Gyönyörű gyermek

Joyce Carol Oates: Szöszi

Az az izé a vásznon nem én vagyok.

Sose érdekelt Marilyn Monroe. Egyetlen oka van annak, hogy elolvastam ezt a könyvet, mégpedig a szerző; arra gondoltam, hogy ha Joyce Carol Oates a maga hússzaggató látásmódjával, írói eszköztárával a mélyére ás az ikonikus szőke szépség életének, abból valami rendkívüli fog kisülni.

Először a filmmel találkoztam; érzékelhető volt benne Oates stílusa, de az írott szó nélkül csak egy inkoherens nyomorpornó volt (nekem), végig se bírtam nézni. Amikor a könyvtárban belefutottam, kicsit haboztam, de mégiscsak Oates-ról volt szó és ki kellett törölni a film emlékét (vagy tartalommal megtölteni a látottakat).

Nem mondom, hogy nem küzdöttem vele, nem egyszerű 900 oldalon keresztül Norma Jean/Marilyn fejében lenni, aki a nagykönyv szerinti megbízhatatlan narrátor. Vele együtt lebegünk a nembutalos-benzedrines-pezsgős kábulatban, érezzük (az álmokban vagy a valóságban) a tűzforró víz hevét, a hasogató migrént, a vér romlott bűzét, halljuk az igazi vagy képzelt csecsemő elhaló nyöszörgését. Norma Jean/Marilyn továbbra is rejtélyes jelenség, nem lehet biztosan tudni, ki volt az apja, hány szeretője és abortusza volt, tényleg öngyilkos lett-e vagy megölték, tudott-e színészkedni vagy minden szerepében önmagát adta. Oates könyve nem tesz markáns kijelentéseket, a szerző az előszóban leszögezi, hogy fikciós műről van szó, mert nem történelmi forrásokra támaszkodik, hanem életrajzokra, még a versek jó része és a Norma Jean/Marilyn által forgatott, színészi játékról szóló könyvek egy része is kitalált.

Úgy is mondhatjuk, hogy megalkotja a saját Norma Jeanét/Marilynét, és ezt a Norma Jeant/Marilynt nem nehéz szánni. Látjuk a rengeteg rossz döntést, a maladaptív sémákat, de nem igazán lehet haragudni erre a lányra - én legalábbis nem tudtam -, akiből úgy dől a magány, mint egy született Buendíából. Egy elhagyott kisgyermeknek tűnik, aki egy nagyon vonzó női testbe került - és mindenki ezt a vonzó testet akarja valamilyen módon kihasználni. Ahogy haladunk előre a történetben, az igazi Marilyn Monroe összemosódik a fiktív Norma Jeannel/Marilynnel és amikor valamilyen kontextusban előkerül a színésznő neve, eszünkbe jut ez a zavarodott, magányos lány és az első gondolat az, hogy de ő nem ilyen volt, ti nem ismertétek.

Veszélyes dolog a fikció ereje.

Marilyn Monroe holttestéért a halálát követő 24 órában senki nem jelentkezett.

Ui.: a New Yorkban és a Maine-ben játszódó részt nagyon élveztem, mintha egy mázsás súly került volna le rólam és végre úgy éreztem, egy olyan regényt olvasok, amit jó érzés is befogadni, nemcsak fájdalmas. A Kapitány Háza A Manderley-ház asszonya hangulatát idézte nekem, ez a rész önmagában jó alapanyag lenne egy borzongató pszichothrillerhez.

Eredeti cím: Blonde

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2022

Fordította: Bíró Péter

Ár: 10.000 Ft (Mennyi?!)

Így jártam anyátokkal

Anne Tyler: Légzőgyakorlatok

Azért kezdtem el Anne Tylert olvasni, mert fáradtnak éreztem magam és úgy gondoltam, kellemesen szusszanok egyet eme komfortkönyv barátságos miliőjében.

Hát persze, Maggie Daleyt pont olyan fából faragták, aki hagyja pihenni a szegény olvasót.

Nem tudom, Anne Tyler hogy csinálja, de ő tényleg a hétköznapok embereit örökíti meg a regények lapjain, minden apró idegesítő gyarlóságukkal egyetemben, akkurátusan, kíméletlenül, az ember szinte szégyelli olvasni a szereplők gondolatait, amelyek egyben a saját rossz döntéseikre emlékeztetik.

A Légzőgyakorlatok főhőse, hasonlóan a Vacsora a Honvágy étterembenéhez, egy idősebb, múltba révedő asszony; Pearl Tull egy igazi nyársatnyelt, szívós, hirtelen haragú és megkeseredett nő, akitől jobban Maggie Daley (ill. Maggie Moran) nem is különbözhetne jobban; szeleburdi, kotnyeles, csapongó, aki, bárhol is tűnik fel, nagy kalamajkát és konstans fejfájást okoz. Ő az a szomszéd, aki átlóg a kerítésen és a második kérdése az, hogy régóta együtt vagy-e azzal a fiatalemberrel és mikor mész hozzá; ő stalkol a konyhaablakból és vacsora közben kész fantasztikus regényt kerekít az életedből légből kapott feltételezések alapján - magyarán átkozottul idegesítő, akit nagy ritkán megcsap az önkritika szele, de gyorsan visszatér szélfútta gondolatai világába, hiszen nem akart ő semmi rosszat és a dolgok maguktól összekavarodtak.

Ugyanakkor nagy odaadással végzi a gyakorlatilag mindenki által lenézett idősgondozói munkáját és becsülendő, hogy nem hagyta magát eltéríteni a céljától, kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő idősekkel akar foglalkozni, nem beülni egy kényelmes irodai székbe, ha megérem ezt a kort, szeretnék egy Maggie típusú nő ápoltja lenni.

Ha ebből a regényből sorozat készülne, biztosan nem raknám a saját listámra, mert annyira hétköznapi, hogy fájna nézni és én érezném kínosan magam a szereplők helyett.

Van egy vezérmotívum a regényben, ami megragadott: hogyan változunk, milyenné válunk azon emberek mellett, akik mellett kikötünk. Érdekes, hogyan reagálunk egymásra; Maggie, habár korábban nem volt rá jellemző, kifejezetten locsifecsi hebrencs lett a szótlan, hallgatag Ira Moran mellett, munkál benne a nem megfelelőség érzése és tisztában van vele, milyennek látják az emberek, de az önvizsgálat elmarad; erről nagyon szívesen olvastam volna többet, mert dimenziót adott volna a történetnek (ha rondán akarok fogalmazni: értelmet adott volna neki).

Kicsit elgondolkodtató, kicsit szórakoztató, olykor fárasztó olvasmány, nekem a Vacsora pár fokkal jobban tetszett.

Eredeti cím: Breath Lessons

Kiadó: Tericum

Kiadás éve: 2021

Fordította: Megyeri Luca

Ár: 3970 Ft

Családregények a közelmúltból

Sissel-Jo Gazan: Fehér virágok

A dán Átmeneti üresedés.

Nem bírtam ellenállni a rövid, hangzatos felütésnek, és annak ellenére, hogy számos különbség van a két regény között, olvasás közben ez volt az első és egyetlen könyv, ami előasszociálta magát a memóriám homokdűnéi közül.

Egy nagyon érdekes mikrovilágot ismerhetünk meg Samsøn, a kis dán szigeten. Olyan, mint egy kisváros, mindenki ismer mindenkit, ami azért is frusztráló, mert (ahogy azt megszokhattuk), az emberek túlzottan szeretik beleütni az orrukat egymás dolgába, a konfrontáció elkerülhetetlen és állandó, olyan, mintha állandóan egy gyulladt sebet dörzsölgetnénk.

