Ami a víznél kezdődik, ott is végződjék, és ami ott végződik, kezdődjék el újra.
Mit lehet erről a könyvről mondani?
Kurva jól néz ki és kibaszott fárasztó olvasni.
Ebben az egy mondatban benne van minden érzésem a könyv iránt; egyrészt nagyon jó érzés beleveszni, agyalni, ötölni-hatolni, de egyben dühítő is, hiszen a nyomozás során be vagyunk zárva a könyvbe, nem olvashatjuk hajnal háromkor a Coriolis vagy A foltos macska idevágó részeit, miközben meredten nézzük az ajtó elforduló kilincsét, hogy vajon a zuhanásos-vagy a vízbe fulladós Straka-halálban lesz-e részünk, mert, aki ebbe az ügybe belekeveredik, nem ússza meg ártatlanul és óhatatlanul az események részévé válik. Nem turkálhatunk az egyetemi levéltárakban és online adatbázisokban megfejtőkulcsokat keresve, és sajnos nem levelezhetünk egy jóképű sráccal (persze, hogy magas és jóképű - mégis, mit vártatok? Mindjárt kitérek erre.) egy titokzatos regény lapjain. Kimaradunk a javából, és a hátrahagyott morzsákból próbáljuk összerakni a sztorit - de ez is elég izgalmas tud lenni, főleg, ha az embernek van egybefüggő két hete és két szabad keze, hogy ne hulljon ki minden a kötetből.
(Az egyik fényképet beleejtettem a majonézbe, de megmenekült.)
Karácsony utolsó napján kezdtem olvasni a kötetet, először azzal a módszerrel, hogy egy oldal TH után jöjjenek a kék-fekete párbeszédek. Természetesen nem működött, ezért áttértem az egy fejezet-módszerre, így már viszonylag koherens történet(ek) bontakozott ki (bontakoztak ki). Aztán véget ért a szabadság, és nem volt energiám és kellő mennyiségű időm azon agyalni, kicsoda VMS, ki követi Jent, milyen kódokat rejtett FXC a lábjegyzetekbe. Emellett keserűen döbbentem rá, hogy a második nekifutásnál nem elég csak a narancssárga-zöld vagy a lila-piros megjegyzéseket olvasni - a széljegyzetek, színtől függetlenül, egy szövegtestet alkotnak, és sok esetben nem sorrendben követik egymást, a két nyavalyás kölyök meg imád csillagozni és nyilazni, ezért az "újraolvasásnál" az összes párbeszédüket elolvastam. [Pokoli érzés lehet tanárnak lenni. Egyébként elgondolkoztatok olvasás közben azon, hogy mennyire eltávolodtunk a kézírás útján történő kommunikációtól?]
Befejeztem. Hét oldalnyi jegyzetet gyártottam olvasás közben - amik természetesen már a könyvhöz tartoznak:D -, összeraktam egy történetrekonstrukciót, de nem vagyok biztos benne, hogy hibátlan vagy teljes. De azt akartam, hogy vége legyen, hogy kipihenjem és feldolgozzam, hogy tisztázzam a vele való viszonyomat; rettenetes bűntudatom lett volna, ha az az érzelmi konklúzió, hogy nekem ez nem jön be (hálistennek bejön). Nagyon le kell lassítani ahhoz, hogy ezt a könyvet élvezni lehessen, az elvárásokat pedig átértékelni. A hűha-élményért meg kell dolgozni, nemcsak szépen végigolvasni a sorokat, aztán lapozni, mint egy normál tördelésű regénynél. Ilyenkor nagyon utálom az internetet meg a könyves közösségeket; elvész a személyes élmény, a privát felfedezés, az S.-t pedig messze megelőzte a híre, esélyem sem volt "személyes kapcsolatot" kialakítani vele, mint amikor egy régi, piedesztálra állított klasszikusnál próbálkozol, hogy vajon mit tud neked átadni a ragyogó királyi palást (a hírnév) nélkül. Nem szabad elfelejteni, hogy az S., bármilyen mutatós, csak egy könyv - és a... mozgatórugója rohadt egyszerű. Nagyon sok minden van benne, komplikált, nyomozós-összeesküvős, de a lényege, hát jaj.:) Nem a rossz értelemben vet "jaj", hanem a "nem hiszem el, hogy ezért kellet ennyire megbonyolítani"-jaj.
Ui.: Ehhez tényleg nagyon jó névmemória kell.
Ui2.: Bármekkora blaszfémia, az S. nagyon emlékeztetett A szél árnyékára.
Eredeti cím: S.
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2015
Fordította: M. Bíró Júlia - Bélai Krisztina
Ár: 8990 Ft
