Rettentő szimmetria (Highgate 3.0.)

 

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

"Julia és Valentine Poole szerettek korán felkelni." Hetekig ez a mondat visszhangzott a fejemben - nem pontosan, mert ahhoz túl régen olvastam a könyvet, de a lényege, és a hozzá tartozó miliő szirénéneke addig csábítgatott, míg megadtam magam a késztetésnek és harmadjára is elmerültem ebben a füst-és alkonyillattú történetben, amelyet az elmúlás áttetsző párája burkol magába.

Ha van regény, ami számomra elmúlhatatlanul összekapcsolódik egy évszakkal, akkor az A Highgate. Úgy idézi meg számomra a kékesszürke, komor esős napokat, a korán gyűlő, sötét árnyékokat és a sárgán világító ablakokat, mint semmi más. Az élet törékenysége, az elmúlás antik dekadenciája lengi be, összekapcsolva a viktoriánusok sötét jóslatával és alvilági félelmeivel. Megszólít bennem valamit, ami azonos ezzel a világgal, nem bánva, hogy maga a történet közel sem tökéletes, de kinézem Niffeneggerből, hogy ez volt a szándéka - annyira fájón hétköznapian gyarlók a szereplői, hogy óhatatlanul beindítják az olvasóban a "bezzeg én" reflexét -, mintha a mi életünkben nem találnánk olyan döntéseket, mozzanatokat, amelyek szinte egyenértékűek a szereplők apró hülyeségeivel.

A korábbi olvasások esetében nem tűnt fel, hogy Marijke kivételével milyen rettenetesen diszfunkcionálisak a szereplők; ha a szerző nem írna olyan ellenállhatatlanul, már 2010-ben falhoz vágtam volna a kötetet és többé felé se néztem volna. Elspeth és Edie, akik annyira magasan funkcionáló, de olyan ostoba pszichopaták, hogy ilyen viselkedés-és gondolkodásformát csak kitalálni lehet. Robert, aki egy zsinórjait vesztett bábu és keserves árat fizet a gyengeségéért. Jack, aki szintén az ikrek bűvkörébe került és nem csapott az asztalra igazi, amerikai tuskómódon (amire szükség lett volna), hogy elég ebből a hülyeségből. Ironikus módon Martin volt közülük a legszimpatikusabb, aki tökéletesen tisztában van a betegsége természetével és azzal, hogy annak valami kifacsart módon része, hogy a beteg ne akarjon meggyógyulni, mert van, aki még életében szeretné megjárni a purgatóriumot, van az önbüntetésnek egy kéjes ízű mellékhatása. A Julia iránti érzéseim leptek meg a legjobban; kispórolták belőle az összes, egyénekre kiszabott érzelmi-szociális intelligenciát, az előzékenységet, udvariasságot és mindet megkapta az ikertestvére, Valentina, akin a hiperérzékenysége olyan vastag héjat képez, amit szinte lehetetlen felkalapálni.

Andalító, megkapó emberi pillanatok, a mesés, titkokkal terhelt, baljós Vautravers-ház, és a regény valódi főszereplője (vagy inkább irányítója), az élettől lüktető Highgate-temető, amelyben a viktoriánusok valamennyi elszabadult őrült gondolata, sóvárgása testet öltött. Megkönnyebbülés volt olvasni, hiába ismerem a fő fordulatokat, egy pillanatig sem untam és biztos vagyok benne, hogy nem most olvastam utoljára.

Eredeti cím: Her Fearfum Symmetry

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2010

Fordította: Gálvölgyi Judit

Eredeti ár: 3490 Ft

Mudbound - Sárfészek

"Egy olyan finom, városi fehérnép, mint Laura McAllan, nem való a Deltába. A Delta fogja az ilyet és kiszipolyoz belőle mindent, amíg nem marad más, csak csont és keserűség, az is mind a férje ellen, aki idehozta, meg a föld ellen, ami itt tartja. Az a Henry McAllan éppúgy bolondult a földért, mint akármelyik férfi, akit csak láttam, pedig láttam épp eleget, fehéret és színeset egyformán. Látni a szemükben, ahogy a földre néznek, mintha csak asszony lenne, akit meg akarnak hágni. Az enyém vagy, csak várd ki, mit teszek veled. A  színesek nem szerzik meg és soha nem is fogják, de attól még ugyanúgy meghágnák, és másról se álmodoznak, míg az ekét tolják vagy a gyapotot vágják. Lehet fehér vagy színes, egyiknek sincs esze, hogy lássa: a föld uralja őket, nem pedig fordítva. Kiszipolyozza a verítéküket és a vérüket, azután az asszonyaik és a gyerekeik verítékét és vérét, majd miután végzett, a testüket is, hogy addig rágja őket tovább, amíg egyek nem lesznek, ők és mi, mindnyájan."

Hillary Jordan: Mudbound - Sárfészek

A Mudbound a gyűlölet regénye.

A feketék gyűlölete a fehérek iránt, a feleségé a férje iránt, a fiúé az apa iránt, a bátyé az öcs iránt, a menyé az após iránt. Szétfeszíti ennek a szűkös világnak a kereteit és mindent magával sodor, mint a megáradt folyó.

A Délnek (igen, mi másnak...) egy új arcával ismerkedhettem meg, a verejtékes-kínlódós gazdálkodóssal - bár Scarlett is bensőségesebb viszonyba kerül a gyapotfölddel, mint ahogy szeretné, az Elfújta a szelet igen régen olvastam -, de ebben is van gyilkosság meg mindenféle titok.

Nem számítottam rá, hogy ennyire tetszeni fog és magába szippant; kb. egy éve nagyon lassan haladok a könyvekkel, de ezt gyakorlatilag két ültő helyemben ledaráltam. Könnyen és gyorsan olvasható, de a szerző nagyon jól megragadja az emberekben lejátszódó érzelmeket.

Több szereplő szemszögén keresztül követjük az eseményeket, amelyek középpontjában a McAllan-farm, Sárfészek áll; a Mississippi deltavidéke (a helyiek csak Deltának nevezik) nehezen változik, az itt lévő kisvárosok gazdálkodói, kereskedői mereven ragaszkodnak régi szokásaikhoz - főleg ahhoz, hogy a feketéket továbbra is rabszolgaként kezelik. Ebbe az elmaradott, szűk látókörű világba csöppen bele Laura, a tanult városi kisasszony, aki "vénlányként" (30-31 évesen) ment férjhez Henry McAllanhez, a háborús mérnökhöz. Szegény Laura kegyetlenül megszenvedi a házaséletet farmerfeleségként; hiába mondhatjuk tisztességes embernek a férjét, Laura egyedül gyötrődik egy idegen környezetben, ahol nincs se víz, se villany, se üveg az ablakokon, ellenben minden merő sár és a farmot gyakran vágja el a világtól amegduzzadt folyó.

Henry, a férje megér egy misét; régi vágású fazon, akinek klasszikus elképzeléseket vall arról, milyen is egy "igazi férfi". Hát olyan, aki a pasis arroganciáját szemellenzőként viseli; természetesnek tekinti, hogy a világ úgy változik és a körülötte lévők úgy viselkednek, ahogy ő akarja. Mint például amikor mellékesen közli a feleségével, hogy vett egy farmot és néz az isten barma, hogyan változott az ő "édes, engedelmes felesége" egy hárpiává.

Henry tulajdonképpen nem rossz ember, csak kicsit hülye.

Öccse, Jamie a totális ellentéte; a gyerekkorán végigrugdosta az apjuk, hogy ne legyen már anyámasszony katonája. Henry az ő nagy, okos bátyja, Aki Mindent Jól Csinál. Nehéz ilyen batyuval normális önbizalmat növeszteni, ellenben alkohollal tompítani a háború kínjait - a második világháború után járunk, ahol Jamie pilótaként szolgált - annál könnyebb.

Ó, a Papi. Az a fajta öregember, aki ül a család nyakán, és a mások által kimosott, kikeményített ingében ül a konyhaasztalnál és bicskával kaparja ki a koszt a körme alól. Szerintem ez alapján pontosan tudjátok, milyen ember Papi.

A másik család McAllanék bérlői, Jacksonék, akik feketeként csak keservesen boldogulnak. Legnagyobb fiuk, Ronsel őrmesterként, kitüntetésekkel tér haza a háborúból, ami már önmagában forróvá teszi a talajt a talpa alatt.

Indulatok, elfojtott érzelmek kavalkádja fortyog a felszín alatt. Laura azt kívánja, bár más lenne a férje, mint amilyen. Henryt semmi más nem érdekli, csak a föld, és nem érti, az öccse miért nem akar letelepedni a szülőföldön és keresni magának egy tisztességes déli lányt; Ronselt szintén minden érzelmi eszközzel marasztalná az apja - ó, a generációs feszültségekről is rengeteget lehetne beszélni -, Ronsel azonban már több, mint egy földtúró fekete (nigger), akit semmibe vesznek és csak a hátsó ajtókon közlekedhet. Az anyja látja ezt, és azt is tudja, hogy a föld mindenkit kiszipolyoz, aki megpróbálja az uralma alá hajtani és tudja, hogy a fiának el kell mennie. Jamie és Ronsel között barátságot szőnek a háborús emlékek és azok feldolgozhatatlansága. Jamie zuhanyzót épít Laurának.