Ám ez a mikrovilág korántsem homogén. Amivel Sissel-Jo Gazan lenyűgözött, az az, hogy milyen egzotikus és/vagy fajsúlyos témákat fon össze a történetében. Olyan, mint egy színpompás virágcsokor; felnövéstörténet, családon belüli konfliktusok, örökölt traumák, gyomorforgató bűncselekmények, társadalomkritika, a tetoválás művészete, botanika. Nekem ez tipikusan az a könyv volt, amit nem akartam letenni, nem érdekeltek a sorozatok, a munka, csak magamra akartam zárni az ajtót és belefeledkezni a könyvembe.

Nem igazi kriminek, inkább műfajmixnek vagy societypunknak mondanám, ami nekem nagy kedvencem, de aki egy vérbeli skandináv krimire vágyik, az valószínűleg csalódni fog. Nem könnyű olvasmány, mert a szerző nagyon sok brutális esetet sűrít a történetbe és tabutémákkal is foglalkozik, ami jóformán természetes jelenség a regény szereplőinek (és ez az, ami igazán megdöbbentő), de számomra az év egyik legjobb olvasmánya lett, annyira, hogy már A dinoszaurusz tollát olvasom.

Eredeti cím: Hvide blomster

Kiadó: Jaffa

Kiadás éve: 2021

Fordította: Sulyok Viktória

Ár: 4499 Ft

Anne Tyler: Vacsora a Honvágy étteremben

Szegény Anne Tyler 2013 óta várt a sorára, igazán kibírhattam volna még egy évig, hogy jubilálhasson a várólistán, de még így is sokat látott veteránként könyvelhető el.

Már nem friss az élmény, mert még májusban olvastam ezt a könyvet, de az tisztán megmaradt, hogy Pearl Tull milyen kellemetlen perszóna. A regényben az ő életét kísérhetjük végig retrospektív módon, a halálos ágyán fekvő idős asszonnyal ismerkedünk meg, aki visszatekint az életére. Pearlt egyik nap váratlanul elhagyja a férje és egyedül marad három kisgyermekkel a negyvenes évek Amerikájában, amikor a családanyák nem dolgoztak és maga is Pearl is ezt a mentalitást vallotta a magáénak: elvárta, hogy egy férfi gondoskodjon róla és eltartsa - mai szemmel milyen furcsa hozzáállásnak tűnik.

Nem szívderítő élmény Pearl fejében lenni, viszont Anne Tyler nagyon jól ír. Kicsit olyan érzés volt ezt a könyvet olvasni, mint mohón befalni egy duplakaramellás, XXL méretű jégkrémet, ami egyenesen a combunkon köt ki, de olyan jólesett, hogy azóta is eltölt a cukormámor gyógyító érzése. Tudtam, hogy Pearl Tull besavanyodott hárpiatermészete nem tesz jót, de élvezettel henteregtem a mocsokban. Azért nem érheti gáncs, hogy ne tett volna meg mindent a gyerekeiért, ami módjában állt, de tőle aztán ne várjunk egy szemernyi jóérzést se, méghogy ingyen, amikor neki olyan nehéz?

Úgy bomlik ki az érzelmi terheltség a gyerekei életében, mint egy szemet gyönyörködtető virágminta. Vajon milyen életük lett volna, ha az apa nem hagyja el őket, aki némi pénzbeli támogatáson kívül semmit nem adott a családjának? Igazából szörnyű belegondolni, mennyire eltorzítja az embereket az élet, mennyire kikezdi a jóságunkat és mennyire nehéz megőrizni nemcsak a józan eszünket, hanem az elnézéssel vegyes megbocsátásunkat is. Hogy ne kieresztett agyarokkal ugorjunk neki a többi embernek.

Eredeti cím: Dinner at the Homesick Restaurant

Kiadó: Palatinus

Kiadás éve: 2007

Fordította: Módos Magdolna

Eredeti ár: 2900 Ft

Friss, ropogós rövidkék

 Hogy őszinte legyek, nincs már kedvem minden egyes elolvasott könyvről önálló bejegyzést kiizzadni magamból; ez nem újdonság, jó ideje nincs hozzá kedvem. Meg agyam. Energiám. Régen rengeteget jegyzeteltem az aktuális olvasmányomról, egy A5-ös, összehajtott vonalas papírlap volt a könyvbe dugva, rajta a cím, az olvasás kezdete és a mondókám kulcsszavai. Emlékszem, anno csodálkozva néztem a kedvest, aki soha egy szót sem jegyzetelt, mégis méterhosszú, analitikus értékeléseket írt, nem is értettem, hogy csinálja, aztán most már sejtem, bár az én stílusom teljesen más jellegű.

Persze az olvasáshoz való hozzáállásom is megváltozott, sokkal kevesebbet olvasok, mint régen, de ezzel legalább valamennyire sikerült egyenesbe jönnöm, még a boldog, önfeledt, kanapén fetrengős, mindent kizárós olvasás élményét is sikerült felidéznem.

Ennek örömére összeszedtem pár könyvet, amelyeket felszipkáztam, de nem váltottak ki rajongást.

Catherine Millet: Mesés gyerekkor

Az a jó a könyvtárban - és ezt csak egy ideje tudom igazán értékelni, amikor is úgy érzem, hogy a kíváncsiságom nő, viszont már csak azokat a könyveket akarom megvenni, amelyek fontosnak bizonyulnak számomra -, hogy kockázat nélkül kikapkodhatok mindenfélét, a veszteségem mindössze max. pár óra bosszúság és a kísérleti alany el-, majd visszaszállítása. Catherine Millet lilásrózsaszín kis kötete is ennek a példája. Nem olvastam a Catherine M. szexuális életét. Nem is akarom, egyelőre nem vagyok rá kíváncsi - nem mondom, hogy egyszer nem kölcsönzöm ki, mert sokszor azt se tudom, mit akarok olvasni; olyan vagyok, mint a válogatós macska, akinek vesznek 25 darab halas konzervet, mert csak azt hajlandó enni egy hete, aztán őszeszélyessége rá se néz.

Hálás vagyok a villamosnak, mert, ha nem utazás közben kezdem el olvasni, biztos, hogy két oldal után félrehajítom, az implicit gyermeki észlelések absztrahálása kicsit sok volt nekem korán reggel, aztán átléptünk egy még mindig kicsit elvont, de értelmezhető síkra és a könyv megmenekült a reptetéstől. Mindig érdekeltek az eredettörténetek, mert gyerekkorunkban szerezzük a legmeghatározóbb élményeket; Catherine Millet számos kisebb-nagyobb benyomást az olvasó elé tár, jelentéktelennek tűnő, ám nagy lelki "visszhangot" vető élményektől a kívülről is nagy horderejűnek látszókig, amelyből kibontakozik egy érzelmileg nagyon küzdelmes gyerekkor; kemény munka lehetett megemészteni már a családtagok egymáshoz való viszonyát, hát még a verekedő szülőket és a kényszeres lakásátrendezéssel pótcselekvő, labilis anyát, és akkor még csak szemezgettem.

Igazából átfolyt rajtam ez az érzelemcsokor, Catherine Millet kissé töredezett, érzelmileg távolságtartó prózája nem vágott a földhöz (amit egyáltalán nem bántam), valószínűleg nem lesz róla maradandó emlékem, de nem bánom, hogy elolvastam.

