De a sötétség és a halál nem egy és ugyanaz.
Az egyik időleges, a másik nem."
Ahogy már ezerszer elmondtam (nyugalom, valószínűleg többé nem fogom), alig vártam, hogy megjelenjen a regény új kiadása. A Park ismét kap egy bazi nagy piros pontot, amiért bátran felvállal egy ilyen jelentékeny, formabontó, instant-bölcsességmentes szerzőt, akit aligha fognak olyanok is olvasni, akik egyébként nem olvasnak - márpedig, mint tudjuk, bennük van a pénz.* Az egyik kedvenc kiadómmá váltak az érdekes, termékszagtól mentes könyvek és az igényes kiadások miatt. Ritka, hogy ha feltévedek egy könyvkiadó honlapjára (ami eleve nem gyakori), rögtön három-négy olyan regényt találok, ami azonnal elkezd érdekelni és az elvárásaimnak általában megfelelnek. A Parknak mindez sikerül.
De nemcsak a lustaság volt az oka, hogy hosszú évekig hanyagoltam az egyébként igen nehezen megszerzett régi kiadást. Fertőtlenítőszagtól bűzlő, poklot idéző hely, idegesség és kilátástalanság érzése kötődött hozzá. Már ez a pár szó megidézi az emléket és kerülget a pánik.
Hagyjuk is. A gyönyörű, új, emlékmentes köntössel tiszta lapot nyitottunk, én és a regény, illetve mégsem, hiszen már olvastam az írónő korábban megjelent két könyvét, a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?-t és a Teher címűt [sose tudom, hogy tárgyas ragozásnál "Terhet" legyen-e belőle, de akkor mennyit jelöljek ki belőle kurzívval? Marad ez az esetlen megoldás.] Elég magasak voltak az elvárásaim, úgy gondoltam, ha valami, hát ez az én könyvem - ehhez képest A szenvedély belőtte magának a biztos középmezőnyt: a katarzis elmaradt, azt a Miért lennél...? bitorolja, de eléggé tetszett ahhoz, hogy az év egyik emlékezetes olvasmánya legyen.
Henrival, ezzel az érzékeny, naiv fiúval nehezen jutottam dűlőre. Az a fajta, akiről lerí, hogy a szenvedély bármilyen formája ledarálja, aztán sütiformában kiköpi. Sajnos a sejtéseim beigazolódtak... fájt a szívem ezért az összetört gyermekért, akinek olyan kevés kellett a boldogsághoz, az élet mégis grandiózusan megrázó élményekbe sodorta. Kicsit kényelmetlen is volt róla olvasni - részben mintha magamat láttam volna a sorokban megelevenedni.
Az első rész díszletében kavargó jelenetek - a háború szörnyűsége, Henri ezzel kapcsolatos érthetetlenség-érzése a "jó-jó, de engem mikor ragad már el a szenvedély?" kérdést pattogtatták a fejemben. Mint amikor látsz néhány, jól összevágott, hatásos jelenetet a filmből, elkap egy érzés, de mégse ezzel kezdődik, és alig bírod kivárni a felvezetést, hogy jöjjön már az extázis.
Hálistennek jött, a pikk dáma képében.
Olyan elemi erővel csapott meg Velence hangulata [remélem, katacita most nem ütlegeli a fejével az asztallapot - nemcsak azért, mert neki nem jött be a könyv, hanem azért is, mert vele ellentétben sose jártam a városban], hogy éreztem a víz illatát, hallottam a belemerülő, loccsanó evezőket és láttam a koldusokat, a titkos találkákat, a lopva váltott tekinteteket éjszaka, a csillogó víz tükrében. Képzeletben jártam az álarcok városában, ahol arannyal és halállal kereskednek. Ami eddig rejtve volt, megmutatkozik. Jeanette Winterson felépítette nekem Velence városát és körbevezetett rajta - kíváncsi lennék, milyen emlékei kötődnek hozzá.
"Szeretem az éjszakát. Velencében régen, amikor még saját naptárunk volt, és távol tartottuk magunkat a világtól, az éjszakával kezdődött a nap. Mi haszna lett volna számunkra a napnak, amikor minden, a kereskedelmünk, a titkaink, a diplomáciánk a sötétségtől függött? A sötétben minden álarcot visel, és ez az álarcok városa. Azokban az időkben (hogy pontosan mikor, nem tudom,mert az időnek csak a nappalokra vonatkoztatottan van értelme), azokban az időkben, mikor lement a nap, kitártuk az ajtókat, betettük a viharlámpát a csónak orrába, és siklottunk a sötét vizeken. Akkor még minden csónakunk fekete volt, látni sem lehetett, hol tanyáznak a vízen. Parfümmel és selyemmel kereskedtünk. Smaragddal és gyémánttal. Államügyekkel. Nem egyszerűen azért építettük a hídjainkat, hogy ne kelljen vízen járnunk. Nem ilyen nyilvánvaló okból. A híd találkahely. Semleges terület. Esetleges terület. Ellenségek döntenek úgy, hogy hídon találkoznak, és ezen a senki földjén rendezik el vitás ügyeiket. Az egyik majd átmegy a túloldalra. A másik ott marad. Szerelmesek számára a híd lehetőség, esélyeik metaforája. És mi lehet alkalmasabb a sugdolózásra, mint egy híd éjszaka?"Röviden fogalmazva, nagyon élveztem Villanelle történetét, valósággal lubickoltam benne, akár hatszáz oldalon keresztül tapicskoltam volna benne, de a vaskos nagyregény nem Winterson stílusa. Még a két szál, Henri és Villanelle életének összefonódása is tetszett, de a vége felé volt néhány fordulat, amit akkor kevésnek éreztem, mintha a szerző kicsit elfáradt volna (holott ez nincs tömve magánéleti, öngyógyító kitárulkozással, mint a Teher, és messze koherensebb szöveg, mint a másik két könyve). Ki tudja, őt a szenvedély hogyan cibálta meg.
Most viszont, néhány héttel az olvasás után, miután az élmény leülepedett, úgy érzem, nem volt semmi baj ezzel a befejezéssel, nem sablonos és nem csalódást keltő. Érdekes, hogyan változik meg a véleményünk, ill. hogyan viszonyul egymáshoz az olvasás közbeni, utáni és a néhány héttel későbbi változata. Én most azt gondolom, hogy ez egy jó kis könyv, nem olyan átütő erejű, mint a Miért lennél...?, de az évi top valamennyiben a helye.
*Scott Westerfeldnek annyira igaza van.
Kiadó: Park
Kiadás éve: 2015
Fordította: Lengyel Éva
Ár: 3500 Ft
