Rövidkék

Orhan Pamuk: A Piros Hajú Nő

Nincs is annál jobb kapcsolaterősítő mint megosztva hazacipelni három jyskös kisszéket közösen köpködni egy szerzőre ugyanazon felrótt hibákért. A havi zárásban nem voltam elég egyértelmű: ez a könyv nem azért fájt, mert jó értelemben a falhoz csapkodott, hanem mert annyira szar volt. Rosszul van megírva (számomra) az egyébként jó téma, Ayse kivételével az összes szereplő idióta, ordenáré módon direkt és átlátszó az egész, logikátlan, ráadásul rohadt unalmas. Nem fejtem ki bővebben, mert nem akarok még több időt pazarolni rá.

Ha ezt kiheverem, belenézek Pamuk a Furcsaság a fejemben című könyvébe, amúgy ennyi volt a mi történetünk.

Faragó István - László Zsuzsa: Leghathatósabb arcz-és hajkenőcsök

Valamiért szívdobogtató számomra a Tandem Grafikai Stúdió Anno sorozata, úgy érzem, hagyomány lesz a gyűjtögetésükből, jó érzés afféle emlékkönyvként hazatérni velük. A szentendrei szép kis könyvesboltban szimatolva persze, hogy ennek a darabnak kellett velem hazajönnie. Ugyanolyan igényes kiadvány, mint a parfümüvegcsés társa, de a tartalom kapcsán egy kis csalódottságot érzek: abban reménykedtem, hogy több szó esik az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején használt hatóanyagokról, kencetípusokról, de lehet, hogy sokat vártam el egy ilyen apróságtól, ekkora terjedelemben képtelenség mindent kivesézni erről a témakörről.

Jelena Csizsova: Nők férfi nélkül

"Megvettem, de minek?" kategória, pillanatnyi elmezavar a tavalyi tavalyelőtti Könyvfesztiválon, hála a Várólistacsökkentésnek kipipálhattam végre.

Nem mondom, hogy fájt vagy nagyon szenvedtem volna vele, de nem veszítek semmit, ha kimarad az életemből; látlelet néhány nő életéről a hatvanas évek Oroszországában, akik közül három nagymamakorú idős néni, ennek megfelelően elég sokat keseregnek, de ugyanúgy marják egymást, ahogy valószínűleg fiatalabb korukban tették. Ők hárman nevelgetik Antonyina néma kislányát, aki naiv vidéki fruskaként kerül fel a nagyvárosba, és úgy teherbe esik az első szélhámostól, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tonyka végig borzasztó bizonytalan, ha kicsit szigorú lennék, azt mondanám, szerencsétlen, esetlenül botorkál az életben és nem tanul abból, hogy újra meg újra a falhoz koppan a feje. A töredezett elbeszélésmódjától idegbajt kaptam, utálom ezt a stílust, a szovjet nélkülözéssel, tervteljesítéssel, hogyan-éljünk-meg-a-semmiből meg hasonló témákkal vegyítve ritka önsajnáló, irritáló felhangot kölcsönzött a történetnek.

Bezzeg a nénik! Becsülöm a túlélni akarásukat, ahogy foggal-körömmel próbálják jó körülmények között nevelni Szofját (eredetileg Szüzannát, de természetesen ördögtől valónak tekintik a nevét, ezért újat adnak neki:D), de jobban örülnék, ha senkinek nem kellene ezt az életet megtapasztalnia, amelyben szidalmazott, véresre gyepált igásállatokként menetelnek végig az életen, mindent-ki-kell-bírni - alapon.