Papi apró, rosszindulatúan csillogó szeme pedig mindent megfigyel.

Csupa robbanásveszéllyel fenyegető helyzet, ami elkerülhetetlen és mindent elpusztít. 

Habár még csak februárt írunk, a Mudboundnak jó esélye van arra, hogy elvigye Az év meglepetése címet. Remélem, az Athenaeum folytatja ezt a sorozatot, üdítő volt tőlük egy mélységgel bíró szórakoztató regényt olvasni.

Ui.: Végtelenül hálás vagyok a fordítónak, Babits Péternek, amiért nem erőltette, hogy a feketék nyelvjárását az ilyenkor használt egyezményes magyar tájszólással [ilyen nincs, de tuggyuk, miről beszílek] érzékeltesse.

Eredeti cím: Mudbound

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2018

Fordította: Babits Péter

Ár: 3700 Ft

Cameron Post kálváriája

"Arra gondolok, hogy a kopogtatás előtt még voltak szüleim, utána már nem. Mr. Klauson is tudta; fel kellett emelnie kérges kezét, és el kellett vennie tőlem a szüleimet este tizenegykor egy június végi, meleg éjszakán: nyári szünet, tonik, lopott rágó, lopott csókok - egy tizenkét éves gyerek remek élete, amikor már majdnem mindent sejtettem, arról pedig, amit még nem ismertem, úgy éreztem, simán megy majd, csak ki kell várnom, de Irene amúgy is mindig ott lesz velem, és ugyanazt várja."

Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése

Cameron Post egy virgonc tinilány egy amerikai kisvárosban.

Cameron Post és a barátnője egy forró nyári napon megcsókolják egymást.

Cameron Post tudja, hogy ezt más lányokkal is megtenné, de fiúkkal nem tudja elképzelni.

Cameron Post szülei ugyanezen a napon halálos autóbalesetet szenvednek.

Cameron Post gyámja a mélyen vallásos nagynénje lesz.

Cameron Post az Isteni Ígéret nevű bentlakásos iskolába kerül, ahol hozzá hasonló, szexuális elhajlásoktól szenvedő fiatalokat gyógyítanak, hogy Istennek tetsző életet éljenek.

Hozzáteszem, a közel tízezer dolláros tandíjat a Cameron Post taníttatására szánt összegből fizetik. Ezen a ponton nagyon szerettem volna az eszméletvesztésig verni az ájtatos nagynénit - de ez a könyv nem ilyen egyszerű.

Sokáig kerülgettem, mert egyszerre vonzanak és taszítanak a hasonló történetek, olvasás közben is evett a stressz, hogy szerencsétlen lányból mikor kezdik el kiűzni az ördögöt, de ez nem a szokásos szadista szektás történet (SzSzSzSz, éljen az immár négyszeres alliteráció - bár úgy néz ki, van ilyen verzió is). Tulajdonképpen borzasztóan frusztráló, hogy az iskolában-gyógyítóközpontban az egyik vezető végig abszolút szimpatikus figura marad, attól függetlenül, hogy nyíltan bevallja, korábban homoszexuális volt, aki rátalált a helyes útra. A nagynéni otthagyja a munkahelyét és Cameronhoz és idős, beteg nagymamájához költözik, hogy gondját viselje az unokahúgának, akit alig ismer. Zokogva hagyja ott Cameront a gyógyítóközpontban és a neki írt levelekben kifejezi, mennyire bántja rossz viszonyuk és hogy Cameronnak igaza van, ő is hibás - igen, a nagynéninek (aki egyébként egy fiatal, csinos nő, nem egy besavanyodott matróna) viszolyogtató elképzelései vannak az emberi természetről, mi számít jónak vagy rossznak, de erőszakossággal nem lehet vádolni, max. némi sunyisággal. A regény vége felé válik igazából szimpatikussá, ami kényelmetlen kettős érzést keltett bennem. Cameron persze gyűlöli őt, és egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy ezt ne éreztesse vele, ami miatt a későbbiek fényében a bennem lévő kettős érzés tovább erősödött.

Ha csupán a regénybeli viselkedését vesszük alapul, a nagymamájára Cameron még inkább dühös lehetne, de egyszerűbb mindenért egy ismeretlen rokont hibáztatni, akinek a személye összekapcsolódik a tragédiával - hiszen ezután semmi nem lesz ugyanolyan, Ruth, a nagynéni nem tudja korrigálni ezt az óriási törést Cameron életében, és a lány (aki még csak tizennégy-tizenöt éves) ezért is neheztel rá. De a nagymamával szemben magában tartja minden kikívánkozó megjegyzését, aki semmit nem tesz, hogy ne tegyék ezt az unokájával (és haragszik rá a viselkedése miatt), és eszébe sem jut, hogy Cameron talán nincs jól és kevés megnyugvást ad, hogy az évfordulón kimennek a temetőbe. "Jól megvagyunk, nem igaz, Prücsök?" Nem, nincsenek jól. És soha nem is lesznek - nem úgy, mint azelőtt.

Nagyon érett hangvételű regény a Cameron Post rossz nevelése, árad a sorokból a gondtalan, nyári napok hangulata, a mindent tompa szürkeségbe öltöztető depresszióé, amikor Cameron csak van, dolgozik a babaházán és lehalkítva nézi egyik kikölcsönzött filmet a másik után, és csak próbálja túlélni a napokat. Amikor érzi, hogy Ruth és a vőlegénye az ő életéről hoznak döntéseket és csak hagyja. Amikor tudja, hogy rossz döntést hoz, de szándékosan erre az útra lép.

Nagyon pozitívan csalódtam ebben a könyvben, érzékeny, sokszínű, elgondolkodtató tartalommal, a young adult jobbik végéről.

Eredeti cím: The Miseducation of Cameron Post

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2019

Fordította: Todero Anna

Ár: 4000 Ft

Rövidkék

Érdekes, hogy régen szentségtörésnek éreztem, ha nem szenteltem minden olvasmányomnak önálló bejegyzést, minden könyvről írni kell, ez volt a vezérelvem. Aztán felnőttem, és Heloise hangulatos jubiláló bejegyzését olvasgatva eltűnődtem, hova lettek azok a végtelenül hosszú nyári órák (mit órák, napok), amikor felnőtt fejjel nézve semmi dolgom nem volt, de akkor úgy éreztem, roppant fontos feladatot teljesítek, minden gondolatomat rögzíteni akartam valamilyen formában. Nem azért, mert olyan rohadt okosnak képzeltem magam, nekem volt fontos, úgy éreztem, ez igazolja a létezésem.

És persze minden könyv fontos volt, ha jó volt, ha rossz. Olyan, hogy "elmegy egynek", nem igazán létezett, most meg, kb. 1500 könyvvel a hátam mögött - rettenetes szívfájdalmam, hogy nem tudom rögzíteni a pontos számot a Molyon -, elég sok felejthető kötetet tudok felsorolni, pontosabban olyat, amiről nem szeretnék hosszan írni. Ebben persze a munkás hétköznapok is kulcsszerepet játszanak, amit sajnálok és küzdök ellene és szívesen kampányolnék azért, hogy én is kaphassak három hónap nyári szünetet.

De nézzük inkább a könyveket:

Lydia Netzer: Ragyogj, édesem!

Néha szelektálást tartok - ami szintén gyökeres ellentéte a zsenge moly mentalitásomnak -, mert a lakás befogadó kapacitása véges. Kifejezetten örülök neki, hogy már nem fűz mély és bonyolult viszony a gyűjteményem minden egyes darabjához, hanem szívfájdalom nélkül el tudom őket cipelni a könyvtárba. Lydia Netzer könyve azt se tudom, mióta vár a polcon, de már rettenetesen idegesített, ezért gyorsan beleolvastam, hogy lássam, adjak-e neki esélyt. Adtam és nem bántam meg, de a sorsától így sem menekülhet, abszolút tudok nélküle élni.

Nem tudom, mi járhatott a kiadó fejében, hogy ménkű romantikus imidzset varázsoltak ennek a szerencsétlennek, de valakinek nagyon a bögyében lehetett. Pedig minden, csak nem sziruposan, Barbie-rózsaszínűen romantikus; igen, van benne szerelmi szál, de olyan igazi, nem mű és sok mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy klisés. Tényleg egyediek a karakterek, az aspergeres, robottorvező férfitól, a teljesen szőr nélkül született, futurisztikus parókákat tervező lányon át a karizmatikus, rettenthetetlen anyáig, és köztük még sok minden van. Matematika, űrhajók, családon belüli erőszak, a szabályos kertvárosi lét és a frissen festett falakon belüli lelki nyomor, a másság sokféle aspektusa (és néhány gyilkosság) keveredik benne, avagy a boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.