Ray Bradbury: Októberi vidék

Úgy gondoltam, ha valaminek, az Októberi vidéknek utat kell találnia a szívemhez; ha általa nem találok kulcsot Bradbury lényéhez, akkor megette a fene az egészet, nem próbálkozom vele tovább.

Sajnos nem működött köztünk a kémia, ami azért is dühítő, mert úgy éreztem, olyan párhuzamosak vagyunk, amelyek majdnem találkoznak. A témák tetszettek, de mindegyik novellában volt valami, ami egy kicsit más irányba tolta a fókuszt. Majdnem jó, majdnem elkaptam, igen, aztán az érzet elröppent, én pedig ott maradtam a földön.

Alice Munro: A Jupiter holdjai

Ezer éve nem olvastam Munrótól, akkor is csak egy kötetet, a Csend, vétkek, szenvedélyt. Ezt talán a szép címe miatt választottam.

Néha efféle tartalmas, de gyengéd női történetekre vágyom, ha fáj a világ vagy nyűgös vagyok, ez is kellemesen átmasszírozta a lelkivilágom. Emlékeim szerint az első történet tetszett a legjobban.

Fogok még Munrótól olvasni, megérdemli a figyelmet, csak most elég kisimult vagyok hozzá, meg kell várni, míg újra zilált idegzetű leszek.

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

Erre az élményemre, akárcsak a Bradburyre, nem vagyok büszke.

Nem az a fajta krimiolvasó vagyok, aki zsenge korában végigdarálta Agatha Christie és a többi klasszikus szerző életművét, a nagyasszonytól is csak a Gyilkosság az Orient Expresszt olvastam (mondjuk, az legalább tetszett). Valamiért bekattant, hogy most már ezt is szeretném elolvasni, talán illene is.

Híres, sokak által körberajongott regények esetében veszélyesek tudnak lenni a feltupírozott elvárások, sajnos a józan eszem ellenére ezek működésbe léptek. A félelmetessége átjött, ahogy viszonylag gyors ütemben haláloztak el az emberek, de a megoldás nekem egy kicsit sántít és az egész erőltetett. Ezt a fajta zsenialitást Conan Doyle le tudta nyomni a torkomon, talán azért, mert fiatalabb voltam és magukkal ragadtak a történetek, de ez most sajnos nem működött. A döcögő fordítás se tett jót a véleményemnek.

Douglas Coupland: Minden család pszichotikus

Jujjujuujj, de abszurd, de kifordított, de szarkasztikus! A fülszöveg alapján nem számítottam ennyire földtől elrugaszkodott történetre, ha úgy tetszik, az általam imádott societypunk karikatúrája. Igyekeztem elengedni magam és csak élvezni a szerző parádézását, de a habitusomnak sok volt. Nem mondom, hogy soha többé nem fogok Couplandet olvasni, de ennek ki kell tisztulnia a testemből.

A hazudósok

E. Lockhart: A hazudósok

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy méltóságteljes, öreg király és annak csodaszép három leánya.

Várjunk, ez nem igaz.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy érzelmileg éretlen, egocentrikus pátriárka és annak három csodaszép leánya, de hiába származtak királyi vérből, irigy, undok és élhetetlen boszorkák voltak.

Habár a csápok (mások radarnak nevezik) jelezték, hogy ebben a könyvben lehet valami, mind a csápok, mind magam is meglepődtünk, hogy mennyire élveztem az olvasását. Tudjátok, amikor hétvégén bevackolódtok egy könyvvel a kanapé sarkába és pár órára sikerül kiszakadni a hétköznapi szorongások mókuskerekéből, élvezni a lelki szemeitek előtt kibontakozó mozit; egy jó, a lelkiállapotunkhoz / hangulatunkhoz éppen passzoló regény olyan szórakozást nyújt, amire egyetlen filmsorozat sem képes, az élmény teljesen más szintű. Nekem egy rövid időre sikerült kiszabadulni a gondolataim zsibongó börtönéből és Beechwood partján sétálni, a hazudósokkal kidekorálni Cuddledown falait, Clairmontban csipegetni Bess áfonyás pitéjéből és figyelni a kibontakozó katasztrófát, ami lavinaként dübörög a Sinclair család felé.

A szerző egy olyan műfajt és helyszínt ötvözött a történetében, ami számomra erősen vonzó kombináció; a családregény keretein belül figyelhetjük meg egy kiterjedt kapcsolatrendszer - saját társadalmi rétegük szűken vett kistükre - dinamikáját a vízparti nyaralás helyszínén, ami eleve felfokozza az érzelmeket és minden történést titokzatos, szenzitív jelentésréteggel lát el.

Lockhart a Sinclair családdal a történelmi múlttal tetszelgő, régi amerikai család eszményét képezi le, akiknek az ereiben is műtárgyak csörgedeznek a vagyonnal kikékített vér mellett; szögletes állkapcsú, magas, nagyon szőke, nagyon fehér, az echte amerikaiság jelmondatokban gondolkodó álöntudatában fetrengenek; ami a pajzsuk, az a börtönük is, mert a patinás otthon és a villogó fogsorok mögött ez a család minden, csak nem sikertörténet; ami nem képes változni - és egy, a közelgő leépüléstől pánikba esett családfő, aki képtelen elengedni a zsarolásból szőtt gyeplőt, nem képes -, szükségesen a megsemmisülés felé száguld, mert a változást lehetetlen kizárni, az állandóságot megtöri a változás entrópiája és ez ellen nem tehetünk semmit.

Pazar figyelni, hogyan rángatja dróton a merev gerincű, de kissé már remegő kezű Harris Sinclair a lányait és mennyire nem képes szembenézni álságos nevelési értékrendje rothadt gyümölcseivel, hát még az új nemzedék, az idősebb unokák vélt elvtelenségével, akik felett a minimális kontrollját is elveszíteni látszik.

Mindent az első unoka, Cadence szemszögéből látunk, akivel valami szörnyűség történik a tizenötös nyáron és akit két évig távol tartanak a nyári paradicsomtól. Cadyt borzalmas migrénes fejfájások gyötrik és gyakorlatilag semmire nem emlékszik a történtekből. Apránként, vele együtt rakjuk össze a képet. Lockhart jól szövi a történetet; miközben elmerülünk az értékrendjüket és önmagukat kereső, lázadó fiatalok világában, látjuk a nagynénik szétrombolt illúzióit, a pusztulás felé tartó nagyapát, a háttérben csendben hizlalja a robbanás epicentrumát.

A stílus, amit a fülszöveg modernnek nevez, szerintem inkább itt-ott szenvelgő, igazából tipikusan, tinédzserlányosan önsajnáló, de nem olyan mértékű, hogy agyoncsapja az olvasást, még ki lehet bírni. A megoldás tulajdonképpen azok egyike, amit a sokat látott olvasók nagyon utálnak és tele van logikai bakikkal, de Lockhart annyira jól festi le azt a miliőt, amiben a történet játszódik, hogy meglepő módon minden hibáját elbírja. Ezen nagyon meglepődtem, ahogy azon is, hogy némi szemöldökráncolással megbocsátottam ezt a bazáriságot, de aki képes a zakatoló elmémet kicsit más irányba terelni, elnyeri a jóindulatom.

Eredeti cím: We Were Liars

Kiadó: Ciceró

Kiadás éve: 2015

Fordította: Rudolf Anna

Eredeti ár: 3490 Ft

Friss rövidkék

 Jó lenne már kipofozni a piszkozatokat, de a friss olvasmányok kedvéért mégis újat kezdek, mert kezdem belátni, hogy finoman szólva a fejemre nőttek a "megíratlan" könyvek.

