Búcsú Franzentől

Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna

Ó, Jonny, Jonny, akárhogy erőlködöm, nem fog ez menni. A témák és a hasonszőrűek értékelései alapján azt hittem, nekem (is) írsz, és érzem én a potenciált, de valahogy nem az igazi az élmény - sok helyütt eltalálod, vagy majdnem eltalálod azt, amit én elvárnék tőled, és amiben azt hiszem, nagyon jó vagy, aztán jössz valami dögletesen unalmas résszel, én meg összeszorítom a számat és várok türelmesen.

Azt hittem, ez a könyv majd megmagyarázza. Hogy fordulópontot jelent, új perspektívába helyezi az arc (sic!) poeticádat, de ugyanaz volt a metódus, mint a nagyregényeidnél: nem jó helyen van a fókusz, a szöveg kontrollálatlanul szétfolyik, pedig ott csillog benne a Lényeg.

Mellesleg akkora seggfej vagy. Sajnos nem a jó értelemben. Imádom a gonosz szerzőket, a szarkasztikusakat, a kegyetleneket, meg a szétcincált családi drámákat, de az, ahogy te írsz az édesanyádról, nem a jó értelemben vett kíméletlen ábrázolás, hanem egy kocsmapulti lekezelő vélemény. Nagyon sajnáltad szegényt... legszívesebben lekevernék neked egy pofont.

Nem is vagy te akkora madárrajongó. Te csak dicsekedni akarsz, hogy mennyit láttál, és amikor már a különlegesebb fajták után veselkedtél, le merted azt írni, hogy a hétköznapiakra ügyet sem vetettél. Ilyet egy állatrajongó nem mond. Az állatok nem kipipálható tételek a listán vagy trófeák a gyűjteményedben (isteni szerencséd, hogy nem lepkét gyűjtesz). Én szeretem a madarakat. Etetem őket, megcsodálom kecses kis fejüket és színejátszó tollazatukat. A kedvencem a mandarinréce. Jó, a ragadozó madaraktól irtózom és a csirkéket se szeretem, mert alattomos dögök (és még meg is eszem őket, akárcsak a pulykát, mert bűnronda a szerencsétlen), de aki szemöldökcsipesszel fogott cseresznyedarabkákkal eteti a rigófiókát, az szereti a madarakat. 

Viccen kívül, én befejeztem a Franzennel való ismerkedést. Vannak nagyon jó pillanatai-témái, de körbe van szórva szeméttel, magyarán túlírt és néha terjedelmes agyfaszt kapok tőle. Egyszer bárányhimlős is lettem. Oké, nem miatta, de a viszketésen tuti nem segített.

Ennek a könyvecskének is voltak jó részei - még örültem is, hogy nincs olyan bő lére eresztve, mint a regényei -, például, amelyek a családjáról szólnak, de a tinédzserkori szerencsétlenkedései és a képregények társadalmi hatásáról szóló fejezetek untattak. Év elején olvastam és nem jegyzeteltem róla semmit, úgyhogy ez így marad.

Eredeti cím: The Discomfort Zone

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2015

Fordította: Bart István

Ár: 2990 Ft

Még mindig nem vagyok rajongó

"Mire azt mondta, hogy - Az apád megöl engem, ha a rendőrséghez fordulok. - Szó szerint ezt mondta. Meg azt is mondta, hogy nem akar meghalni, mert az öreg Jack megmondta neki, hogy mi lesz a következő életében. Azt mondta neki, hogy kaktuszként fog újjászületni, ő pedig nem akar kaktusz lenni, és ezért nem akar meghalni."

Jonathan Franzen: Erős rengés

Az a fixa ideám, hogy minden ízlésbeli csillagállás szerint imádnom kellene Franzen könyveit, ezért küszködtem végig a legjobbnak tartott Javításokat - amelyben az egyik szál abszolút hidegen hagyott -, vettem meg az Erős rengést egy találó idézet alapján, és még a Diszkomfortzónát is beszereztem egy akcióban, mert szeretem az önéletrajzi jellegű esszéket-elgondolásokat, és Franzen hátha kinyög ebben a kötetben valamit, amitől végre hasmánt elterülök a gyönyörűségtől.

Az első kb. 50 oldal után nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy tovább olvassam. Minden, a magam és a szerző iránt érzett empátiámra szükség volt, hogy adjak neki még egy esélyt; mintha egy láthatatlan falat próbálnék áttörni, ami elválaszt attól, hogy minden mondata a vesémig hasson. Nos, örülök, hogy újra nekimentem a falnak, erős rengések repedések (juuj) keletkeztek rajta.