Annak ellenére, hogy nagyon érdekes témákkal foglalkozik, nehezen haladtam vele, vagy a fordító, vagy az író stílusa volt számomra nehézkes. Sokszor éreztem, hogy egy helyben toporgunk és még mindig ugyanannál az apró mozzanatnál vizsgálgatjuk Sunny érzéseit, pedig annyi más érdekes dolog van, amivel többet lehetne foglalkozni.

Ez az idézet nagyon jól összefoglalja a könyvet:

"Ez egy űrhajós története, aki elveszett az űrben, és a feleségéé, akit ily módon maga mögött hagyott. Vagy egy bátor ember története, aki túlélte annak az űrhajónak a katasztrófáját, amelyet elsőként küldtek fel az űrbe azzal a céllal, hogy kolonizálják a Holdat. Ez az egész emberi faj története, melynek egyedei egy kis darabka fémet és pár lüktető sejtet fellőttek az univerzum feneketlen sötétjébe abban a reményben, hogy a fémdarabka majd nekiütközik valaminek, és hozzátapad, és a kicsi pulzáló sejtecskék majd csak túlélik valahogy. Ez egy rügyecske, egy bimbó története; az emberi faj térhódítási törekvésének története, ami arról a bimbóról szól, melyet az ember az univerzumban bontott; annak elbeszélése,hogy mi történik a bimbóval, és mi történik a Földdel, a Földanyával, miután a bimbó kifeslik és virágot bont."

Eredeti cím: Shine Shine Shine

Kiadó: Athenaeum

Kiadás éve: 2013

Fordította: Varga Krisztina

Eredeti ár: 3490 Ft

Alex Dahl: Fiú a küszöbön

Olvasás közben felmerült bennem a kérdés, hogy miért is rendeltem meg ezt a könyvet; jóformán semmit nem tudtam róla, nézegettem a molyos kívánságlistámat és a fülszövege alapján érdekesnek tűnt. Amikor már benne voltam a sűrűjében, arra gondoltam, basszus, ez egy hagyományos pszichológiai thriller, tinédzserkoromban olvastam ilyesmiket, azóta viszont nem nagyon, vajon mit tudunk kezdeni egymással? Ráadásul rém depresszív, a végeérhetetlen, szürke norvég télben játszódik, amiért egy fokkal kevésbé voltam dühös a kinti zsibbasztó forróságra.

A főszereplő egy tehetős kisvárosbeli feleség és anya, Cecilia, akinek az a legnagyobb gondja, hogy a kávéscsészék füle egy irányba mutasson a konyhaszekrényben. Részmunkaidőben elkényeztetett, otthonülő feleségek lakberendezési szeszélyeivel foglalkozik a saját szórakoztatására, mert bankárként dolgozó férje bőven el tudja tartani a négyfős családot. Ceciliának mindene megvan, mint a mesében: nagy ház és autó, szép gyerekek, gazdag férj, ő maga szőke és vékony, és három Gucci Indiana táskája van, nem egy, mint a többieknek. Mégsem elégedett az életével, folyton dühös, tablettákat szed, amiket alkohollal öblít le.

Persze, titkai vannak, amelyek az egész, gondosan felépített életét tönkretehetik, és Cecilia bármit megtesz, hogy ne kerüljenek napvilágra, de a titkok olyanok, mint a színdarabban felbukkanó puska: ha egyszer feltűnik, az biztos, hogy előbb-utóbb elsül.

Azért raktam a két könyvet egy bejegyzésbe, mert mindkettő a maga kissé elrugaszkodott módján jó példa arra, hogy a főnyereménynek hitt életek valójában milyen nyomorultak és a rendezett otthonok falai között szörnyű dolgok történhetnek. A két könyv hasonlósága itt megszűnik, egyrészt mert Sunny nem olyan elmebeteg, mint Cecilia és képes elengedni az elvárásait, hogy boldog lehessen, Ceciliának viszont a látszat a mindene, amelynek a forrása a gyerekkorában keresendő. És igazából ez volt az, ami megfogott a regényben; nem igazán érdekelt, ki a gyilkos, a titok nyitja is háttérbe szorult Cecilia jellemrajza mögött. Nagyon jól felépített karakter, akin keresztül látni annak a társadalmi rétegnek a kritikáját, amelynek ő is a tagja: legyél különleges, de az általunk megszabott keretek között, kövesd az íratlan szabályainkat, különben ízekre szedünk, még ha csak egy szokatlan asztali díszről van is szó. Nem tudom, más olvasók hogy viszonyultak Ceciliához, én csak a szánalom halvány visszfényét éreztem iránta a vége felé, de izgalmas volt egy ennyire egocentrikus, paranoid ember fejében lenni, aki nem mer az lenni, aki szeretne - igazából nem is tudja, ki szeretne lenni, de inkább tönkreteszi magát, minthogy engedjen a hagymázas, irreális elképzeléseiből, amelyeknek semmi köze a boldog, megelégedett élethez. És azért lehet szánni, mert ez nem ismeri fel.

Eredeti cím: The Boy at the Door

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2019

Fordította: Komló Zoltán

Ár: 3990 Ft

Borús napok lányregényei

Zsinórban ez a második post, aminek a címében a "lányregény" szó szerepel, de ezek tényleg azok. A rózsaszín, puffos ujjú ruhás értelemben, úgyhogy a tautológia teljes mértékben indokolt.

Olyan ügyes vagyok, hogy sikerült befejeznem a második, könyvtárból orozott ballasztkönyvet is (copyright by Nima), aztán, amikor a majdani, róluk szóló postokról gondolkodtam, rájöttem, hogy az emlékeim menthetetlenül összefolynak, és alig emlékszem szegény Fangirlre, pedig micsoda mankó volt tavaly decemberben. Ilyen és ehhez hasonló okok - már megint [vagy: még mindig] három könyvvel vagyok lemaradva, és rettenetesen nyomasztanak - miatt közös íráson fognak osztozni.

"A szürke szoba egy üzleti ügy miatt megszálló japán úriemberé, egy bizonyos Mr. Tsunawáé lett. Coral néni elhitette vele, hogy a szobát gyakran látogatják a szellemek, így próbálva rásózni a hibátlan angol vidéki házakra jellemző miliőt. Ez azt jelentette, hogy éjszakánként lánccal csörögtünk az ajtaja előtt. A szükség azonban úgy hozta, hogy hamar hozzászoktunk ehhez az új életstílushoz."

Sara Crowe: Campari reggelire

Kölcsönzés előtt egy-két héttel mély undorral tekintettem a könyvre; biztos valami ócska chick-lit, eszem ágában sincs elolvasni. Aztán a fülszöveg keresztül verekedte magát az előítéletem vastag ködén, és...
RÉGI HÁZ
ANGOLOK
RÉGI, OMLADOZÓ HÁZ
RÉGI, OMLADOZÓ HÁZ, AMINEK NEVE IS VAN
feliratok villogtak az agyamban. Az ódon, már-már személyiséggel bíró épületek a gyengéim; egész jól elkendőzik a nem hibátlan regényeik megbicsaklásait. Most sem volt másképp, de a rózsaszín vattacukor-hangulaton átsejlett pár dolog, ami miatt, ha még adnék pontszámot, a jóindulatú három és fél megégett pirítósra minősíteném.
Nem okozott gondot, hogy belehelyezkedjek a tizenhét éves Sue Bowl fejébe, ill. a naplójába, szerintem ez hatalmas piros pont nekem. Sue néha naiv, néha idegesítő, persze reménytelenül szerelmes - de tizenhét éves, és alapvetően cuki, ezért megbocsátottam az Icarus utáni sóhajtozását. (Azért elég perverz dolog a delikvens fotóból megmaradt fél szemével aludni... legalább egy fél pár zoknival megkönyörülhetett volna Sue-n az írónő.) Rendkívül pihentető volt Bécsy Ágnes Virginia Woolf-elemzései után hóbortos nagynéniről, családi titkokról, szerelmes, meglett korú ezredesekről olvasni, a Déli álmok jutott róla eszembe - a tragédiák ellenére alapvetően pozitív hangvételű (azért nem kellene minden tinilány édesanyját kinyírni), néhol nevetésre késztető, könnyed kis regények, jó tündérekkel és RÉGI HÁZAKKAL, jólesett olvasni. És itt még a szobáknak is neve van!
(Ha már nevek: elképesztő, hogy hívják a szereplők többségét - Icarus, Buddleia, Loudolle, Avery, Cameo, Coral.)
Ezeknek a tulajdonságoknak szinte csatolmányai néhány kifogásolható dolog: a túl meseszerű, boldog vég, a nem-igaz-hogy-nem-böki-ki-a-szemed-ki-a-hozzád-való-srác - féle bullshit, az abszolút gonosz karakter, a szép Loudolle (azaz Lúdtoll), aki logikus indok nélkül minden gaztett elkövetője. Még jó, hogy gyilkosság nem történik, tuti, hogy az írónő ráfogná. A vége felé kezdett vattacukor-túltengésem lenni, de Sara Crowe-ba szorult annyi bölcsesség, hogy ne hatszáz oldalban mesélje el Sue kalandjait, és így a Campari reggelire megmaradhatott kellemes élménynek és emléknek.
Ui.: a "paradicsomban szálló selyem" képét nem tudom hova tenni.