Billy O'Callaghan: Szerelmem, Coney Island

"És mint ahogy a fájdalom is tovább él a nevetésnél, az ő érzékeit is inkább a zsigeri téli emlékek tartották bűvöletben a nyers éleikkel. Az eső kemény kavicsai az arcán, a hideg füstös mágiája, a szél karmolása és talpa alatt a talaj állandó kíméletlensége. A nyarak a mosolynak kedveztek, de a telek komolyabb megfontolásra késztettek. A telek a háborgó tengerrel és a nappali órákat fehérítő-fojtogató esti homállyal közelebb húzták a világ peremét, újra elképzelhetővé tették a régi istenek létezését."

Könnyen olvasható, mégis odafigyelést és elmélyülést igénylő, költői hangulatú, keserédes emlékekkel telitűzdelt regény egy nagyon hosszú viszony utolsó napjáról, amely minden józan paraszti ésszel bíró külső szemlélő számára egyértelmű, hogy folytatódhatott volna máshogy, de minden kapcsolatnak megvan a maga dinamikája, amit csak a résztvevők érthetnek - hihetetlen egy huszonötéves szerelmi viszonyról olvasni, amikor vannak olyan házasságok, amelyek egy évig se tartanak ki.

Nem igazán tett jót neki a reggeli bambulós olvasás, és már vagyok annyira idős, hogy kényelmetlen érzéseket keltsen bennem a középkorúság mély barázdájában küszködő emberek nosztalgiájáról és depresszióval kacérkodó, a jövőt érintő gondolatairól olvasni, tehát egy enyhen disszonancia jellemezte az olvasásom, de egyáltalán nem bántam meg. Eszembe jutott John Banville jellegzetes stílusa és lám, a köszönetnyilvánításban - amit mindig elolvasok, hátha ismerős nevekkel találkozom - elő is kerül a neve.

Eredeti cím: My Coney Island Baby

Kiadó: Jelenkor 

Kiadás éve: 2021

Fordította: Pék Zoltán

Ár: 3500 Ft

Marilynne Robinson: Háztartás

Egy háztartás alapján sok mindent meg lehet állapítani.

Kifigyelhetjük, milyen természetű emberek élnek benne, ki a háztartást kitöltő kapcsolati háló működtetője, aki egyben a háztartás eleven központja is. Ha ő bármilyen okból kikerül a képből, a jelenlegi háztartás aprócska ökoszisztémaként összeomlik és egy új, általában teljesen más háztartás sarjad ki a romjaiból. Az utódháztartást általában gyengébb alapokon nyugszik és vagy nem sikerül, vagy sok időbe telik, hogy kitöltse az elődháztartász erőteljes kereteit. A változás könnyedén nyomon követhető. Teljes élettörténeteket olvashatunk ki a függönyök állapotából, a kamrapolcok tartalmából, a kertben növő virágok fajtáiból.

Ezer éve olvastam a Gileadot, csak a távolságtartó hangnemre és a zárkózott habitusú szereplőkre emlékszem belőle. Ez a Háztartásra is igaz, mégis, a tisztára csiszolt, sallangmentes mondatok nagyon érdekes karaktereket bontanak ki, főleg nőkét, azt, hogyan idomulnak a körülöttük változó világhoz. Van, aki szemlél, van, aki elfogad, van, aki kitör és aki megtartó erővel igyekszik a maga képére formálni. Vicces, hogyan fonódnak egybe a képzeletünkben az olvasmányaink, Marilynne Robinson szereplőiről az jutott eszembe, hogy Elizabeth Strout hőseinek az előző generációi.

Az is érdekes, hogy mi képes felmerülni az emlékezet mély iszapjából. Eszembe jutott a Mostohák gyöngye című film, amelyet azt se tudom, mikor, melyik csatornán láttam, de bizonyos mondatok megőrződtek bennem mélyen eltemetve és ez a történet felszínre hozta bennem az adaptációt is, mintha egy mini időutazáson vettem volna részt.

Eredeti cím: Housekeeping

Kiadó: Magvető

Kiadás éve: 2021

Fordította: Szabadkai Bernadett

Ár: 4500 Ft

Utazás a mocsok legmélyére

 

Gillian Flynn: Sötét helyek

1/3 - ez a tetszett/olvasott könyvek aránya a Gillian Flynn-nel való korrelációmban. Az arány nem túl ideális, de legalább nem 24 könyvet kellett hozzá elolvasnom, ez is valami.

Habár Flynn üdítő színfolt a krimiírók között abban a tekintetben, hogy nem ugyanazt a sztorit írja meg újra és újra, vannak közös elemek, mint a... nem tudok rá jobb szót, a beteges, aberrált emberek szerepeltetése, akik a többé-kevésbé normális, civilizált embertársaikban viszolygást keltenek; valamint az igazi mélyre ásó, könyörtelenül naturális szociográfiai látlelet arról a közegről, amelyben az adott történet játszódik. Olyan kendőzetlenül, tűélesen mutatja be egy csőd szélén álló, lecsúszott farmercsalád életét a Középnyugaton, vagy az USA déli államaira jellemző fülledt, a felszínen patinás, a mélyben rothadó nihilizmusát, hogy az embernek öklendeznie kell, mert úgy fojtogatja a súlyos atmoszféra, mintha megcsapná egy vágóhíd bűze. Rettenetesen kíméletlen ez a nő, és ismerve a fejében kergetőző ötleteket, jobban félek tőle, mint Margaret Atwoodtól és soha nem ülnék le mellé a buszon.

Az abszolút, utolérhetetlen lieblingem az Éles tárgyak, de, ha nincs a zseniális sorozat, biztos, hogy soha nem olvasom el, mert a Holtodiglant annyira utáltam és annyira megvetettem az alkotóját, amennyire csak egy magamfajta, zsigerből kultúrsznob olvasó képes. Nem tudok azonosulni a Holtodiglan-féle krimikkel, mert életidegennek, hiteltelennek érzem. A Sötét helyek a képzeletbeli spektrum másik végén helyezkedik el, és csak reménykedni merek, hogy ilyen nincs... de tudom, hogy van (ha nem is teljes egészében).

A Sötét helyek iszonyúan nyomasztó, reménytelen hangulatú könyv, a tanult tehetetlenség, az ostobaság és az agresszió dans macabre regénye. Olvasás közben mocskosnak éreztem magam - ilyet se váltott ki még belőlem egy könyv -, alig vártam, hogy befejezzem és elfelejthessem.

Nem szoktam felróni, ha a a szereplők nem szimpatikusak - az életben sem 100%-ban full jó fejek az emberek -, de Gillian Flynn ezúttal istenesen megdolgozik azért, hogy undorodva rázzuk a fejünket. Láttunk már tőle ostoba, kétszínű és pszichopata karakterábrázolásokat, de a Sötét helyekbeli szereplői ezek kvintesszenciái. Az apa, aki hónapokra magára hagyja a lányát, nem bánja, ha iszik és drogozik, amíg ott villog az ujján a szüzességi gyűrű (az emberi ostobaság tényleg mérhetetlen). A gyengekezű, önállótlan anya, aki négy gyereket hoz a világra, mert túl nagy fáradtság lett volna szólni a férjének, hogy húzzon óvszert - annak a férjnek, aki drogos, alkoholista és eladná a gyerekeit egy adag... bármiért, amit pénzzé lehet tenni. A főszereplő, Libby se pályázik az olvasó jóindulatára: egy undok kleptomániás, aki felélte a számára jószándékú idegenek által gyűjtött pénzalapot és felháborodva fogadja, hogy az embereket huszonöt évvel később már nem érdekli a "bátor, kicsi Day lány", aki egyedüliként túlélte a családja lemészárlását. Igaz, hogy a kicsi Day lány időközben felnőtt és szó szerint nem csinált semmit és nem is akar, még macskakaját se venni a kivénhedt háziállatának és beköttetni az internetet, de ez mellékes apróság, nem igaz?