Tulajdonképpen minden egyben van ahhoz, hogy szeressem ezt a regényt; szinte feredőzni lehet az emberi mocsokban, a pitiáner hétköznapi szinttől a globális, mindent megváltoztató nagypályás suskusig. Az anya, aki felfoghatatlan örökséghez jut és rögtön Ferragamo cipőben parádézik, de a gyerekeinek egy lakást sem vesz belőle. A másik anya, aki az adományázásra kiszelektált ruháit nem adja oda a lányának, mert nem akarja az emlékeit rajta látni. A nő, akinek "csak" egy nyolc hónapos gyerek jutott, nem pedig egy csecsemő. A lány, akihez képest egy kiéhezett mocsári aligátor EQ-titánnak számít. A pasi, akiről a kollégák életét megkeserítő és vérnyomásemelő seggfej szobrát élethűen meg lehetne mintázni. És a főszereplő, aki annyira idegesítő, hogy az már az én olvasásomat is kikezdte, pedig sokakkal ellentétben nem a cuki, jófej szereplők alapján döntök egy könyv megítéléséről. Imádom a szenvedő, rosszindulatú, önző karaktereket, a kicsinyes családi játszmákat - hiába, az irodalomnak nem az a kizárólagos funkciója, hogy édibédi rózsaszín kispárna legyen. Fájnia kell, hogy két napig beteg legyél utána és jajongva kapj egy édibédi rózsaszín kispárna-kötet után (milyen fasza árukapcsolás lenne). Vigyorogva állapítottam meg, hogy az abortuszellenes, demagóg vallási vezető a legkiegyensúlyozottabb személyiség.
Nekem ez a könyv nem fájt, de nagyrészt elgyönyörködtetett - tehát az összbenyomásom pozitív -, Louist, a főszereplőt kivéve. Az összes felsorolt mihaszna szemétségében lubickoltam, de vele nem tudtam mit kezdeni. Borzasztóan passzív, aki csak azért merészkedik elő a rákpáncéljából, hogy az ollóival belecsípjen az egyetlen emberbe, aki normális érzéseket táplál iránta. A kritikus kirohanásaiban van valami iszonyatosan irritáló önzés, ahogy kicentezi az emberek általa értékesnek vélt tulajdonságait, de képtelen elviselni, hogy saját magának is vannak hibái, amit viszont mindenkinek fényesre kell dörgölnie és csodálnia. Bár a szülei elhanyagolták, nem tudtam vele együtt érezni, egy sodródó, akarattalan, unalmas, önző pöcsnek láttam.
Talán Renée volt az egyetlen pozitív beállítottságú szereplő, akiről üvölt a magány, a nem-találom-a-helyem érzés. Riadt, bizonytalan nő - és egészen biztos, hogy korábban bántalmazták -, ami bizonyos férfiakból kiváltja a védelmező reflexet. Kérdezhetnék, hogy ebben mi a fene a pozitív beállítottság:), hát az, hogy Renée nem rosszindulatú és önző. A problémáit nem a környezetére vetíti, hanem saját magán torolja meg, amit valószínűleg észre sem vesz. Nagyon furcsa volt, ahogy Louis-zal viselkedett, minden nonverbális reakciója azt mutatta, hogy a fiú (ha jól emlékszem, Louis 22, Renée 30 éves) taszítja, mégse küldi el a búsba. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a személyisége nem követte volna a testi fejlődést és valójában még 18-20 éves, önmagát kereső lány.

Nagyon szerettem a leírásokat olvasni - soha nem hittem volna, hogy ilyen szépen, érdekesen lehet írni egy magányos gépteremről. Tulajdonképpen az ilyesmik is a túlírtság részei, de én szívesen olvasok a "semmiről", ha tetszik az író stílusa és a szöveg mögé bújtatott mondanivaló. Vagy ha egy mosómedve a nézőpontkarakter. Sajnos a regény elején voltak olyan részek, amik nem ebbe, hanem a simán unalmas kategóriába estek és ki lehetett volna dobni a francba, hogy kicsit gördülékenyebb legyen a szöveg.

