A pokolból

"A törvények olyanok, mint a pókháló, mert ha valami jelentéktelen és gyenge esik beléjük, azt megfogják, ám ha valami nagy és erős esik beléjük, az széttépi a hálót, és megszökik."

(Anakharszisz)

Alan Moore - Eddie Campbell: From Hell - A pokolból

Sir William Withey Gull.

Walter Sickert.

Montague Druitt.

Albert Viktor Edward herceg.

Aleister Crowley.

Nicholas Hawksmoor.

Sir Arthur Conan Doyle.

Adolf Hitler.

Oscar Wilde.

William Butler Yeats.

Robert Louis Stevenson.

William Blake.

Viktória királynő.

Raszputyin.

Olga Tchkersoffal.

Az Arany Hajnal.

A szabadkőművesek.

Kleopátra tűje.

Az Ohrana.

Az illuminátusok.

Egy orvos.

Egy festő.

Egy hentes.

Egy bába.

A zsidók.

Juwes.

Hasfelmetsző Jack két évszázad rejtélye és botránya, és mindenki benne akar lenni/benne volt, mint egy hollywoodi szuperprodukcióban. Viktória királynő elhunyt férjén, Albert hercegen kívül szinte mindenkit meggyanúsítottak azzal, hogy ő volt a Hasfelmetsző, akit pedig nem, önként jelentkezett. Na, jó, Aleister Crowley-t nem, mert a gyilkosságok idején még csak tizenhárom éves volt.

Már említettem, hogy nem vagyok képregényrajongó, de mostanában sorra jelennek meg az izgalmasabbnál izgalmasabb kötetek, amelyek túlmutatnak a rikítóan ripacs rajzokkal túlzsúfolt kis füzeteken (amelyeknek szintén megvan a maga értéke, és nem csak az, hogy istenien büdösek). Meggyőződésem, hogy az általam körülrajongott darabok a hozzám hasonló ingatag szkeptikusokat is elbűvölnék, A pokolból pedig különösen.

Forrás

Ez a könyv túlmutat a (közértelemben vett) képregényzsáner keretein és a szerzők elkövették azt a briliáns trükköt, hogy a szövegfanatikus regényimádók imádott darabja, a féltégla, csupa betű könyv korlátait is szétrúgja. Nem az elhagyott, égett füvű határmezsgyén áll, hanem a művészi alkotókemencében egyesült a művészi erejű képek és a látnoki szöveg démonikus ereje, kettejük szintézise pedig egy műfajt hozott létre - nekem legalábbis mindenképpen újat.

Vájtfülű, harcedzett könyvmolyoknak (és itt ki nem az?) talán nem kell mondanom, hogy ez a történet jóval többről szól, mint amit az abszintbódulatban fetrengő Johnny Depp és a szendén pislogó Heather Graham nyújtani tud. Harmincnyolc oldalnyi függelék (Alan Moore, aki többször megcsillogtatja humorát, attól félt, hogy hosszabb lesz, mint maga a képregény) fűz magyarázatot és ad forrásmegjelölést a fejezetekhez, bár többször olvashatjuk azt, hogy az adott elemet fogalma sincs, hol olvasta, de valahol ott van a körülötte lévő omladozó könyvkupacokban (így hangzik minden filológus rémálma). A hézagok kitöltésére alkalmazott kohéziós elemek persze fiktívek, ekkora időtávból lehetetlen rekonstruálni az események pontos sorrendjét, ráadásul úgy, hogy rengeteg a

Nicholas Hawksmoor spitalfieldsi temploma
Forrás

kérdőjel, a "ripperológusok"nézőpontjai több ponton eltérnek és a lakosság sem könnyítette meg a nyomozás munkáját, amely több szinten akadályoztatva volt. A Függelékben kimerítő alapossággal olvashatunk a forrásokban szereplő véleményekről, az ügy melyik szereplője mit mondott, ott volt-e (vagy lehetett-e) valamelyik tetthelyen vagy boncoláson, látták-e az egyik áldozaton új fekete főkötőt stb., és a szerzők azévi vagy egy-két évvel későbbi térképek alapján dolgoztak. Ezt a korhű vázt egészítik ki a művészi fantázia elemei, egy folyó falán lévő gyomorforgató rézkarc, egy látszólag különálló felső-ausztriai jelenet, különféle metafizikus eszmefuttatások és jelenségek, amelyek szédületesen túlmutatnak egy gyilkossági nyomozáson és az ember feje zsongani kezd a lehetséges összefüggésektől, talánoktól és miértektől.

Ki volt Hasfelmetsző Jack? Nem tudjuk, valószínűleg soha nem is fogjuk megtudni. Rossz hír, hogy Alan Moore se tudja, csupán felvázolja a saját hipotézisét, amelyet nem véletlenül nevez "trükkös áltörténelemnek".

De talán érdemes az ő megközelítéséről szemlélni ezt az ügyet:

"A gyilkosság, ez a térben és időben történő emberi esemény egy képzeletbeli mezőt képez, amelyet sem egyik, sem másik nem korlátoz. Értelme és formája van, megoldása nincs. A kvantumbizonytalanság, amely képtelen meghatározni egy részecske helyét és természetét, megköveteli, hogy a részecske minden lehetséges állapotát, vagyis szuperpozícióját feltérképezzük.... Jack egy szuperpozíció."