Hihetetlenül, sírnivalóan groteszk, hogy egy csapat rejtély-és bűnténymániás idegen egy rakás pénzt fizet Libbynek, hogy meglátogassa a börtönben a bátyját, Bent, akit bűnösnek találtak a családja kivégzésében és aki ellen az akkor hétéves Libby is vallott. A Gyilkosok Klubjának meggyőződése, hogy Ben ártatlan, a nyomozás csapnivaló volt és anyagi ellenszolgáltatásért cserébe ráveszik Libbyt, hogy beszéljen az ügyben érintett emberekkel is, hogy szabadlábra helyeztethessék Bent. Ahogy annak lennie kell egy krimiben, emlékek, titkok kerülnek napvilágra, ahogy Libby egyre közelebb jut a megoldáshoz, felváltva követhetjük a múlt-és jelenbeli eseményeket.

A cselekmény feszes és, mondhatni, izgalmas, a jelenetek filmszerűen váltakoznak. Gyorsan olvastatja magát, ha nem liftezett volna a gyomrom - igazából a Diondra-szál vágta ki nálam a biztosítékot -, akkor még élveztem is volna az olvasását.

Eredeti cím: Dark Places

Kiadó: Alexandra

Kiadás éve: 2014

Fordította: Csonka Ágnes

Ár: passz, antikváriumban biztosan fellelhető

Nem vagyunk már gyerekek

"Azt szokták mondani, hogy hosszú az élet, pedig csak az ember emlékezete hosszú." 

Emma Straub: Nem vagyunk már gyerekek

"Napsugaras irodalom" - lehet olvasni a vidám, sárga könyv borítóján és ezúttal az ajánlás nem csupán hangzatos reklámszöveg. No, nem kabátkönyv, hanem olyan kis feelgood komfortolvasmány, ami olyan kellemes, mint egy meleg fürdő a fárasztó nap végén, leheletnyi, de nem mélybe karmoló odamondogatásssal.

Emma Straub regénye banális közhellyel indít; a főszereplő Astrid Strick egyik ismerősét (akit nem különösebben kedvel), Barbarát, elüti a busz. Habár finoman szólva nem voltak közeli kapcsolatban, Astridot mélyen megrázza az eset, sokkal mélyebben, minthogy azt bevallaná magának. Ha szemtanúi leszünk egy (hirtelen) halálesetnek, olyan, mintha kapnánk egy hidegzuhanyt és egy istenes pofont - elgondolkozunk, hogyan kellene élni, és a "kellene" alatt nem a lehetetlen társadalmi elvárások tüskés béklyóit értem.

Astrid hatvannyolc éves, szóval a legideálisabb korban van az újrakezdéshez. Nem kell gúnyos aláfestést képzelni az előző mondathoz, hiszen az élet folyamatos újrakezdések sorozata (csak úgy ontom magamból az obligát bölcsességeket vasárnapra, amikor végre kialszom magam) és Astrid öntudata elég szilárd alapokon nyugszik ahhoz, hogy a kora ne töltse el alattomos rettegéssel - nem is látja magát öregnek, hiszen még aktív életet él, nem szorul mások segítségére és van még benne annyi kraft, hogy meghatározatlan ideig nála vendégeskedjen tinédzser unokája és a szemébe mondja felnőtt gyerekeinek, hogy mit bánt meg. Valljuk be, ehhez nem kevés gerincc és lelkierő kell. 

Ahhoz az interjúkban olvasható kijelentéshez, hogy a megkérdezett nem bánt meg semmit, mindig szkeptikusan viszonyulok, mert ilyen egyszerűen nem létezik. Astrid, miközben félelemmel vegyes bátorsággal, életében először felvállalja az érzéseit és képes itt és most kimutatni őket, nem pedig egy fontossági sorrendet követve elfojtani azokat, elkezd élni, amivel sikeresen megfertőzi a családtagjait is.

Olyan aranyosan csetlő-botló könyv ez, tele olyan emberekkel, akik végre kimondják és felvállalják, mit akarnak, még ha nehéz út is áll előttük. Lehet, hogy nem fog sikerülni vagy katasztrofális kudarcba torkollik, de neki kell futni és kész - sajnos ez is benne van a pakliban, és a mesékkel ellentétben a tiszta erőfeszítést nem követi automatikus megdicsőülés. 

A befejezés túl cukormázas és hiteltelen lett az én ízlésemnek, túl sokszor hangzott el a "nem rólad szól"-kitétel, mintha valami mantra lenne, amivel mindent el lehet intézni; de lehet, hogy a végére a történet elvégezte a munkáját, kicsit kisimítgatta az összegubancolódott idegvégződéseimet, helyreállt a cinizmus-hormonszintem és készen álltam a szokásos rideg valóságot tükröző olvasmányaimra.

Eredeti cím: All Adults Here

Kiadó: XXI. Század

Kiadás éve: 2021

Fordította: Szabó Olimpia

Ár: 4990 Ft

Minden család pszichotikus - már megint és még mindig

"Az egyetlen helyi adó, ami tisztán szól, a Time in a Bottle-t játssza.

- Csak ezt ne! - mondja mami. - Nem bírom Jim Crocet. Olyan nyálas.

- Legyél nagylelkűbb szegény pasassal, Wallace. Egy pekánfa ölte meg.

- Attól se lett jobb a zenéje." 

Miranda Cowley Heller: Papírpalota

Igazán jellemző rám, hogy miután csalódtam jó pár megvásárolt könyvben - tékozló gyermek módjára visszatérve a könyvtár türelmes kebelébe -, az első kikölcsönzött négyesből rögtön az első kettő olyan, hogy igencsak kelleni fog belőle saját példány. Mondhatnátok, hogy de hát Amadea, ez a könyv valamennyi létező paramétere alapján neked való, mire azt felelném, hogy ja, ezt gondoltam Az iskola Topekábanról is és azóta is 110 lesz a pulzusom, ha eszembe jut az az önző kis hisztis szarjankó, el is akarom adni azt a könyvet.

Szóval a Papírpalota jött, látott és győzött.

Ahogy sok jó olvasmány esetében lenni szokott, nehéz szavakba önteni, mitől is olyan magával ragadó. Igazi hangulatmozaik; benne van a vízparti családi nyaralások végtelen esszenciája, a rozzant házzal, a halálosan komoly és egy perc alatt elsimuló civakodásokkal, a naptól és úszástól elnehezült test, a folyton döngicsélő gondokat hátrahagyó felszabadultság érzésével, a víz felszínén szikrázó fénysugarak gyönyörűségével, a csak lenni manapság oly ritkán megélhető kegyelmi állapotával.

Benne van a New Yorki hétköznapi élet, a csöndes kisváros-vízparti közeg ellentéte, a veszélyes, mocskos, zsúfolt nagyváros, a salétrommarta falakban motozó egerek, a belső udvar betonján loccsanó borsószemek hangja, a kávézók kéretlenül kínált sötét löttyének vitriolos aromája, de még az engesztelhetetlen angol eső vizesgyapjú-szaga, az egy életen át cipelt titkok, bűnök sorvasztó, savanyú, ammóniás kipárolgása, a félelem bűze, hogy lelepleződünk és meztelen állunk a világ előtt.