Eredeti cím: Campari for Breakfast
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2015
Fordította: Beke Zsolt
Ár: 2990 Ft

Rainbow Rowell: Fangirl

Nem hittem volna, hogy valaha Rainbow Rowell (istenem, ez a név!)-regényt fogok olvasni, de a könyvek még mindig meg tudnak lepni, amiért alapvetően hálás vagyok.
Érdekes, hogy mindkét lányregényem az íráshoz kapcsolódik; Cath-nek, akárcsak Sue-nak, az írás a végső mentsvára, a komfortzónája közepe. Róla eszembe jutott még egy fiktív karakter, Quentin A varázslókból - Cath se bír egy elképzelt varázsvilágtól elszakadni. Valószínűleg megenné a sárga irigység, ha tudná, hogy Q. tényleg átkerül álmai világába. Igaz, hogy szerencsétlen srácnak ez sem elég, de ez már egy másik történet.
Cath egy rakás katasztrófa. Vele kicsit nehezebb volt toleránsnak lennem, mert a klinikai eset határa, ha valaki inkább fehérjeszeleteken él, mintsem megkérdezze, merre van a menza, de próbáltam arra gondolni, hogy én is voltam ennyire görcsös (sőt, ma is előfordul). Az ikertestvérével, Wrennel se volt jobb a helyzet: ő az, aki kétségbeesetten önálló, felnőtt és más akar lenni - közben összegyógyul a szobatársával és bonyolult viszonyba kezd az alkohollal. Ugye, mennyivel jobb, mint a szobában kuporogni és fanficet írni?
Az ikrek bonyolult kapcsolata mellett itt van a lelkileg instabil apa és a korán lelépő "nem akarok családanya lenni"anya problémája. Egyik ízletesebb téma, mint a másik, de Rowell egyikben se megy túl mélyre. Mondhatnátok, hogy ha szétcincálós drámát akarok, olvassak Franzent vagy Shivert, ne tinikönyvet, de bizonyos igényeket nem tudok kikapcsolni attól, hogy fáradt vagyok. Egyébként RR elég jól kezeli a cselekményt, a Campari hozzá képest faék egyszerűségű; igazi konfliktusok vannak, Cath valós vargabetűket és kényszerkanyarokat ír le, hogy kitörjön az elefántcsonttornyából. Még a meglebegtetett szerelmi háromszög se rogyasztotta össze a regényt, úgyhogy RR tényleg ügyes YA-szerző.
Csak Levi ne lett volna.
Igen, a Tökéletes Srác. Hipercuki, kurva jól néz ki, és pszichológust megszégyenítően türelmes Cath-tel. Igen, teljesen tökéletes és kielégítő szórakozás, hogy a fejét az ölébe hajtva felolvassa neki a fanficjét, február éjszaka bebarangolják a töksötét campust, és elfuvarozza a lányt, ahova annak éppen mennie kell. Ilyen fiú nem létezik, Cath-nek legalább három kapcsolatkezdeményt kellene normál esetben elkaszálnia, mert az idegbeteg komplexushalmaza elviselhetetlenné teszi és még rettenetesen gyerek. Óriási különbség van egy otthonról éppen elkerült 18 éves és egy 22 éves, a suli mellett dolgozó ember között. Még egy "A jóképű rosszfiú átejti a naiv, tapasztalatlan lánykát"-sztorit se lehet kihozni belőle, mert Cath még stabil állapotában is mentálisan padlóra küldi a jóképű rosszfiút.
Levit leszámítva jól elvoltam a Fangirllel - igazából reménykedtem, hogy a rengeteg ocsú között kitermelődik pár normális ifjúsági regény, és, úgy tűnik, Rowell ilyeneket ír. Volt néhány mondat, ami tökéletesen betalált:
"Túl sokat sírok, gondolta. Túl sok mindenért. Belefáradt, hogy mindig ő az, aki sír."
"Meséld el, miért vagy ennyire boldogtalan."
"De olyan tanácstalan vagy időnként. Mintha egy cicát látnék, aminek beszorult a feje a papír zsebkendős dobozba." Az epic mondat.:D

Eredeti cím: Fangirl
Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2015
Fordította: Sóvágó Katalin
Ár: 3250 Ft

Hárman egy kupacban

Mivel az idei olvasmánylistámon hegyekben állnak azok a könyvek, amelyekről még nem írtam, viszont kb. három értelmes mondat jut róluk eszembe, néhányukat összesűrítem egy kupacba.

"A beleikből készítünk kokárdát magunknak!"

Hahner Péter: Megszökött a király!
Őt már egyszer elkezdtem tavaly nyáron, de valamiért félbehagytam. Most újra felvettem a kesztyűt (ha mára Várólistacsökkentésbe is beleraktam) és végigvitorláztam rajta. A kötet nem az egész forradalmat tekinti át (és nem is Ádámtól-Évától indul), hanem tárgya a varennes-i szökés okai, következményei, és persze maga a Szökés, ez a hihetetlenül amatőr, minden ízében kudarcra ígért vállalkozás, ami jókora szöget vert a királyság koporsójába. Hihetetlen, hogy a királyi párnak milyen naiv elképzelései voltak a valóságról (az "erkölcsi infantilizmus" nagyon helytálló kifejezés), de még Fersen grófnak, a gyakorlatias agytrösztnek is elcsúsztak néhol a valóságról alkotott elképzelései.
Nagyon részletes és olvasmányos kötet, de egyben kicsit tömény volt, megkönnyebbültem, amikor befejeztem.

Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 1989
Ár: pár száz forinttól valószínűleg elérhető

"Sandoval képei erősen divatba jöttek. Önálló kiállítását maga Delorme, a miniszterelnök nyitotta meg, és az alturiai előkelő világ egyre-másra rendelt nála portrékat. Sokat keresett, és nagyon unatkozott. Kedvetlensége  kifejezésre jutott képei is: az arcképeken az ajkak egészen a nyakig lebiggyedtek, a szemek kiugrottak a fejből, és nyak helyett egy hosszú, riasztó nyélen ült az arc. A hosszú nyél azután uralkodó motívummá lett: házakat, fákat, hegyeket is hosszú nyéllel festett, és fölöttük egy külön kis nyélen ragyogott a hold vagy a nap. Nagy problémája volt, hogyan lehetne a tengert is nyelesen megkomponálni. A fiatal festők, akiket Sandoval forradalmár tekintélye elbűvölt, iskolává fejlesztették a nyélizmust, de a »civilek«, akiknek arcképét megfestette ebben az időszakban, mind öngyilkossági gondolatokkal kezdett foglalkozni."

Szerb Antal: VII. Olivér
Azt hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy szeretem Szerb Antalt, legalábbis a stílusát és a műveit. A szökevény király Rejtőt idéző kalandjaival szintén belopta magát a szívembe, de, bevallom, A Pendragon-legenda, az Utas és holdvilág, valamint az elsőként olvasott A királyné nyaklánca is megelőzi.
Adott egy király, aki nem bírja gyönge vállain elviselni az uralkodás mázsás súlyát, ezért megszervezi a saját puccsát és felcsap szélhámosnak, hogy megismerkedjen az igazi élettel. Van itt minden, ármány és szerelem, cselszövés, féltékenység, rengeteg pénz, hamis festmények, kanárik, Saint-Germain (aki az eredeti Saint-Germain ükunokája, de a vér nem válik vízzé) és Sandoval, a királyi orcafestő, tolvaj, testőr, nőcsábász, futár, de leginkább széltoló csirkefogó. Valamiért úgy éreztem, ő az igazi főszereplő, aki minden kockázatos dologba fejest ugrik, mégis nevető sokadikként keveredik ki belőle.
Vicces, szórakoztató kis történet, fürdőzés mellé tökéletes volt.

Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 1982
Ár: pár száz forinttól (ez viszont biztos) elérhető

" Szergejre nézett és mosolyogni szeretett volna. Barátság? Ez az, ami neki bizonyára soha nem volt. Mint ahogy frakkja sem vagy valami igazi nagy szenvedélye. Élete betegesen sápadt volt, semmiféle örömöket nem tartogatott számára. Meg ez a Misa pingvin is, ez is valahogy olyan szomorú volt, mintha ő is csak ezt a sápadt, színtelen, érzelmek nélküli életet élné, amelyből hiányzik a lélek boldog csobogása meg az igazi örömök."