A könyv másik vérző sebe a fordítás. Nem vagyok különösebben érzékeny rá, de az olyan szavak-kifejezések, mint az "ulibuli tárgy" "bodicsek" - ezek nekem totál ismeretlen szavak voltak -, "divatosan egérrágta haj" és a "szőke parketta" nagyon nem illettek a szövegbe, majd' kibökték a szemem, miközben érződött, hogy ez egy folyékony, harmonikus szöveg szeretne lenni. Az is érdekes, hogy  nyáron mindenki garbót visel, még fürdőnadrág felett is.

Nemrég olvastam Zadie Smith-től (annyira örülök, hogy megjelenik magyarul az NW) A szépségről c. könyvét, és mintha ő szebben, elegánsabban fésülné össze kerek egésszé a különböző témákat, de lehet, hogy én vagyok telhetetlen az írókkal szemben, és a finnyásságom az a kategória, amit Rudman mond Renée-nek, miszerint "Hogy a büdös kurva anyjába képzeli ezt maga?". Érdekes, hogy a társadalom-család-emberkritikus könyvek női szerzők tollából jobban tetszenek, még ha a könyvek, témák nem is "nemspecifikusak". Franzen legalább ebben tükröt tartott elém. Jobb, mint a semmi, na.
Biztosan feltűnt annak, aki végigolvasta ezt a hosszas gagyogást, hogy a földrengésről egy szót nem írtam - ez is roppant érdekes szál, de engem inkább a szimbolikus volta és az emberekre gyakorolt hatása érdekelt, akik valósággal örültek, hogy szörnyülködhetnek és sérelmezték a természettől, hogy nem száz halálos áldozatnyi, kilences erősségű rengést produkált.

Annak ellenére, hogy a Javítások letisztultabb, elegánsabb szöveg,  jobban szerettem olvasni az Erős rengést (de lehet, hogy a Javítások idején elszenvedett bárányhimlő az oka, nem voltam túl empatikus hangulatban), minden összevisszaságával és lehetetlen főszereplőjével együtt. Franzen most se nyert meg magának - intellektuális tisztességet érzek iránta, de a szerelmes rajongástól Jeruzsálem-messzeségben vagyok. Per pillanat úgy érzem, nem szükséges a Tisztasággal folytatnom a fal áttörési kísérletét. Tisztelem, valamennyire elismerem az "isteni Jonathant", de nekem nem megváltó szerző, inkább kicsit túlértékelt és túlhype-olt - annak ellenére, hogy két ember is megkérdezte, mit olvasok, az egyikük jóformán belelógott a könyvembe, és egyikük se ismerte - szerző, a könyvei pedig kissé túlírtak.

Ui.: De lehet, hogy csak azért nem kedvelem, mert nem szereti a macskákat. Bírom a madarakat és mindig megmentem őket, de a macskák, azok macskák.

Ui2.: Miért pont rózsaszín? Nem hiszem, hogy Franzen értékelné a borító belső színét. A meztelen női sziluettet inkább, bár nála sose lehet tudni.

Eredeti cím: Strong Motion
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2013
Fordította: Bart István
Ár: 4500 Ft, de a mostani mizériában féláron simán ki lehet fogni

Tematikus post - Álfalhozvágós könyvek

Kezd kialakulni nálam egy abszolút abnormális kategória: a komfortos falhozvágós könyveké, amelyeket imádok, lendületesen olvasok végig a legkisebb lelki fájdalom nélkül.

"Ha valaki oda született, ahová én születtem, lehet belőle tolvaj, gyári munkás vagy eladó a Coop csemegepultjánál, esetleg elkurvulhat. Dönthet úgy az ember, hogy a saját fejével gondolkodik, és szavazhat x-re vagy y-ra. Olvashatja a la Republicá-t vagy nézhet valóságshow-t."

Silvia Avallone: Acél
Ez volt a kategória első darabja, legalábbis emlékeim szerint. Sokak szerint nem tökéletes, amivel egyet is értek, de a miliő annyira otthonos volt (nem tudok rá jobb szót), hogy teljesen magával ragadott. Nem sokkal később valamiért ismét a kezembe került, beleolvastam, és oldalakat futottam végig, mire észbe kaptam. Ritka, hogy ennyire intenzíven hat rám egy szöveg.
(Bővebben)

***

"Úgy mértem végig, mint egy túlrestaurált szobrot, amelyikből azért kihallik a szú percegése."