Cowley Heller nagyon egyedi, maróan cinikus szereplőket alkotott, olyan erős nőket, akik egyszerre edzenek meg és sebeznek halálra; bármennyire magával ragadóak az olvasottak alapján, az életben egészen biztos, hogy ki nem állhatnám Wallace-t és mindent megtennék, hogy belemarjak (és viszont), de Annát is kedvem lenne néhányszor a falhoz csapni; olyan szintű egoizmus és kérlelhetetlen önhittség jellemzi őket, ami páncélként véd, de mindenki mást képes darabokra zúzni - de a történtek fényében szükségük is van erre a páncélra.

Ez a nő nagyon tud valamit és örülök, hogy írásra adta a fejét. Bármivel is járult hozzá a nevével fémjelzett sorozatokhoz, szeretem azt képzelni, hogy a regényébe is sikerült átmentenie.

Eredeti cím: The Paper Palace

Sorozat: Kult Könyvek

Kiadó: 21. Század

Kiadás éve: 2021

Fordította: Katona Ágnes

Ár: 4490 Ft

A medve és a csalogány - az orosz mese, ahogy egy amerikai elképzeli

Katherine Arden: A medve és a csalogány 

Borzasztóan cinikus vagyok, ráadásul előítéletes, hiszen a Marija Morevna és a Halhatatlan, valamint az Ezüstfonás szerzője is amerikai illetőségű, bár emlékeim szerint Valentének és Noviknak is vannak kelet-európai érdekeltségei. Áj, de tudjuk, hogy igazából nem ez a lényeg, hanem a hitelesség; ezek a szerzők képesek voltak egy olyan történetet összegyúrni, amelyben a szláv mitológia, az adott korszak, az erős, saját útjukat járó nők úgy fonódnak össze a képzeletük mezsgyéjén, hogy nem lesz erőltetett, kínos vagy nevetséges, ne adj' isten mindez egyszerre.

Nem, Katherine Ardennek ez nem jött össze. 

Az alapötlet jó és tetszik, de ami az első részben történik, azt 150 oldalban is el lehetett volna mesélni, így nem lett volna dögunalmas és önismétlő. Az amerikai önsegítő könyvek mintájára rengeteget ismétel; huszonötször leírja, hogy Vászja nem számít szépségnek, helytelenül viselkedik és az az asszonyok sorsa, hogy férjhez menjenek és szüljenek egy rakás fiút, ez utóbbi amolyan végső érv, amivel minden, a főszereplővel kapcsolatos problémát lezárnak. Mindenki állandóan ráncolja a homlokát. Azt is megtudjuk, hogy Vászja hatalmas zöld szemekkel, vörösesen megcsillanó fekete hajjal és aranypöttyös zöld szemmel bír.

Nyííííí, Katherine, miért teszed ezt velem?

Nem igazán világlik ki a cselekményből, Arden mit is szeretne kihozni ebből a történetből. Van itt gonosz mostoha, domovoj, vámpír-és szörnyvadászat, varázslónői örökség, a keresztény vallás és a pogány hiedelmek ütköztetése, hatalmi harc a hercegségek között, feltűnik Halhatatlan Koscsej, de Arden csak akarattalan bábként mozgatja, van némi csókolózás, mert kell némi szenvedély is a történetbe, és rengeteg, rengeteg ló és lovaglás. Ha meg kellene mondani, melyik téma dominál a regényben, habozás nélkül a lovakat emelném ki, amivel nincs baj, de én egy alter, szláv mitológiai ihletésű fantasyt szerettem volna olvasni, nem azt, hogy melyik lónak milyen a természete és milyen jó Ogonnal száguldozni.

A nagy, epikus küzdelem, ami elvileg a történet csúcspontja lett volna, borzasztóan összecsapott és művi, annyira látszik, hogy az író szó szerint beleerőszakolt egy szereplőt, hogy kipipálhassa a drámai faktort is, nulla felvezetés nélkül bedobta a kalapba, abszolút hiteltelenné téve a karaktert.

Nagyon sokféle, izgalmas irányba kanyaríthatta volna Vászja sorsát az írónő. Talán azt élveztem volna a legjobban, ha az éj leple alatt afféle erdei harcos-boszorkányként küzd a démoni erők ellen, a faluját védelmezve, nappal pedig igyekszik a társadalmi konvenciókkal harcolni, és lassan egy erős kezű vezető válik belőle, aki mosolyogva, de határozottan utasítja vissza, hogy bármilyen hatalom gyeplőbe fogja. És közben kedvére lovagolhat.

Számomra a szószedet egyik szakasza tökéletesen megvilágítja Katherine Arden írói motivációját: "Ez az öltözék [a szarafán] tulajdonképpen csak a XV. század elején terjedt el. Egy kicsit azért is vettem be ebbe a regénybe, mert a nyugati olvasóban ez a fajta öltözék olyan élénken idézi fel az orosz mesevilágot."

Ha Halhatatlan Koscsej parkol le hatlovas fekete hintóval a házam előtt, akkor se olvasom el a folytatásokat.

Ui.: A fordítás érzésem szerint nem sikerült a legjobban, és csak mellékesen jegyzem meg, hogy Puskin nevét illett volna a magyar átírás szerint feltüntetni. Ellenben rém fontos volt, hogy a borítóra a lehető legcsöpögősebb leírás kerüljön.

Eredeti cím: The Bear and the Nightingale

Kiadó: Alexandra

Kiadás éve: 2018

Fordította: Iváncsics Irma

Ár: 4000 Ft

Fenegyerekek

"Ha úgyis belém szeret, akkor tehetek neki olyan ígéreteket, amiket nincs szándékomban betartani." 

Michael Chabon: Fenegyerekek

Úgy tartalékoltam ezt a könyvet, mint a mókus egy finom falatot ínséges időkre, amikor nyűgösen, nem-tudom-mit-akarok állapotban nyugodtan felé lendíthetem a kezem, mert, habár nem tudom, mire számítsak, szinte biztos, hogy tetszeni fog.

(Négy könyv után még mindig az elsőként megismert Jiddis rendőrök szövetsége a kedvencem, amiben gyanítom, hogy ordas nagy szerepe van M. Nagy Miklós csodálatos fordításának.)

Nem tudom, mennyire önéletrajzi ihletettségű a Fenegyerekek, de nagyon remélem, hogy a szerző és a főhős maximum az ihlet terén érzett parttalanságban osztozik; Grady Tripp valóságos antihős-szupersztár, olyannyira, hogy tanítani lehet a "Hogyan csesszük el az életünket" és a "Top tíz tett, amit soha ne kövess el pasiként" kurzusokon. Egy szerepébe beleöregedett és belerokkant vén hippi, elaggott házikedvencek slendrián hóhéra, aki szétfüvezett agyával eltévedt kétezer oldalnyi kéziratának végtelen labirintusában, ahol ő a pocakos Thészeusz és az elcsigázott Minótaurusz egy személyben. Olyan mélyen fetreng az önsajnálatban, hogy észrevétlenül és mozdulatlanságában viharos gyorsasággal száguld a teljes tönkremenetel felé - csak az a szomorú, hogy magával rántja a feleségét, a szeretőjét, a két nő családját, néhány hallgatóját, az ügynökét, egy kutyát, egy kígyót, az autóját... vagyis mindenkit a környezetében; a fenti idézet tökéletesen mintázza Grady ars poeticáját.