Andrej Kurkov: A halál és a pingvin
Ez egy olyan regény, ami egyszerre fura és nem fura. Mindjárt megmagyarázom, hátha akkor én is tisztábban látok.
Azt hittem, egy fekete humorral meghintett, kalandos-vicces történetet fogok olvasni egy pingvinnel. Ebből csak a pingvin volt meg  - nem értem, a borítóra miért nem királypingvint raktak, ha Misa ilyen fajta, de ez részletkérdés -, minden másban félrehordott az irányérzékem.
Nem az áll a középpontban, hogy Viktor, a főszereplő még eleven személyek nekrológját írja meg, akik aztán meg is halnak, hanem az őt körül fonó, áthatolhatatlan magánya (lásd idézet). Tipikusan sodródó ember, aki elhatározza, hogy saját kezébe veszi a sorsa irányítását és cselekedni fog, de mintha mély, iszapos vízben úszna - a mozdulataival csak felkavarja az üledéket és nem halad előre. Még akkor sem, amikor (ironikus módon) a munkája révén kapcsolatba kerül pár emberrel és akár normális életet is élhetne. Mintha üvegfal választaná el az embertársaitól.
A végére a valósággal is elveszti a kapcsolatát - én pedig a történet fonalát -, teljesen kicsúszik a lába alól a talaj, jön néhány hagymázas-látomásos jelenet, aztán a befejezés, ami nekem nagyon elüt a történet egészétől. Ennek ellenére ajánlom mindenkinek, az egészet belengi a közeli halál baljós jelenléte, jól meg lehet mártakodni a kelet-európai hangulatban, a teában és a piában pácolódni, miközben hallgatjuk Viktor ütemes kopogását az írógépen.

Eredeti cím: Smert' postoronnego
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2004
Fordította: Tompa Andrea
Ár: 1990 Ft (szerény személyem 330-ért vette)

A veszteség szépsége

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

Ősszel mindig eszembe jutnak bizonyos könyvek, mint amilyen a Jane Eyre vagy Niffenegger regénye. Idén annyira felerősödött bennem a késztetés, hogy visszatérjek ebbe a történetbe - amit igazából soha nem hagytam el -, hogy újra elolvastam. Az újraolvasás jó dolog, lehet a finomságokra figyelni, ízlelgetni a történetet, jövőre rendszeressé szeretném tenni.
Többek között az is jó benne, hogy már nincs jelen az ismerkedés feszültsége. Az idegenektől tartunk, mert a pár felületes benyomás még nem elegendő a teljes viszonyrendszer megállapításához. Ha azonban csak néhány év telt el, mindketten tudjuk, hányadán állunk egymással, mondhatni, összeszokott páros vagyunk. Viszont sok idő múlva - amely általában rengeteg változást foglal magába - izgatottan nézünk a találkozás elébe; mennyit változtam, mennyire mást mond nekem a könyv, milyen, korábban nüansznyi aspektusai kerülnek előtérbe, mint amilyen Beagle lesz jövőre.

A Highgate esetében [továbbra sem tudok megbarátkozni a magyar címmel] a második eset állt fenn, tudtam, mit várhatok tőle, ezért is vágytam vissza hozzá. Nagyon erős atmoszférája van, és hiába vonul fel benne minden évszak, nekem menthetetlenül a borongós, ködös arcú ősz kötődik hozzá, a hideg, temetői hangulat, az esőtől csillogó, ázott falevelek, az elmúlás nyomasztó, eltántoríthatatlan hangulata, ami árnyékot vet a nyüzsgő életre.
Tulajdonképpen beteg dolog egy ilyen hangulatú regényt szeretni, és mindenkit figyelmeztetek, maga a történet elég bizarr, egyáltalán nem olyan, mint Az időutazó felesége [nem mintha tisztán emlékeznék rá - ezt is újra kellene olvasni...]. Az eleje egész normálisan indul, aztán egyre vadabbra fordulnak az események. Egy tényre nem is emlékeztem, annyira megdöbbentett, hogy az újdonság erejével hatott rám (avagy a szenilitás előnye). Hogy mi volt az a tulajdonsága a történetnek, ami a korábbi olvasáshoz képest kidomborodott? A mocsok. A végtelen, aljas, undorító mocskosság, ami az embereket jellemzi. Ez a könyv utazás az éjszaka mélyére, a lélek legsötétebb bugyraiba. Olvasás közben ötlött fel bennem a gondolat, hogy ez a regény tulajdonképpen nagyon elcseszett emberekről szól, és nem bírnak kivergődni az elcseszett életükből. Miről szól még? A függésről. Ezt ismerem - talán mert magam is elcseszett ember vagyok, aki próbál normális életet élni -, Niffenegger émelyítő pontossággal  ír a póráz két végéről, arról a fajta függésről, ami csak tragédiával oldódik fel.
Most jutott eszembe, hogy Niffenegger egy pontig tükör módjára ugyanúgy az ember rothadó arcát mutatja meg, mint Rowling vagy Shriver, csak ő sokkal inkább bizarr és kattant, mint a másik két író. (Tudom, hogy még Franzent is ide lehet pakolni, de tőle még nem olvastam.) Bármennyire szeretek efféle élveboncolós könyveket olvasni, a végére érve nemcsak az egész emberiséget, de magamat is megutálom. És egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a Vautravers-házban annyira más események zajlanának le, hogy ha mások játszanák a főszerepeket.

Nyugodtan fel lehet tenni a kérdést, hogy ha a könyv émelyítő és bizarr, mi a fenét eszek rajta? Mármint ezeken kívül?, kérdezek vissza. Szeretem azt, hogy a szereplők hétköznapiak, emberiek a maguk tökéletlen, megpróbálok jót-tenni-de-rosszul-sül el - módján, olyan érzés róluk olvasni, mintha velük élnék 421 oldalon keresztül. Szeretem az aprólékos leírásokat róluk és a környezetükről, mint Julia és Valentina reggeli rutinja még otthon, Amerikában, vagy ez a jelenet:

"Martin kinyitotta a száját, habozott, aztán megkérdezte:
- Dohányzik?
- Igen - felelte Julia. Martin arca felderült. Felállt az asztaltól, és egy csomag cigarettával meg egy öngyújtóval jött vissza. Kirázott a csomagból egy cigarettát, és odakínálta Juliának. A lány elvette, a szájába tette, hagyta, hogy a férfi tüzet adjon, és rögtön heves köhögőroham tört rá. Martin felugrott, hozott Juliának egy pohár vizet.
- Mi a csoda volt ez? - kérdezte Julia, amikor végre meg tudott szólalni.
- Gauloises. Filter nélküli - elnézést. Nem akartam megölni.
Julia átadta Martinnak az égő cigarettát.
- Tessék, én majd csak a kilehelt füstjét szívom.
Martin nagyot szippantott, és kifújta a füstöt. Julia arra gondolt, hogy még soha, senkinek az arcán nem látott ilyen nyers gyönyört. Ekkor megértette, hogy ez a férfi hogyan volt képes meghódítani és feleségül venni egy lányt: Csak így nézett rá. Julia azt kívánta, bárcsak rá nézne így valaki. Aztán összezavarodott."

Nem tudom, mennyire sikerült lelkendező postot összehozni, amilyet fezer várt, ill. mennyire sikerült érzékeltetni, miért szeretem ezt a könyvet. Egészen meghitt, privát viszonyom van vele, talán azért, mert kb. mindenki utálja.:) Itt a vége, fuss el véle.

Eredeti cím: Her Fearful Simmetry
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2010
Fordította: Gálvölgyi Judit
Ár: 3490 Ft

A hollók és a nővérek - Audrey Niffenegger

Kis híján sikítófrászt kaptam a gyönyörtől, amikor Nita (azt hiszem, ő volt) kikürtölte, hogy az Athenaeumnál megjelenik a Raven Girl, magyarul Hollókisasszony. Imádom ezt a nőt - mármint Niffeneggert, igaz, Pillát is -, nem volt kérdés, hogy nekem kell ez a könyv. Nem sokkal később úgy adódott, hogy a Bookdepository oldalán csüggtem, és szembejött velem a szerző másik illusztrált kötete, a The Three Incestuous Sisters, és az egész éves jó magaviseletem jutalmaként megrendeltem. Igaz, mindkettőt azon nyomban olvastam, ugyanis az olvasásuk kb. húsz percet vesz igénybe.
(Éppen ezért vért fogok izzadni, hogy egy normális méretű postot kipréseljek magamból.)

Egészen más az a világ, amit AN az általa "visual novels"-nek nevezett műveiben megismerhetünk, mint Az időutazó felesége vagy A Highgate temető ikrei. Sötét. Bizarr. Baljós. Szokatlan, fura asszociációk, mintha az emberi elme mélyről előásott rémálmok töredékei lennének.

A Hollókisasszony egy táncjátékhoz (!) készült történet, Wayne McGregor, a Londoni Királyi Balett koreográfusa kérte meg Audrey Niffeneggert, hogy írjon egy tündérmesét, amelyhez táncot koreografál. Számomra meglepő volt egy kicsit, hogy mennyire tartotta magát a műfaj kereteihez, holott a regényeiben pont a formabontó ötletei, a frissessége tetszett igazán.

"A holló szerette a postás fülig érő mosolyát és a vörös haját. Legszívesebben a vállán üldögélt és belebeszélt a fülébe. A postás kedves ember volt, és a holló beleszeretett a csendes tevés-vevésébe, meg a csodálatos kezébe, amellyel konzerveket és ajtókat tudott kinyitni, és a holló fejét és fekete tollát simogatta."