Eredeti cím: From Hell

Kiadó: Vad Virágok Könyvműhely

Kiadás éve: 2019

Fordította: Bayer Antal

Ár: 7990 Ft

Rövidke post

Sajnos előfordul velem, hogy a fáradtság okozta agykiégés olyan olvasmányokkal találkozik, amelyek lehetnek jók is, de nem indítják meg a szófosó gépet szólavinát bennem, azaz megint egy kupacos post következik.

Cecilie Enger: Anyám ajándékai

Esküszöm, hogy nagyon kellemes volt olvasni ezt a könyvet, de az augusztusi havi zárásban még a szerző neve se jutott eszembe. Cecilie Enger (hallod, Amadea, CECILIE ENGER) kötete nem regény, hanem egyfajta öngyógyító terápia; körbejárja és elénk tárja emlékeit a radikálisan bohó édesanyjáról annak ajándéklistái alapján, amelyek a családi ház kipakolása-eladása közben kerülnek Cecilie kezébe. Miközben ő felidézi a karácsonyokat, szülinapokat, a kiemelkedő vagy éppen hétköznapi pillanatokat a családjukban, édesanyja éppen ezeket az emlékeket veszíti el az Alzheimer-kór miatt. Bús-nosztalgikus mozaiknapló némi kutatással megfejelve az ajándékozás természetéről, szerettem olvasni - némileg Az almamag ízére [post kettő] emlékeztetett annak mágiája nélkül. Ha szembejön veletek, nézzetek bele.:)

Alan Moore - Dave Gibbons: Watchmen - Az őrzők

Nem igazán vonz a képregény műfaja; tudom, begyöpösödött betűfanatikus vagyok, de zavar, hogy olyan kevés bennük a szöveg, ráadásul sok rajzot inkább csúnyának, mintsem kifejezőnek vagy művészinek látok. Kivétel a Farkasok a falban, a Sandman és immár a Watchmen - benne nagy potenciált láttam (most az érdeklődésem függvényében beszélek róla), mert tudtam, hogy más, és elég sok könyvet olvastam már ahhoz, hogy az extrém, kivételes, műfajmixelt gyönyörűségek legyenek a gyengéim. És a Watchmenben rengeteg utalás, képszimbolika és több oldalnyi folyamatos betűfolyam van! És alternatív! És komor és nyomasztó és intertext és jön a világvége!
A könnyebbik végét fogtam meg az ismerkedésnek, amikor a filmet tettem az első helyre - lehet, hogy nem volt jó ötlet; hihetetlenül élethűen keltették életre az eredeti világot, pár dolgot változtattak meg, de egyiket se éreztem szentségtörésnek, hiába vagyok erre nagyon érzékeny. Az olvasmányélményemnek viszont pont az élethűség lett a rákfenéje, kigolyóztam az egyenletből a felfedezés izgalmát, de ez van, én döntöttem így. Ha valaki idegenkedik a képregényektől, szerintem jó ismerkedési lehetőség a Watchmen, a gyakorlott elmét is lenyűgözi.

Lev Grossman: A varázslókirály

A pasim olyan mértékben szétvesézte - teljesen logikusan és könyörtelenül - a sorozat első részét, hogy hosszú időre elment a kedvem a folytatástól, Ilweran kölcsönkönyve hónapokig vesztegelt a könyvespolc tetején. Aztán egyszer csak megjött a Kedv, ez a szeszélyes dög és végre nekiláthattam A varázslókirálynak.
Hogy ez a Quentin milyen egy elbaszott nyomoronc! Ez nem is spleenes, hanem kóros elmebeteg. Kell a Kaland, jaj, nem, a bársonypárnáimon akarok inkább heverészni, van a kikötőben 150 hajó, de nekem az kell, ami csak a képzeletemben létezik, egy kibaszott könyvsorozatban, inkább építtetek egy kurva drága gályát, mert érzem, hogy nekem erre van szükségem. Haver, miért nem mész el egy nyárra wellness szállodába diákmunkára és a fizetésedből veszel egy videojátékot?
Rohadtul untam Quentin kalandozásait a könyv első harmadában, úgy éreztem, a könyv kilök magából, mert a történet totál érdektelen, hiába lelkendezett mellettem a mormon lány a vonaton, hogy ez milyen jó. 90%-ban Julia története miatt olvastam tovább, az ő szenvedésének volt tétje. Ez a lány harcolt azért, ami Q-nek az ölébe hullott, ő is meglátta a mágia igazi lényegét és nagy árat fizetett a tudásért. Q is - de az ő személyes érintettsége Juliáéhoz képest elenyésző. Ő végig a levegőben lebeg, mint egy unalmas színű lufi, Julia meg keményen a földhöz csapódik. Az ő szálát és Quentin egyik egzotikus helyszínét nagyon élveztem, de a végére megint ellaposodott a cselekmény, nem értettem, Grossman miért ebbe az irányba tereli a szereplőit, a motivációikat hamisnak és mondvacsináltnak éreztem. Az igazi konfliktusok elsikkadtak. Azért teszek így, mert megmondták nekem, és kész. Ki? Mikor? És te szó nélkül elfogadod, csak bólintasz, mint egy mesekönyvben?
Nehezen tudom elhinni, hogy Quentin szerencsétlenkedései új alapokra fektetik a fantasy műfaját - Miéville ténykedésének valahogy jobban tudok hinni -, de ki tudja, mit gondolnak erről a sorozatról tíz, húsz vagy ötven év múlva.