam kivárni, hogy kikölcsönözhessem.
Elsöprő tetszést aratott.
Gyanítom, hogy Lionel Shriver nem éppen léleksimogató könyve megemelte a Longbourn tetszési indexét, de valószínűleg akkor is szerettem volna olvasni, ha nem nyökögő lelkiállapotban vagyok. Á, agyaljon rajta a fene, tetszett, és erősen esélyes Az év meglepetése címre, kész.

A történet középpontjában Sarah, a Bennet-ház húszéves szolgálólánya áll, akit kiskorában hoz el a plébániáról Mrs Hill, a házvezetőnő. Jo Baker elég realisztikus és sanyarú képet fest a szolgák életéről, pedig Sarah-ék viszonylag jó helyzetben vannak; hajnaltól késő estig dolgoznak, a lány kezét kimarja a mosáshoz használt lúg, sajog a dereka a nehéz, vizes ruhák emelgetésétől, mosogat, éjjeliedényt ürít, padlót súrol, varrja a kisasszonyok ruháit, díszes alkalmakkor besüti a hajukat, és szakadó esőben kell elcaplatnia a cipőcsokrokért. Ha valakinek van miért élnie, akkor a szüntelen robot is könnyebb, de Sarah lábát ólomként súlyozza le a boldogtalanság, pontosabban a boldogság hiánya - emlékszik rá kislánykorából, ismeri az érzést, ami jelenleg hiányzik az életéből. És tudja, hogy a következő nap ugyanolyan lesz, munkával teli egyhangúság, amit semmi nem szakít meg ezen az esős, kies vidéken. Ó, az angol táj és időjárás! Ha nehéz, ócska cipőben kell végigcaplatni egy aszfaltozatlan sártengeren, közel nem olyan romantikus, mint amilyennek a könyvek-filmek alapján képzeljük.
Lehet, hogy a regényben eltolódott a hangsúly - a szolgák élete csupa fájdalom, tűrés és engedelmesség. Bennetéknek is vannak problémáik, de mennyivel könnyebb az élet fájdalmán töprengeni, ha a tüzet nem nekünk kell megrakni és hoznak nekünk süteményt és mézes tejet! Sarah folyton összehasonlítja magát a kisasszonyokkal, miközben durva, kirepedezett kezével eligazítja Jane tejfehér vállán az új báli ruháját, és a háta mögött állva végignéz foltos, rosszul szabott gúnyáján, ami az egyik öltözete a kettő közül. Fiatal kora ellenére (vagy talán amiatt) marja a keserűség és a lemondás.
Egészen addig, amíg arról a bizonyos sáros útról be nem téved hozzájuk egy idegen fiatalember, akit rögtön felvesznek inasnak - a napóleoni háborúk sajnálatos módon rengeteg háztartást megfosztottak a férfi személyzettől, micsoda szörnyűség. Rettenetesen együtt érzek Mrs. Bennettel.
Miközben Sarah élete bonyolódik, a kisasszonyok szobáiban is érzelmi viharok dúlnak, zajlanak a jól ismert események, de ezekről csak érintőleges képet kapunk, mint amilyen az idióta Lydia szennyes ruhája a szökése után. Ó, igen, Jane Austen története itt szagokat kap, például a báli készülődés közben átjárja a házat az égett haj szaga, de nyugi, a borsmenta virágzik az árokban, és Mrs. Hill nyálcsorgató ételeket komponál a család számára.
A rengeteg érzelem mellett felvonul egyfajta meghittség, ami engem is elringatott. Tulajdonképpen Longbourn a béke szigete az idő szó szerinti és átvitt értelmű viharaiban, menedék, amely óvón védelmezi lakóit.
Baker a fő téma mellett érinti a háborút is, meg ad némi józan betekintést a korabeli nemes hölgyek helyzetébe, melynek fő alanya Lizzie Bennet - azaz hiába ment jól férjhez (akivel bónuszként még szeretik is egymást), számos elvárásnak kell majd megfelelnie, attól kezdve, hogy Pemberley-ben nem ülhet le le az ebédhez valamelyik húga elnyűtt ruhájában, odáig, hogy fiúkat kell szülnie. Egyébként megdöbbentő volt, hogy még Elizabeth és Jane, a család legempatikusabb tagjai is mennyire semmibe veszik a szolgákat, mintha nekik nem lenne életük és egyedüli vágyuk az, hogy őket kiszolgálják.

Nagyon jó élmény volt nekem a Longbourn árnyékában, olyan, mintha én fedeztem volna fel ezt a könyvet.:) Akármilyen tényezőktől is függjön a tetszési indexe, mindenki srófolja lejjebb az elvárásait, ha kíváncsi a regényre, utálok csuklani.

Ui.: erőteljesen kedvem támadt folytatni a Downton Abbey-t.
Ui2.: külön vicces, hogy Jane Austen említ egy Miss Baker nevű kalapos hölgyet, és az írónőnek szent meggyőződése, hogy róla van szó.:D

Eredeti cím: Longbourn
Sorozat: Mirror könyvek
Kiadó: I.P.C. Könyvek
Kiadás éve: 2013
Fordította: Fügedi Tímea
Ár: 3990 Ft
Az írónő honlapja

Tej és méz

"- Örömmel tölt el, hogy ma meglátogatja a húgomat. Az utóbbi időben meglehetősen melankolikus, de ön mindig vidámságot hoz az otthonunkba.
- Valóban? Pedig azt hittem, egy csokor falevélen kívül semmi mást nem hozok."