Pszichedelikus mini road trip ez a könyv, utazás egy minden téren megrekedt ember koponyája körül, akinek az az egyetlen baja - ahogy sokan másoknak is -, hogy nem akar felnőni. Nem szerettem Grady Tripp "aszott, megfeketedett kis mazsolalelkét", de a történetet nagyon szórakoztató volt olvasni, amiben az autóvandálkodó kísérteten a zsidó húsvéton át a legényszöktetésig minden előfordul, kulcsszerepet kapnak benne szélben lobogó kéziratlapok, Marilyn Monroe szaténkabátkája, temetes mennyiségű alkohol, marihuána és egy zöld tragacs.

Grady kálváriája kurtán-furcsán ér véget (remélem, nem kétezer oldalból kellett lefaragni), szerintem belefért volna még ötven oldal, hogy normálisan kibontakozzon a végkifejlet, mert ez az éles váltás max. mozifilmen befogadható.

Eredeti cím: Wonder Boys

Kiadó: XXI. Század

Kiadás éve: 2021

Fordította: Pék Zoltán

Ár: 5.000 Ft

Hadiállapotleírás a Monstress ötödik részét követően

Forrás

Kezdem azt érezni, hogy szelektív Alzheimer-kórban szenvedek, ugyanis a feledékenységem a Monstress - Fenevad képregénysorozatra terjed ki (nagyobb részt, a többit úgyse vallom be), jelentékeny frusztrációt és dühödt újraolvasáshullámokat okozva, amely már nem csekély időráfordítást és izommunkát igényel, mivelhogy már az ötödik etap gyönyörűségét tárta elénk a Fumax kiadó rendkívüli kegyességében.

(Tényleg nagyon hálás vagyok nekik a halom különleges munkáért, amit megjelentetnek, és nem utolsósorban azért is, mert közel vannak a lakásomhoz.)

Tehát, midőn elrongyoltam hőseink székhelyére, hogy átvegyek némi (súlyában nem csekély) szellemi kényeztetőanyagot, tudtam, hogy a lustaságom - amely jócskán felülmúlja feledékenységem -, kétszínű jutalma beérik; a negyedik rész elolvasása (és igen, az első három újrázása) után megígértem magamnak, hogy lefirkantok pár sornyi emlékeztetőt magamnak, hogy legközelebb könnyebb dolgom legyen.

Természetesen nem így lett, ennek okán a traumatikus utolsó munkanapot Monstress-olvasásterápiával gyógyítottam, azaz fülig belemerültem Marjorie Liu és Sana Takedo minden tekintetben őrült és stilizált módon burjánzó, erőszakos, kegyetlen világába.

Folyamatosan erősödik az az érzésem, hogy az író építkezik, építkezik, de tulajdonképpen elvesztette a műve feletti irányítást és az már önálló életet él; előszeretettel vezet el minket kézenfogva különféle mellékútvesztőkbe és hagy magunkra, hogy találjuk meg a fősodorhoz vezető összekötő utat; permanens módon léptet be új szereplőket, akik vagy a múltban játszottak jelentékeny szerepet, vagy a jövőben fognak óriási galibát okozni; a már ismert szereplőkről derülnek ki mindenféle, az ismertnek vélt képet összekuszáló információk, a nagyrabecsült Tam Tam professzor tanításait már nem is említem, kellemes kis szusszanások két szín-és látványorgia között.

Feminim voltához képest meglehetősen kegyetlen világot tár elénk a szerzőpáros a képregény lapjain; amikor belépünk az Ismert Világba, az itt élők még egy háborús pusztítás visszhangjait nyögik, miközben az aktuális helyzetnek csak egy piskáló gyertya és egy halk sóhaj kell, hogy újra kitörjön a káosz - ami természetesen meg is történik Maika személyében, aki a testében ébredező szörnyeteggel viharos erővel szabadul ki a küméi boszorkányok rabságából Zamora városában, ahol a boszorkányok arkán gyerekeket darabolnak fel a csontjaikban lévő mitikus varázsszerért, a liliumért.

A tizenhét éves Maika ártatlan mangalánykülseje ellenére egy elvadult, szerepétől eltérített eleven kísérleti fegyver. A háború borzalmai testileg-lelkileg megtörték, minden gyengédséget és kötődés iránti vágyat lekoptattak róla - elvették tőle a bizonyosságot, hogy kicsoda ő valójában. Felemésztette a kétség aziránt, hogy szerette-e egyáltalán az édesanyja, vagy a megszületése csak sötét machinációk és világuralmi törekvések kívánalma volt-e és borzasztóan dühös, amiért elvették tőle a normális élet utolsó reményét is. Fogalma sincs, mi történik vele, csak annyit tud, hogy a benne tomboló éhséget nem fogja tudni kordában tartani és előbb-utóbb felemészti őt és a körülötte lévőket, ezért eldönti, hogy megkeresi azokat, akik választ adhatnak a kérdéseire - ha máshogy nem, kiveri belőlük. Útját rombolás és vér kíséri, jóformán minden tette okot szolgáltat a háború kirobbanására, amely (ismét) több ezer ártatlan életet fog követelni és Maika nem tudja megakadályozni - ugyan félelmetes erejű harcos, de vad, forrófejű, makacs, bizalmatlan és mélyen traumatizált, saját magával is folyamatosan harcban áll, nemhogy a világgal.

Forrás

Az ötödik kötetre... hát, nem mondom, hogy tisztázódott a helyzet, de beértek azok az események, amelyek a jelen felálláshoz vezettek, nagyjából lehet tudni, melyik szereplőnek mi a célja, azt már kevésbé, hogy ki melyik oldalon áll, mert az arkánok soraiban és a Föderáción belül is vannak széthúzások, nem is kevés. Gyenge lábakon álló szövetségek köttettek, amelyek bármikor egymás ellen fordulhatnak, napvilágra kerültek új képességek, titkok, amelyek jelentős átrendeződést okozhatnak, Maika elért egy egyensúlyi pontot, de Zinn emlékei még mindig homályosak és csak kevesen tudják, hogy az arkán-ember háborún kívül mekkora veszély fenyegeti az Ismert Világot. Egyszóval még mindig minden bizonytalan, bármilyen irányba elmozdulhat és erős kétségeim vannak, hogy minden szál elvarrása kerülhet-e.

Mivel nem vagyok otthon a képregények terén, nagyképűség lenne grandiózus volumenű kijelentést tennem a sorozat jelentőségéről, de annyit bátran mondhatok, hogy számot tarthat azon olvasók érdeklődésére, akik vágynak valami újra, valami szokatlanra, ami felrázza őket - a Monstress erre tökéletesen alkalmas, a látványvilága elképesztő, a történet sötét és komor, a cselekménye pedig  nagyregényeket megszégyenítően tekervényes, tele ármánnyal, cselszövéssel, többfarkú macskákkal és egyéb izgalmas lényekkel.

Az én kacifántos fogalmazásom a közelében sincs ennek a labirintusnak, de ha Marjorie-nak szabad ezt tennie, akkor kicsit én is elereszthetem magam.

Hogyan írjunk Y-generációs bestsellert?

V. E. Schwab:  Addie LaRue láthatatlan élete

Nem tudom, melyikünk félt jobban kettőnk közül, én vagy a könyv. Egy este bőszen kapaszkodtam a telefonomba, miközben lapos pillantásokat vetettem oldalra, ahol a könyv félénken megbújva hevert társai között. Végül vettem egy nagy levegőt és érte nyúltam...