Bartis Attila: A nyugalom
Kb. öt éve érleltem ezt a rettenetesen fájdalmasnak tartott könyvet. 2015 nálam a régóta halogatott kötetek éve (az idei olvasmánylistám fele ilyenekből áll), volt valami a levegőben (a Várólistacsökkentés), amitől nagy merészen felcsaptam a fedelet, felkészültem a lelki kicsontozásra, és nagy szerelem lett belőle.
Hosszan írni nem tudok róla, tulajdonképpen ez ihlette a tematikus postot. Ültem felette néhány órát - közben nyomogattam az egeret, passzívan nézegettem ezt-azt, vagyis nem csináltam semmit -, de miután két értelmes bekezdésen kívül semmit nem bírtam magamból kipréselni, nem vártam meg, amíg az egyik sablon szövegmentő fordulatomat írom le.
A nyugalom szinte berántott magába. Elementáris erejű, nyers, szikár szöveg, mégis tele van szenvedéllyel és csak úgy dúlnak benne az érzelmek - egy olyan ember érzelmei, akinek már többször felhasogatták a lelkét és már a legfinomabb érintésre is csak vicsorgással tud reagálni. Első osztályú vadállat, ahogy Jordán Éva mondja, ami előbb-utóbb önmagát is darabokra tépi. Már későn érkezik a szabadság, mert a múlt utánunk nyúl és megfojt. Kevés a külső körülményektől megszabadulni, mert a téboly beette magát a bőrünk alá, a csontjainkba, és olyan nehéz kiplántálni, mint egy elburjánzott parazitát, mint egy másvilági, gonosz lényt, ami a szívbe vájt féregjáratot.*
Közben mégis igazi regény, igazi mese, aminek van eleje, közepe és vége, bonyodalma, íve, és talán valamiféle megoldása. Annyira tetszett, hogy rögtön elkezdtem nézegetni a szerző többi kötetét, aztán arra jutottam, nem árt egy kis pihenés, nem szeretném átlépni a tűrőképességem határát.

Ui.: Valamiért úgy érzem, hogy ha ma élne József Attila, úgy nézne ki, mint Bartis.

***

[Annál a résznél, ahol a kis Chip öt óra hosszát ül az undi vacsora maradványai mellett, és szóba kerül a tudatos tudatlanság, na, azt az idézetet persze lusta voltam kiírni, pedig annyira jó.]

Jonathan Franzen: Javítások
Nem igazán tudom hova tenni ezt a könyvet. Tekintve, hogy öt-hatszáz oldal után Rowling és Shriver mekkora emberundort ébresztett bennem, azt hittem, a Javítások a fák gyökeréig ledöngöl. Ehhez képest egészen más érzéseket váltott ki belőlem. Volt, ahol nagyban bólogattam, néhol nevettem (nem hittem volna, hogy ennek a fickónak van humorérzéke), és tudom, hogy gáz vagyok, de Litvánia főleg untatott. Engem a kis emberi játszmák érdekelnek, és Lamberték családi nyavalyái abszolút lekötöttek, de egy idegen ország gazdasági-politikai-stb. összeomlása nekem nem fért bele ebbe a képbe. A fentebb említett két szerző sokkal jobban belemegy a részletekbe, mütyürkéznek a szereplők lelkivilágával, olyan gondolataikról olvasunk, amiket maguk elől is szeretnének elrejteni. Néha Franzen is előveszi a nagyítót, de ő inkább nagyobb távlatokban gondolkodik. Amikor idáig eljutottam a gondolatmenetemben, eszembe jutott a férfi-nő ellentét, hogy azért szimpatizálok-e jobban az Átmeneti üresedéssel és a Születésnap utánnal (a Beszélnünk kell Kevinről-t meg se merem említeni. Az nem egyszerűen földbe döngölt, hanem kicsinált.), mert nő írta őket, és akkor én csak egy korlátolt nő ember vagyok-e, és amikor idáig jutottam, még magamból is elegem lett, nemcsak Albertékből.
A benyomásomban valószínűleg nagy szerepe van egy inkább kellemetlen, mint súlyos betegségnek és a totális kimerültségnek. Mivel úgy tűnt, egy heti szobafogságra vagyok ítélve, volt időm ezt a bazi nagy dögöt olvasni és viszonylag keveset kellett a táskámban cipelni. Amúgy roppant formatervezett darab, könnyű a fogása és remekül lehet a hasra fektetve vele szundikálni. A kedves meg is állapította: - Valahányszor feléd néztem, általában aludtál, kezedben a Franzen. Ha-ha, milyen vicces.
De a nagy titok valószínűleg az, hogy vannak napok (nem kevés), amikor olyan rettenetesen érzem, hogy azzal semmilyen irodalmi élveboncolás nem ér fel.