A történet középpontjában egy fiatal lány áll, aki egy holló és egy postás szerelméből született - egy embertestbe zárt holló. A lány börtönnek érzi a testét, mindenáron szárnyalni szeretne, és döntő lépésre szánja el magát - kérdés, hogy a vágya valóra válik vagy a csalódás örökre a földhöz láncolja?
Tényleg egy mesét olvasunk, a röpke olvasás közben úgy éreztem, visszamentem az időben jó néhány évet, nem akadtam fenn bizonyos logikai képtelenségeken, hiszen ez egy mese, az irracionális dolgok hozzátartoznak a műfajhoz, egy madár és egy ember igenis egymásba szerethet.:)
A hangulatáról a Marija Morevna és a Halhatatlan jutott eszembe, Valentének is különleges fantáziavilága van.
Sötét, gótikus hangulatú tündérmeséről van szó. Azért a felnőttebb énem kicsit sajnálja, hogy Niffenegger nem írta meg regényben is.:)

Eredeti cím: Raven Girl
Illusztrálta: Audrey Niffenegger
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2013
Fordította: Szabó T. Anna
Ár: 4490 Ft
Az írónő honlapja

A három vérfertőző nővér, bár baljós hangulatában hasonlít a Hollókisasszonyra, és szintén mesének tekinthető, egészen más.
A tengernél, egy világítótoronyhoz közel él három nővér, Bettine, Clotilde és Ophile - ironikus, Audrey Niffeneggernek két nővére van - a legközelebbi város mérföldekre van. A történet egy hatalmas viharral veszi kezdetét; a világítótorony őrét agyoncsapja egy villám, a nővérek értesítik a fiát, Parist, és itt kezdődnek a bonyodalmak.

"The flying lesson:When you are older, you will fly like a bird,over the heads of all the people, above the treesand houses, and people will think you arean angel, or a devil; they will be afraidof you and call you names, but your real name isThe Saint, because you are perfect, and beloved."

Most újra átlapoztam a kötetet, hogy valamit képes legyek róla írni... huh. Első alkalommal a mohóság vezetett, most tűnődve lapozgattam és nézegettem a képeket. Igen, megint átmentem gyerekbe. De ezt kisdedeknek inkább nem mutogatnám. A rajzok sokkal bizarrabbak, némelyik egyenesen rémisztő, irracionális félelmek, vágyak, gondolatok elevenednek rajtuk, babonák, mesei elemek, mitológia tűnik fel a történetben, pár rajz pedig festményekre asszociál (pl. Klimt-től A csók, Munch: A sikoly).

Frászt kapok ettől a képtől.
Forrás

Kíváncsi vagyok, hogyan elemezné egy pszichológus, biztosan tele van olyan jelképekkel, szimbólumokkal, amelyek rejtve maradtak előttem. De az írónő magyarázata nagyon szimpatikus (és nem kicsit megnyugtató):
"When I try explain The Threee Incestuous Sisters to someone who hasn't seen it, I tell them to imagine a silent film made from Japenese prints, a melodrama of sibling rivalry, a silent opera that features women with very long hair and a flying green boy. I never try to explain what it means; you can find that out for yourself. I'm glad that it has finally completed its long journey from may mind to yours. Enjoy."

Nem tudom, ez megjelenik-e valaha magyarul, én ettől függetlenül tapsolok egyet az Athenaeumnak, amiért ki merte adni a Hollókisasszonyt - és itt nem a történetre, hanem a kiadás költségeire gondolok.

Kiadó: Jonathan Cape
Illusztrálta: Audrey Niffenegger
Kiadás éve: 2005
Ár: €18.65 a Bookdepón
Az írónő honlapja

Rettentő szimmetria

Nem tudom, hogy mi lesz a freebloggal, egyelőre működik, de ahogy időm engedi, inkább áthozok ide ezt-azt, ki tudja, meddig tart a három napos csoda.

Ha kíváncsi vagy a régi kommentekre, itt elolvashatod őket.

****************

"- Miért tartasz öngyújtót a kesztyűtartódban? - kérdezte Jack, a férje.
- Ráuntam a kötögetésre. Mostanában gyújtogatok. - felelte Edie."

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei
Értékelés: 5* beázás az 5-ből

Julia és Valentina levelet kap soha nem látott nagynénjük ügyvédtől, miszerint ők örökölték Elspeth londoni lakását. Az ikerlányok elhatározzák, hogy önálló életet kezdenek. Megismerkednek a nagynéni volt párjával, Roberttel, a zseniális, ám kényszerbeteg Martinnal és valakivel, akire a legkevésbé számítanak: Elspeth-tel...

Még októberben olvastam ezt a könyvet, de a könyvtári és a recikönyvek miatt mindig hátrébb csúszott a beszámolója, utána jött a vizsgaidőszak, úgyhogy szegény kötet nagyon megjárta. Pedig egy fillérembe nem került, a kiadó facebookos játékán nyertem.
És ez még semmi, csak második nekifutásra sikerült elolvasnom - neem, nem azért, mert rossz, csak nem voltam a megfelelő hangulatban. Persze bűntudatom keletkezett, amelynek nem tett jót a rengeteg ötcsillagos molyos vélemény, de egy megfelelőnek ítélt hangulatban leküzdöttem a hülyeségemet és ismét nekiláttam a könyvnek.

Szerencsére második nekifutásra már beleszerettem a történetbe, szinte fájt elhagyni ezt a különös-különleges világot. Annyian írtak már róla, hogy szinte felesleges bármit mondani a cselekményről vagy a szereplőkről, de utálok rövid postokat írni:
A sztori abszolút egyedi, még ha a fülszöveg alapján közönséges Ghost-story kópiának tűnik is. Nagyon sok minden rejlik benne; Robert szála a gyász feldolgozását mutatja meg, Martin és Marijke története a férfi betegségével való küzdelmet. Valentinának és Juliának is megvan a saját külön története, ahogy édesanyjuknak, Edie-nek és Elspeth-nek is. A szálak lazán és szorosabban kapcsolódnak össze, a végkifejlet egyik mozzanatára számítottam, de a többi nagyon meglepett. A befejezésre ugyanaz igaz, mint az alapszituációra, nem mindennapi. Ezért nem szeretem a tökéletesen kerek happy end-eket, az életben ritkán - vagy talán soha - történik ilyen, olyan viszont, ami itt történik, annál gyakrabban, van benne jó és rossz egyaránt.

A karakterek nem a szokványos hősök, se a külsejüket, se a lelkivilágukat illetőleg; a lányok pl. inkább tűnnek 12 évesnek, mint húsznak, Julia gondoskodása ellenére szinte akaratlanul elnyomja a betegeskedő Valentinát, aki nem tud kitörni nővére befolyása alól. Vajon meddig mehetnek el az önfeladásban, hogy "mi"-ként léteznek és nem "én" és "te"-ként?
Nem fogom az összes szereplőt végigelemezgetni, úgyis annyi a lényeg, hogy ez egy nagyszerű regény, úgy, hogy homlokegyenest más, mint Az időutazó felesége, ami szintén egy nagyszerű regény. Rengeteg íróra használják azt a mondást, hogy minden könyve gyakorlatilag egyforma - Niffeneggerre ez nem igaz. Remélem, nemcsak ebből a két könyvből fog állni az életműve, kíváncsi vagyok, legközelebb mivel rukkol elő.

Ui.: A történet hangulatában kulcsszerepet játszik a legendás Highgate temető, ahol az írónő évekig dolgozott idegenvezetőként. Azért egy kis térképet el tudtam volna róla fogadni (meg sok-sok színes fotót a kötet végére).
Ui.2.: Nagyon tetszenek a 2.-3. oldal fás illusztrációi, a fejezeteket elválasztó oldalak és a fejezetcímek betűtípusa. A borítóval nem nagyon vagyok kibékülve - akárcsak a címmel -, de volt már rosszabb is.

Eredeti cím: Her Fearful Symmetry
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2010
Fordította: Gálvölgyi Judit
Ár: 3490 Ft
Az írónő honlapja

Dína könyve

Anita Diamant szintén egyike a méltatlanul mellőzött szerzőknek, gondoltam, ideje, hogy ezúttal őt kopizzam át. Ha kíváncsi vagy a kommentekre, itt tudod őket elolvasni.

***

"Ráhelnek ugyanis - komolyan mondom - vízszaga volt. A nyomában a friss víz illata lengett. Gyönyörűséges, zöld illat volt abban a sivatagban, az életé és az egészségé. Amikor egy-egy kisgyerek eltűnt, végül rendre Ráhel takaróján találták meg, ahol nagy gyönyörűséggel szopta az ujját."

Anita Diamant: A vörös sátor
Értékelés: 5* baba az 5-ből
Kedvenc karakter: Dína, Ráhel

A vörös sátor a nők birodalma, itt adták át az anyák tudásukat a lányaiknak, szerelemről, születésről, életről, halálról....

