Boszorkánycsütörtök

"Alexandra nem érzett lelkiismeret-furdalást; élvezetes volt ez a hatalom. De most húzhatja föl a gumicsizmáját, s mehet ki, hogy a farkánál fogva a tulajdon kezével szedje föl a bolhás kis dögöt, s hajíthatja be a bokrok közé a kőfalon át, a mocsárba. Annyi szemét van az életben, annyi radírgumi-potyadék, kihullott kávéőrlemény, ablakszárnyak közé szorult döglött darázs, hogy látszólag az ember - vagy legalábbis egy nő - minden ideje arra megy el, hogy helyreállítsa a rendet, átrakjon valamit egyik helyről a másikra, lévén a szemét - anyja szavaival - nem más, mint elbitangolt anyag."

John Updike: Az eastwicki boszorkányok

Ha valakit elhagynak, vagy az illető hagyja ott a párját, boszorkánnyá lesz - habár azt hihetnénk, nem mindegy, melyik variációval van dolgunk, a természetfelettinek (vagy Updike-nak) lényegtelen. A három, Eastwickben éldegélő barátnőt nem zavarja különösebben, miként működnek titokzatos erőik; Alexandra, Sukie és Jane hetente összegyűlnek - nem szombaton, hanem csütörtökön, és nem üstöt kavargatnak, hanem enyhén alkoholizálnak -, és a városka lakóiról, valamint aktuális szeretőikről pletykálkodnak. Az egyik összejövetelen izgalmas hírt tárgyalnak meg: a régi udvarházat megvásárolja egy titokzatos New York-i férfi, akiről máris rengeteg pletyka kering, és hamarosan a három nő életét is alaposan összekuszálja.

(Nem éppen úgy hangzik, mint ahogy egy Updike-regény alapszituációját elképzeljük, de mindjárt jön a lényeg.)

Persze, hogy a stílusa a lényeg; vadul díszített, a lényegi történéseket természeti leírásokkal körbecsipkéző mondatrengeteg, ami nekem az elején hihetetlenül jólesett, aztán kicsit idegesített és arra gondoltam, sose lesz vége, majd egy hétvégén újra elvesztem benne és jóleső érzésekkel fejeztem be. Számomra ez volt a regény esszenciája, mert a nőktől határozottan besokalltam a végére. Tehát inkább Göncz Árpád miatt marad emlékezetes számomra, mintsem a történet miatt.:)

"Boszorkány voltukban szellemalakokként éltek a közösség képzeletében. Valaki, a város egy polgára, mosollyal üdvözölte a vidám és hetyke arcú Sukie-t, amint elviharzott mellette a girbegurba járdán; másvalaki kissé nagyképűen tisztelgésre emelte a kezét Alexandra előtt, mikor homokos lovaglócsizmájában és zöld selyemujjasban megállt a Csaholó Róka bejáratánál, és Mavis Jessuppal, a bolt tulajdonosával beszélgetett - a zaklatott arcú Mavisszel, aki maga is elvált asszony volt, s akinek vörösre festett haja lazán, Medúza-gyűrűcskékben omlott a vállára. Megint más elismerő pillantással adózott Jane Smart haragos-fekete szemöldökének, ahogy bevágta maga mögött mohazöld Plymouth Valiantjának megviselt kilincsű ajtaját, mert nem akárki módjára vágta be, hanem azzal a belső izzással, ami más klastromforma kisvárosokban Emily Dickinson verseit vagy Emily Brontë ihletett regényét szülte. A nők viszonozták a köszöntéseket, fizették a számláikat, s az örmény família vaskereskedésében, mint akárki más, ők is a mutatóujjukkal próbálták a levegőbe rajzolni, hogy milyen is az a hogyhívják, amire elöregedő házuk javításához, az entrópia ellen folytatott makacs küzdelemben, szükségük van; de mégis mindenki tudta, hogy van körülöttük valami, valami szörnyűséges és obszcén, ami, persze, akár a középiskola igazgatóhelyettesének és feleségének hálószobájában is megtörténhet..."

A nők egymáshoz való viszonyát tekintve akár egy női szerző is írhatta volna a könyvet; a barátnők - csúnyán hangzik, de ez van - tipikus nők, szurkálják-csipkedik egymást, folyamatosan borogatják a közöttük lévő (hatalmi) egyensúlyt, egyszóval nem bölcs boszorkányos bajtársiasságról olvashatunk, hanem néminemű rosszindulattal és versengéssel, éles megjegyzésekkel tarkított feszültséggombócról, amelyet a városba érkező (egyébként egyáltalán nem vonzó) idegen kibiztosít és felrobbant. Versengenek a kegyeiért, mindegyikük azt hiszi, ő a kedvence és a korábban szinte békés életük teljesen felborul és erősen megtépázza a kapcsolatukat is.

A nők korábban sem voltak híján a gyerekes bosszúnak, de Daryl Van Horne érkezésével átlépnek egy határt; émelyítő volt olvasni, hogy azért csettintenek egy mókus, egy kutya halálért, mert bosszantja őket, hogy megdézsmálta a madáretetőt vagy éjszaka ugat. Azért akarnak megölni egy macskát, hogy az általuk gyűlölt embert elkeserítsék, és ez csak a kezdet. Egyrészt az igazságérzetem nem bírja megemészteni, hogy ezeknek a tetteknek nincs következménye, másrészt nekem ez nem fér össze a felszabadultsággal, a társadalmi korlátok felrúgásával, a mindenki-meg-akarja-mondani-mit-csináljak elengedésével, az álszentek pimasz szembenevetésével, hiába próbálják ezt sugallni. Nem erre mondanám, hogy nőnek lenni jó.

A regényben többször szóba kerül, hogy a nők háza milyen kopott és elhanyagolt, a gyerekeiket bosszantó legyekként hessegetik el, ezzel is elutasítva a hagyományos női attribútumokat. Az egészben az a legnevetségesebb, hogy valójában egyvalamire vágynak, arra, ami az általuk levetett szerep lényeges eleme: egy férfira. Borzasztó ostobák, és ez a regény végén be is bizonyosodik. Ráadásul mindnek kutyája van, az isten szerelmére, bár legalább Daryl Van Horne-nak (alias a Sátánnak) van egy, minden mancsán hat lábujjal bíró macskája. Meg egy kutyája is, biztos, ami biztos.

Nem hittem volna, hogy majd arra vágyom, bárcsak jobban előtérbe kerülne az amerikai kisvárosi élet és ne csak Lexáék szemszögéből lássuk a többi embert, de a boszorkányos tudásuk is jobban érdekelt volna, mint a konspirálásaik. A fordítás, a kacskaringós kis kitérők szerencsére elvitték a hátukon a keserű szájízem, szerettem az évszakok változásáról, tearózsaszín alsószoknyákról, vörösréz félhold nyakláncokról (Updike nagyon vágta a színelméletet) olvasni. Nem vagyok benne biztos, hogy Az eastwicki özvegyeket is elolvasom, de ki tudja, legközelebb mit kapok le a könyvtár polcáról.:)

Eredeti cím: The Witches of Eastwick

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 1986 (tökre szeretek ilyen régi, agyonolvasott könyveket magammal hurcibálni)

Fordította: Göncz Árpád

Ár: pár száz forinttól elérhető, gondolom