A történelem tükrei

Elif Shafak: Az isztambuli fattyú

Megvan az idei év első félrepozicionált könyve. Egészen a regény végéig simán rossznak könyveltem el, aztán rájöttem, hogy Shafak (valószínűleg) egészen másra törekedett, mint ami az én elvárásom volt. Szerény nyöszörgős személyem könnyű, misztikus-háztáji mágiás történetre vágyott a Bonita Avenue nyers brutalitása után - és kapott egy némiképp hasonló történetet.
Itt is családok, a köztük lévő viszonyok állnak a középpontban. Áll egy előkelő, omladozó ház Isztambul utcájában, amelyet csupa nő lakik, a férfiak - az Amerikába távozott Mustafa kivételével - a családi átok miatt mind meghaltak. A nők között van jós, tetoválóművész, történelemtanár, az ólomöntés tudományát ismerő dédnagymama és még pár bogaras nőszemély. Mindannyiuknak megvan a maga keresztje, ami meghatározza az életét. Asyának is, a címbeli fattyúnak, aki nem ismeri a múltját, ezért a jövőbe vágyik és meggyőződése, hogy minden mindenhol rossz és ezen nem lehet változtatni.
A múlt és jövő - amelyek között feloldódik a jelen - ütköztetése a másik családra is jellemző, a Kaliforniában élő örmény diaszpórára. A Cakmakciyanokat a múltbeli tragédiák tartják életben, kivéve Armanoush-t, a családfa legfiatalabb hajtását, aki kétségbeesetten vergődik kettős identitása (amerikai-örmény), valamint az anyja és az örmény apai rokonok közötti éles ellentét miatt. Meggyőződésévé válik, hogy csak úgy tudja kideríteni, kicsoda is valójában, ha felkeresi az apai nagyanyja otthonát Isztambulban - szállásadóul pedig a fent említett Mustafa - anyja második férje - családját szemeli ki...
A családi viszonyok kicsit szövevényesnek tűnnek, de olvasás közben könnyebb megszokni, mint itt pár mondatban.:) Az isztambuli fattyú tulajdonképpen két család regénye a történelem tükrében, ill. a történelem utáni időszak megélésének könyve. Én pedig egy gyengéd, női regényre vágytam, de szerintem nemcsak ez volt a probléma forrása.
Tudom, könnyű magas lóról beszélni, de egy idő után rettenetesen idegesített a Cakmakciyan-família makacs ragaszkodása "elnyomott, lemészárolt nép" örökségéhez, valamint a törökökhöz való hozzáállásuk. Értem, hogy ez egy ma is élő, komoly ellentét forrása és kényes téma, de a nemzetek közötti problémákról nem szeretek regényt olvasni - legalábbis ilyen formában biztosan nem -, és szerintem a kiadó is a női misztikumra helyezte a hangsúlyt a regény második kiadása során, ami a tartalmat ismerve nem túl szerencsés. A szereplők en bloc idegesítettek; Armanoush helyében rég megőrültem (vagy elszöktem) volna, megfojtják szegény lányt a szeretetükkel, és eszük ágában sincs elgondolkodni azon, hogy vajon miért szökött titokban Isztambulba. Armanoush édesanyja meg... az európaiak legszemellenzősebb előítéletének mintapéldánya az amerikai szőke nőkről.:D Falra másztam tőle. De Asyától is, a tizennyolc éves, szabad szájú, spleenes hősnőtől is, aki szenved a nagy mellétől, szenved az anyjától, a családjától, a vélt nihilizmusától, az önkeresés gyötrelmes vágyától, ami, elismerem, nehéz lehet anélkül, hogy tudná, ki az apja. De a családja szereti (sokkal normálisabban, mint Armanoush-t), és annyira nem borzasztó az élete, hogy kínjában kukabúvár akarjon lenni.
Egészen a végéig. A múltbeli szálak összeszövése a jelennel, Banu néni (a legszimpatikusabb karakter) és a dzsinn, a két családot összefonó, véres csomó, amit a befejezésben fejtünk fel egy egész csillagot dobott a megítélésemen, ha ragaszkodunk az ómódi értékelő jelrendszerhez. Ez segített elhelyezni-megérteni a regényt és mentett meg a totális csalódástól. Ettől függetlenül a szerző Szerelem c. művét nemigen fogom elolvasni, megbízható források szerint se a történet, se a fordítás nem túl jó, ami nem hangzik biztatóan a fentiek után.

Ui.: Egyébként A fattyú is hemzseg az elütésektől és a figyelmetlenségből fakadó hibáktól.

Eredeti cím: Baba ve Piç
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2015
Fordította: Sipos Kata, Nagy Marietta, N. Kiss Zsuzsa
Ár: 3690 Ft