A cím kicsit csalóka, a könyv nem is annyira a vörös sátorról, mint inkább Jákob feleségeiről és egyikük - Lea - lányáról, Dínáról szól, ill. az első, kisebb rész szól a négy nőről, a következő rész pedig Dínáról.
Ugye az alaptörténet így hangzik:
"Dina, Lea lánya, akit Jákobnak szült, egy napon elment meglátogatni a vidék leányait. Amikor Szichem, a vidék fejedelmének, a hivvita Hámornak a fia meglátta, elrabolta, vele hált és erőszakot követett el rajta... Hámor így szólt hozzájuk: "Szichemnek, a fiamnak a szíve hozzátapadt lányotokhoz. Adjátok neki feleségül, lépjetek velünk sógorságba. Jákob fiai válaszoltak Szichemnek és apjának... Nem engedhetjük meg magunknak - mondták -, hogy húgunkat körülmetéletlen férfinak adjuk. Ez nálunk szégyennek számít. Csak akkor járhatunk kedvetekben, ha olyanok lesztek mint mi, vagyis ha mindenki körülmetélkedik, aki a férfinemen van köztetek. Akkor nektek adjuk lányainkat és elvesszük a ti lányaitokat... A harmadik napon azonban, amikor seblázban feküdtek, Jákob két fia, Simeon és Lévi, Dina testvérei kardot ragadtak, merészen rátámadtak a városra és megöltek minden férfit; Hámort és fiát, Szichemet is megölték karddal. Dinát kihozták Szichem házából és elvonultak."

Ehhez a történethez fűzött magyarázatot az írónő, és annak folytatásához, a lány életének továbbalakulásához, egyes szám első személyben: "... Dína története ragadta meg a fantáziámat. A lány némasága. Ez magyarázatot kívánt, hát kitaláltam egyet." (Úgy látszik, ez már ilyen idézetes post lesz.) És milyen jót!
Imádtam ezt a könyvet, pedig sokáig tologattam a polcon, megvan vagy nyár óta (esetleg múlt nyár óta?). Izgalmas, olvasmányos regény, az ízét pedig tovább fokozza, hogy bibliai történetet olvashatunk kicsit másképp - egy nő szemszögéből. Nekem valamiért az első rész jobban tetszett, mint a Dínáé, jó volt olvasni ezekről az emberekről, hogyan éltek, mik voltak a szokásaik, Dína anyáinak a bemutatását pedig különösen élveztem, lásd fenti idézet. Letehetetlen, ajánlom mindenkinek, már ha még lehet kapni, emlékszem, én is véletlenül, Nima riasztásával jutottam hozzá.
Ui.: A borító förtelmesen ronda (sőt, nemcsak ronda, hanem sok esetben hibás is). Ha nem lenne ráírva, bizisten azt mondanám, a Kellyé.

Eredeti cím: The Red Tent
Kiadó: Athenaeum 2000
Kiadás éve: 2003
Fordította: Árokszállásy Zoltán
Ár: 1990 Ft
Az írónő honlapja
Az írónő blogja

Céltalan szerelem

Az olvasóimnak ismerős lehet ez a post, ugyanis a blog régi helyéről másoltam be, egyrészt, mert féltem a bejegyzéseket, másrészt a freeblog keresője hónapok óta nem működik, így, ha ebből a listából kimaradt valami, max a Moly segítségével lehet megtalálni az adott bejegyzést.
Átmásolt postok esetén mindig linkelni fogom az eredetit, mert sajnos a kommenteket nem tudom átvarázsolni.
Megjegyzés: ez a blog régi helyéről átmásolt post, ha kíváncsi vagy a kommentekre, itt tudod őket elolvasni.

***

"- Nem fogom bántani.
 - Tudom én azt.

Catherine persze hazudott, bár eddig még valóban nem bántotta a férfit."

Robert Goolrick: Házasság céljából
Értékelés: 4.4 pénz az 5-ből
Kedvenc karakter: Catherine

Ralph Truitt feleége halála után húsz évvel házassági hirdetést ad fel, ajánlatára többen jelentkeznek. A hölgyek közül Catherine Landre esik a választása, de a vonatról egy teljesen más nő száll le, mint amilyenre számított....

Valahol azt olvastam, hogy ez a regény olyan, mint A tizenharmadik történet és A Manderley-ház asszonya. Nagyon szeretem ezt a két könyvet, ezért teljesen be voltam zsongva, azt a jellegzetes, misztikus hangulatot vártam, amelyet Setterfield és Du Maurier írása adott nekem.
Ez a könyv nem olyan.
Természetesen lehetett volna annyi eszem, hogy nem hiszek az első, utamba kerülő véleménynek, de néha én is hibázok és nagy elvárással állok neki az olvasásnak. Ahogy haladtam előre, megváltozott a véleményem: ez az a történet, amelyet a misztikus regényekben mesélnek el egymásnak a szereplők, a sötét, tragikus titok, amelynek sok-sok évvel később is hatása van a misztikus hangulatú regény szereplőire.

A század elején járunk, Wisconsin állam egy apró városában. Kegyetlen tél van, süvít a hideg szél, az emberek védtelen arcába fújja a hulló havat. A város jóformán egyetlen munkaadója, így szinte istene Ralph Truitt. Húsz éve él egyedül, feleségét és gyermekeit elvesztette, arcára szigorú ráncokat szántott az idő és a magány. A vonatról leszálló Catherine-re is igaz ez, ahogy minden emberre: titkokat rejteget, szörnyű bűnöket és magányos. A magány az őrülethez vezet, ezt tetézi a szörnyű hideg és a sötétség, valamint az emberek többségét jellemző nyomor. Egy könyvelő megöli a feleségét, az őrültek házában élete végéig jajong, amiért a szeretett asszony nem látogatja meg. Egy apa kútba dobja egyetlen leányát. Előfordul az ilyesmi. Az őrületből pedig a szerelem, a másik ember folyamatos közelsége jelent kiutat, csak ez mentheti meg az embert, ez az élet értelme.

Nagyon furcsa regény ez, már jónéhány napja (tíz) elolvastam, és még mindig nem tudom, mit gondoljak róla. Nem rossz történet, de nagyon másra számítottam, mielőtt elkezdtem olvasni. Inkább érdekesnek találom, mint tetszetősnek. Baljós hangulatú, az emberi lélekről, fájdalmakról, kapcsolatokról szóló regény.

Ui.: A kötet végén kiderül, hogy azok a borzalmas esetek, amelyek közül kettőt felsoroltam, megtörtént események. Robert Goolrickot részben Michael Lesy könyve, a Wisconsin Death Trip (Wisconsini halálút) ihlette a Házasság céljából megírására, a könyvben bemutatott történeteket Ralph Truitt olvassa fel az újságból Catherine-nek.

Ui.: A borítót szépnek találtam... amíg meg nem találtam, hogy így és így néz ki az eredeti.

A könyvet kiadja az Athenaeum kiadó.

Eredeti cím: A Reliable Wife

Kiadó: Athenaeum
Fordította: Mallász Rita, 2010
Ár: 2990 Ft
Az író honlapja

"Szerintem a zene az emlékezés nyelve"

Jodi Picoult: Gyere haza
Értékelés. 3.5 ukulele az 5-ből
Kedvenc karakter: Angela, Vanessa


Max és Zoe kilenc évvel ezelőtt házasodtak össze és azt hitték, boldog, tragédiáktól mentes életnek néznek elébe; ez hiúsul meg, amikor kiderül, hogy mindkettejüknek meddőségi problémájuk van, és ez valóságos kálváriává változtatja a gyermekvállalást, a kudarcok pedig tönkreteszik a házasságukat. Zoe élete összeomlik, a munkájában elért sikerek jelentik számára az egyedüli örömforrást, amikor is megismerkedik Vanessával, akivel csakhamar a legjobb barátnők lesznek, és Zoe megdöbbenve fedezi fel, hogy többet érez Vanessa iránt barátságnál. Meleg párként azonban nincsenek könnyű helyzetben, a hétköznapokban előforduló intolerancián kívül egy extra magas akadállyal is meg kell küzdeniük - ugyanis gyermeket szeretnének.

Még emlékszem, anno mekkora katarzist jelentett számomra az írónő első magyarul megjelent regénye, A nővérem húga; teljesen magába szippantott, elvarázsolt, kegyetlenül megtaposta a lelkemet, a befejezés pedig annyira megdöbbentett, hogy tátva maradt a szám. Hasonló élményben volt részem az Elrabolt az apám (ennek a magyar címét nem tudom megbocsátani) és a Tizenkilenc perc esetében. Aztán jöttek sorba a többiek, de valami megváltozott, és most, a hetedik Jodi Picoult-regénynél ki tudom jelenteni azt, ami két éve motoszkál bennem: köszönöm, ennyi elég volt.
Ez nem azt jelenti, hogy Picoult sekélyes, csapnivaló íróvá süllyedt volna a szememben, csupán azt, hogy már nem tud nekem új élményt nyújtani. Alig vártam, hogy elkezdhessem, és faltam az oldalakat, de ahogy haladt előre a történet, láttam, hogy Jodi már megint ugyanazt a sémát követi, és ebbe én előbb-utóbb belefáradok, tökmindegy, mennyi idő telik el két kötet elolvasása között.