Mary Robinette Kowal: Tünékeny illúziók
Értékelés: 4.7 fodor az 5-ből
Kedvenc karakter:

Jane Austen regényeinek töméntelen mennyiségű folytatása, átirata és feldolgozása született az idők folyamán, és még a fantasztikum is „megjelent” a műveiben, Seth Grahame-Smith-nek „köszönhetően” aki a Büszkeség és balítélet meg a zombik című, egyáltalán nem örökbecsű kötetet hozta a világra.

Mary Robinette Kowal azonban egészen más módon közelítette meg a Jane Austen-i tematikát, amikor belevágott fantasztikus elemekkel átszőtt regénye írásába: egyrészt alaposan tanulmányozta a 19. századi írónő nyelvezetét és általa használt szavakat alkalmazott; másrészt olyan finoman belesimította a cselekménybe a bűbájolást, hogy az nem teszi nevetségessé vagy hiteltelenné a regényt. A végeredményre nyugodtan mondható, hogy pontosan olyan, mintha Jane Austen írt volna fantasztikus regényt – persze a saját modorában.
Az alapszituáció klasszikus Austen-i helyzet: adott egy két leánygyermekkel megvert család, amely nincs olyan fényes anyagi helyzetben, hogy mesés hozománnyal – és ezáltal kimagasló házasulási esélyekkel – lássa el a fiatal hölgyeket. A fiatalabb Ellsworth-lánynak, Melodynak szépsége révén fényesebbek a kilátásai, azonban az idősebb, Jane már nincs ilyen jó helyzetben; lassan vénkisasszony-korba lép (hisz közelebb van a harminchoz, mint a húszhoz), emellett csúnyácska és visszahúzódó természetű. Ám a festészetben és a bűbájolásban legalább olyan tehetséges, mint amilyen csinos a húga.
A szereplők többsége is olyan, mintha a Büszkeség és balítéletből lépett volna elő: Mrs. Ellseworth és Mrs. Bennet kiválóan eldiskurálnának az idegeikről, Mr. Ellsworth Mr. Bennetben találna jó beszélgetőpartnerre, és még egy Wickham-féle szélhámos is feltűnik. Jane azonban nem hasonlít egyetlen általam ismert Austen-hősnőre sem, inkább a névrokonát, Jane Eyre-t idézi fel, aki szintén csúnyácska, ám intelligenciája és korát meghaladó jelleme, gondolkodásmódja többet ér egy bájos arcnál. Melody sem fér bele ebbe a skatulyába, talán csak az illetlen viselkedése, de fel-feltűnő rosszindulata, irigysége a nővére iránt nem Austenre vall. Olvasás közben többször eszembe jutott, hogy legszívesebben belehajítanám a szökőkútba ezt az ostoba libát, neve mellett a jegyzeteimben konkrétan az szerepel, hogy „Melodyt verje ki a ragya” – igazán megfelelő büntetés lenne a számára.

Ebben a sok olvasó által ismert és szeretett világban új elem a mágia, amely olyan mindennapi dolog a hölgyek oktatásában, mint a festészet vagy a tánc, és, akárcsak az előbbieknek, ennek is vannak művésznek számító gyakorlói, mint Mr. Vincent, a mogorva bűbájmester. Jane is magas szinten műveli az illúziók és fodrok létrehozását, olyannyira, hogy egy alkalommal akaratlanul is elkápráztatja Mr. Vincentet – pedig alacsony önbizalma és tapintata miatt a legkevésbé sem vágyik mást lekörözni vagy a középpontba kerülni. Kicsit hitetlenkedve olvastam, mennyire szerény és empatikus lány, mindig mások érdekeit, érzéseit veszi először figyelembe, ám ahogy halad előre a cselekmény, Jane is kénytelen kilépni a háttérből és a saját kezébe venni a dolgok irányítását. Azon is csodálkoztam, hogy helyzete ellenére – sajnos nem átallják emlékeztetni előnytelen külsejére és vénkisasszony-jövőjére – nem mérgezte meg még lelkét a keserűség.

A történet a bűbájolás, a bálok, társasági összejövetelek és a férjhez menés témái körül forog, de történik benne egy és más, ami miatt a Nebula-díjra jelölt Tünékeny illúziók más lesz, mint egy újabb üdítő „kisasszonyos könyv”; a biztosnak látszó cselekmény vesz néhány izgalmas fordulatot, amitől az archaikus olvasók biztosan elaléltak volna. Kellemes, ellazító hatású könyv, tökéletes szezonális olvasmány – remélhetőleg az eredetiben Glamour in Glass címre hallgató folytatásra sem kell sokat várni.

Ui.: igen, ez az ekultos ajánlóm egy az egyben átmásolva. Általában külön postot írok ide, de most lusta vagyok. De azt hozzá kell tennem, hogy se a magyar borítóval, se a címmel nem vagyok megelégedve.

Az ajándékot köszönöm RandomSky-nak!:)

Eredeti cím: Shades of Milk and Honey
Sorozat: nem tudom, mi a sorozat neve, de ez az első rész
Kiadó: I.P.C. Könyvek
Kiadás éve: 2013
Fordította: Szántai Zsolt
Ár: 3200 Ft
Az írónő honlapja