Rövidkék

Orhan Pamuk: A Piros Hajú Nő

Nincs is annál jobb kapcsolaterősítő mint megosztva hazacipelni három jyskös kisszéket közösen köpködni egy szerzőre ugyanazon felrótt hibákért. A havi zárásban nem voltam elég egyértelmű: ez a könyv nem azért fájt, mert jó értelemben a falhoz csapkodott, hanem mert annyira szar volt. Rosszul van megírva (számomra) az egyébként jó téma, Ayse kivételével az összes szereplő idióta, ordenáré módon direkt és átlátszó az egész, logikátlan, ráadásul rohadt unalmas. Nem fejtem ki bővebben, mert nem akarok még több időt pazarolni rá.

Ha ezt kiheverem, belenézek Pamuk a Furcsaság a fejemben című könyvébe, amúgy ennyi volt a mi történetünk.

Faragó István - László Zsuzsa: Leghathatósabb arcz-és hajkenőcsök

Valamiért szívdobogtató számomra a Tandem Grafikai Stúdió Anno sorozata, úgy érzem, hagyomány lesz a gyűjtögetésükből, jó érzés afféle emlékkönyvként hazatérni velük. A szentendrei szép kis könyvesboltban szimatolva persze, hogy ennek a darabnak kellett velem hazajönnie. Ugyanolyan igényes kiadvány, mint a parfümüvegcsés társa, de a tartalom kapcsán egy kis csalódottságot érzek: abban reménykedtem, hogy több szó esik az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején használt hatóanyagokról, kencetípusokról, de lehet, hogy sokat vártam el egy ilyen apróságtól, ekkora terjedelemben képtelenség mindent kivesézni erről a témakörről.

Jelena Csizsova: Nők férfi nélkül

"Megvettem, de minek?" kategória, pillanatnyi elmezavar a tavalyi tavalyelőtti Könyvfesztiválon, hála a Várólistacsökkentésnek kipipálhattam végre.

Nem mondom, hogy fájt vagy nagyon szenvedtem volna vele, de nem veszítek semmit, ha kimarad az életemből; látlelet néhány nő életéről a hatvanas évek Oroszországában, akik közül három nagymamakorú idős néni, ennek megfelelően elég sokat keseregnek, de ugyanúgy marják egymást, ahogy valószínűleg fiatalabb korukban tették. Ők hárman nevelgetik Antonyina néma kislányát, aki naiv vidéki fruskaként kerül fel a nagyvárosba, és úgy teherbe esik az első szélhámostól, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Tonyka végig borzasztó bizonytalan, ha kicsit szigorú lennék, azt mondanám, szerencsétlen, esetlenül botorkál az életben és nem tanul abból, hogy újra meg újra a falhoz koppan a feje. A töredezett elbeszélésmódjától idegbajt kaptam, utálom ezt a stílust, a szovjet nélkülözéssel, tervteljesítéssel, hogyan-éljünk-meg-a-semmiből meg hasonló témákkal vegyítve ritka önsajnáló, irritáló felhangot kölcsönzött a történetnek.

Bezzeg a nénik! Becsülöm a túlélni akarásukat, ahogy foggal-körömmel próbálják jó körülmények között nevelni Szofját (eredetileg Szüzannát, de természetesen ördögtől valónak tekintik a nevét, ezért újat adnak neki:D), de jobban örülnék, ha senkinek nem kellene ezt az életet megtapasztalnia, amelyben szidalmazott, véresre gyepált igásállatokként menetelnek végig az életen, mindent-ki-kell-bírni - alapon.