Megpróbálok elvonatkoztatni az unottságomtól, és igyekszem friss szemmel nézni a történetet, mert senkinek nem akarom elvenni a kedvét ettől a regénytől - ugyanis jó. Hatásvadásznak mondják, de szerintem Picoult jó író, és amit nagyon becsülök benne, hogy nem dobálózik felelőtlenül komoly, olykor kényes, tabunak számító témákkal, és általában pártatlanul bemutatja a szembenálló felek nézőpontját - nos, ez utóbbi jelen esetben nem sikerült jól, mert Maxet legszívesebben a földbe döngöltem volna. Úgy látszik, van egy ilyen pasitípus (nem, nem tudom őket férfiaknak nevezni, azok kihaltak, kész), a Törékeny apafigurája és Frank Plaskett (Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről) is beleillik ebbe a kategóriába, de Max egy díszpéldány, mert egy jó adag önsajnálat és önpusztítási hajlam is tetézi az összképet, a benne tátongó bizonytalanság űrét folyamatosan ki akarja valamivel tölteni, de amíg önnön erejéből nem képes erre, sose áll helyre a lelki egyensúlya.
Zoéval nem tudtam zöld ágra vergődni, teljesen más a mentalitása, mint az enyém; ő egy csúcsos fejdíszes, érzékeny hölgy, akinek szüksége van egy szilárd támaszra, aki gondoskodik is róla egyben. Ez az, amit Max képtelen neki megadni, ezért is furcsálltam, hogyan tarthatott ki ennyi ideig a kapcsolatuk. Vanessa viszont pont ilyen, az átélt sérülések ellenére (vagy pont ezért) nagyon szilárd jellem. Akiért odáig voltam, az egyértelműen Angela:) A jó fej ügyvéd Picoult eszköztárának része, általában kisállata van, itt viszont családja, és amit sajnáltam, hogy a korábbi regényektől eltérően nem nézőpontkarakter, imádtam a vicceit, a talpraesettségét.
Maga a történet - a megszokott módon - leköti az olvasót, és komolysága ellenére fordulatos. Nem éppen Jodi legszívszorítóbb regénye, az igazi, de ha valaki elsőnek olvassa tőle, valószínűleg kellően meghatja.

Eredeti cím: Sing You Home
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2012
Fordította: Kaskóf Sára
Ár: 3490 Ft
Az írónő honlapja

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

A holnap könyve

Hosszú, de nem spoileres;)

"- Élvezem, ha új dolgokat hozhatok létre, Tamara. Mindig meg voltam győződve róla, hogy az alkotói folyamat lelki élmény, melynek során az isteni teremtő szellemmel együtt alkot meg az ember valamit.
Elkerekedett szemekkel néztem. - És ez az isteni teremtő szellem most éppen ebédszünetet tart?"

Cecelia Ahern: A holnap titkai

Értékelés: 4 üvegmobil [de csúnya ez a szó] az 5-ből
Kedvenc karakter: Ignatius nővér

Nem bírom tovább, muszáj megnéznem. Hazardírozzak, vagy menjek biztosra? Égő szemekkel pillantok az órára, majd az előttem magasodó betűkupacra. A keménypapír lapok halkan suhognak, miközben reszkető kézzel kinyitom a bőrkötétes könyvet.
Kedd, január 17.
A macska rúgja meg, megbuktam a mai vizsgán! Ha elolvasom a kiegészítő tanulmányokat a 12-es tételhez, a tanár nem gurult volna be, és nem vág be akkora egyest az indexembe, hogy kilóg a rubrikából a lap tetejére.

Talán nincs olyan ember a Földön, aki nem volt még kíváncsi arra, mit hoz a holnap. Sikerül-e az állásinterjú, vagy kudarcba fullad egy felfutott harisnyaszem miatt? Főzzük meg előre a holnapi ebédet vagy ne, mert különben felrobban a konyha? Menjünk délután korcsolyázni, vagy inkább maradjunk otthon, mert irgalmatlanul hasra esünk és szétlapul az orrunk?

Na, jó, ezek enyhén szélsőséges esetek, de olykor-olykor megesik az ilyesmi. Cecelia Ahern legújabb regényének főhőse, Tamara is extrém helyzetbe kerül; édesapja öngyilkos lesz a tetemes (és természetesen a család elől eltitkolt) adóssága miatt, a bank valamennyi házukat és minden értékes ingóságukat lefoglalja, így anyukájával annak bátyjához, Arthurhoz kell költözniük. Az elkényeztetett lány élete ezzel a változással totális fordulatot vesz; pezsgő dublini élete után kénytelen beérni hallgatag nagybátyjával, mániákus háziasszony nénikéjével, egy derűs, hetven éves apácával és egy romos kastéllyal. Unalmát egy jóképű srác űzi el, akinek a mozgókönyvtárában egy furcsa, lakattal lezárt kötetre bukkan; első pillantásra régimódi naplónak tűnik, de aztán Tamara döbbenten fedezi fel, hogy valaki az ő kézírásával beleírt a naplóba egy bejegyzést, méghozzá a másnapi dátummal - és a leírtak pontról-pontra megvalósulnak.

Az Ahern regényeivel folytatott viszonyom meglehetősen rapszodikus; imádtam az Ui.: Szeretlek és az Ahol a szivárvány véget ér címűeket, a többi vagy felejthető volt (Bárcsak láthatnál), vagy a közepes kategóriába esett (Talált tárgyak országa), olyannyira, hogy az Ajándékot már el se olvastam. Ennek viszont érdekes volt a fülszövege, pontosabban az automata jósdaként üzemelő napló és a mozgókönyvtár (imádom az olyan regényeket, amelyekben könyvtárak és könyvek szerepelnek, na) mozgatta meg a fantáziámat.

Nem bántam meg, hogy adtam az írónőnek még egy esélyt; a fentebb említett két könyv színvonalát ugyan nem érte el számomra, de meglepő módon lekötött, kellemesen elmasszírozgatta a cafatokban lógó idegeimet (Bridget Jones után szabadon). Amikor felfedeztem, hogy a főszereplő mindössze tizenhat éves, ráadásul egy gazdag, elkényeztetett liba, a hideg végigfutott a hátamon, de a történet előrehaladtával elgondolkodtam, hogy Tamara vajon mennyi idő távlatából tekint vissza - ugyanis a gondolatai nem egy gazdag, elkényeztetett libára vallanak, hanem egy józan, talpraesett lányra, akinek megvan a magához való esze, és nemcsak rózsaszín káposztalé lötyög a fejében, valamint jó a humora. Történnek olyan esetek, amitől lekopik a máz, és előtűnik az ember igazi jelleme, ami a felszín alatt rejtőzik. És persze mindenki változik. Tamara Goodwin-nal is ez történik, bár a szokásos tinédzser reakciók megmaradnak, például a végsőkig feszíti olyasvalakinek a türelmét, aki igazán törődik vele.

Mint Ignatius nővérét, aki nem transzvesztita, ahogy Tamara kezdetben hitte, hanem egy örökifjú apáca. Nagyon kedveltem a nővér szelíd, de határozott jellemét, aki imádkozás mellett fest, méhészkedik és kertet gondoz, türelme pedig végtelen. Cecelia Ahern javára kell írni, hogy a karaktereit mindig színes ceruzával rajzolja; pontosan látjuk magunk előtt az öntelt, egoista vállalkozót, aki büszkeségből inkább whiskyvel öblít le egy marék gyógyszert, mintsem hogy mindenét elárverezzék; az erős akaratú, nagy változáson átmenő kamaszt; a gyászba beleroppanó anyát; és a kedvencemet: Rosaleent. Ez a tisztaságmániás, zabszemes háziasszonyok gyöngye több titkot rejt magában, mint három egyiptomi sírkamra, emellett roppant titokzatos, kellemetes szórakozás volt azt találgatni, mik az indítékai, illetve szándékai a vendégeivel, már ha vannak ilyenek – mert persze előfordulhat, hogy Rosa egy teljesen jószándékú nagynéni (egyébként nagyon szeretnék egy hétig az ő főztjén élni, az almás lepénytől a friss barna kenyérig és fürtös paradicsomig), aki csak jót akar a hirtelen nyakába szakadt rokonoknak!

A fordulatok egy része is az ő hajtóerejének köszönhető, bár egy ponton túl nem nehéz összerakni a kirakóst, és a sztori vége sem okoz meglepetést. De jól van ez így, az ilyen történetek is kellenek a világnak, az én nyúzott kis lelkemnek kiváló balzsam volt a fiatal írónő újabb meséje. Azt viszont kilógó széljegyzetként nem tudom nem hozzátenni, hogy a borító olyan, mint egy összegrafittizett cirkuszi sátor, amire felszögeltek egy könyvet, és hogy sokkal érdekfeszítőbb lett volna az eredeti cím (The Book of Tomorrow) szó szerinti fordítása.

Eredeti cím: The Book of Tomorrow
Kiadó: Athenaeum
Kiadás éve: 2011
Fordította: Kaskóf Sára
Ár: 3490 Ft
Az írónő honlapja