Ha 600 oldalnyi műhiszti várt volna rám, biztosan félbehagytam volna és nem rágom magam rajta végig, mint a Tízezer ajtón (pedig a papírforma alapján fordítva kellett volna alakulnia - ennyi olvasás után még mindig érnek meglepetések). De nem így lett.

Hogy milyen volt? Kellemesen eltapicskolós, nyammogós. Az a fajta könyv, ami nem terheli meg túlságosan az agyat, de ügyesen ellavírozik a szórakoztató és a gagyi végzetes határmezsgyéjén. Megfelelő társ volt egy különösen fárasztó héten, sose vált terhessé, nem tett fel kérdéseket, csak kérés nélkül a rendelkezésemre állt, és legyőzte a telefont, ami hatalmas plusz pont.

Ettől függetlenül Victoria Schwab nagyon hálás lehet a napi kilenc óra megfeszített munkáért, mert kipihent állapotban sokkal kritikusabban viszonyulnék Addie LaRue-hoz, mert kellemes volta ellenére erről a könyvről üvölt, hogy bizonyos formulák alapján optimalizálták.

A főszereplő lány szép és csinos, arcán csillagképként fénylő, hetes darab szeplővel, mert annyira dívnak mostanában, hogy külön szeplőrajzoló termékeket gyártanak és már kötelező elemei egy Instagram-sminknek. Addie 2014-ben, New Yorkban (hol máshol...) az utcán sétafikál divatos leggingsben és pulcsiban, vintage-t idéző, puha, kopott bőrkabátjában, kávéval és muffinnal felszerelkezve. Amíg nem adta el a lelkét, nagyon szeretett rajzolni, jelen formájában pedig rajong az olvasásért és a művészetekért (közben óhatatlanul néhány művész titokzatos múzsája lesz), mert mi másért érné meg alkut kötni az ördöggel és háromszáz éven keresztül egyik napról a másikra élni?

Mi az, amivel még egy huszon-harmincéves lány-nő azonosulni tud? Kell bele macska, az egyértelmű. Könyvek és könyvesbolt, mert az érzékeny lányok szeretnek olvasni és igazából az is trendi. 

Kell egy érzékeny, fájdalmas titkokat hurcoló fiú, lehetőleg szemüveges, mert a jólelkű srácok mind szemüvegesek. A fiú szintén New Yorkban él, nem igazán tudja, mihez kezdjen az életével, ezért egy könyvesboltban vegetál, ahol legfőbb társa Gutenberg, a vén sárga macska, aki szeret a könyvek mögött, a polcokon szunyókálni. Természetesen Addie betér Henry, a spleenes srác könyvesboltjába - és itt már egy hatnapos csecsemő is tudja, mi következik -, némi bonyodalom és kávékortyolgatás után belobban közöttük a művi kémia és akkora szerelem tör ki köztük, hogy ihaj, ugyanis Henry emlékszik Addie-re, amire 300 év alatt nem volt példa.

Henry a modern civilizációs betegségek és komplexusok tárháza, csak a piacra ne menjen el vásárolni, mert pocsék alkudozó. Értem én a "nem vagyok elég", a folyamatos kudarc perzselő fájdalmát, az érzést, hogy valami, valahol végzetesen kisiklott és nem tudod, hogyan hozd helyre, csak azt érzed, hogy mélységesen eleged van mindenről és legszívesebben lefeküdnél, hogy örökre elaludj, de...

... de nem lehet örökké az alkohol fátyla és a kis rózsaszín esernyők alá bújni.

Nem Henry volt, amire azt mondtam, oké, én szelíd olvasó vagyok, velem bármit meg lehet etetni, ha jól tálalják - mert Schwab ír annyira jól, hogy a megértő bólogatás és a viszkető tenyér közül az előbbi felé billenjen a mérleg nyelve -, hanem a sötétség, az ördög, az az árnyakban kavargó entitás, aminek Addie eladta a lelkét, pontosabban a köztük lévő kapcsolat. Ennél a szálnál, főleg a regény vége felé, nagyon, de nagyon kilógott a YA retkes lólába, annak minden kötelező kellékével: gyönyörű, árnyalatváltó zöld szem, hollófekete, göndör fürtök, menő, fekete ruhák. Abuzív, egyszerre csábító és romboló, évszázadokon átívelő szerelem, a nagy hatalmú férfi és a kiszolgáltatott, gyenge nő dobozszerű toposza, annak minden nyavalyájával (mellkas, aminek falevelek zörögnek, istenem). Ez egy archetípus, a legszebben, vagy inkább a legelfogadhatóbb formában a Marija Morevna és a Halhatatlanban lehet róla olvasni. A lányok szeretik a veszélyt, vonzza őket a sötétség, mint pillét a láng, de ez a kockás hasfalba csomagolt regényekbe való ábrázolás és érzésem szerint az írónő nem ezt a célcsoportot célozta meg.

Úgy érzem, kicsit igazságtalan vagyok a regénnyel, mert minden hibáját felhánytorgatom, de nem szeretem, ha ócskaságokat akarnak lenyomni a torkomon, ha be akarnak skatulyázni és meg akarják mondani, hogy mit szeressek. Ennek a könyvnek minden sejtje termék és azért vagyok dühös, mert a bóvli kirakat mögött ott pislákol a jobb verziója, ami lehetett volna, és amitől minden lábujjam reszketett volna a gyönyörűségtől - de el kell fogadnom, hogy ilyen könyvek is kellenek, amik kellemesen elúszkálnak a felszínen. És nekem is jólesik néha úszkálni és nem a mélységet taposni.

Aki idáig elolvasta az irkálmányom, lehet, hogy legszívesebben sikítva menekülne a regény elől. Ezer bocsánat, senkinek nem akarom elvenni tőle a kedvét, de nem is való mindenkinek, az álmodozó (vagy fáradt) női olvasók kezében tudom elképzelni. Tudjátok, hogy lehet a legegyszerűbben összefoglalni? Pontosan olyan, mint a borítója - ne magyarázzunk bele többet.

Ui.: A Moly szerint ez volt az 1600. olvasmányom, igazán ügyes vagyok, hogy ezzel sikerült átlépnem ezt a szép határt.:)

Ui2.: Gratulálok a kiadónak az igényes kiadásért, szerintem a magyar borító a legszebb mind közül, tökéletesen tükrözi a regény szellemiségét és Ballai Mária még mindig egy istennő.

Eredeti cím: The Invisible life of Addie LaRue

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2021

Fordította: Ballai Mária

Ár: 5980 Ft

A hegylakók elégiája - a fehér munkásosztály látlelete

"Ez volt az én világom: a totálisan értelmetlen viselkedés melegágya. Királyi úton tartunk a szegényházba. Nagy képernyős tévéket és iPadeket veszünk. A gyerekeink menő cuccokban rohangálnak, hála a magas kamatú hitelkártyáknak és az uzsorakölcsönöknek. Drágább otthonokat vásárlunk a kelleténél, újabb kölcsönöket veszünk fel rájuk újabb költőpénzért, aztán csődöt jelentünk, és egy szemétdombot hagyunk magunk után. (...) És amikor eloszlik a por - miután beköszönt a csőd, vagy egy családtagunk kiment minket saját hülyeségünk csapdájából -, ott állunk üres kézzel."

J.D. Vance: Vidéki ballada az Amerikai Álomról

Nagyon szerettem ebben a könyvben lenni! Kivételesen nem azért tartott sokáig elolvasni, mert a fáradtságtól elnehezült fejjel nem akartak csúszni az oldalak, hanem nem akartam, hogy vége legyen; egy igazi gondolatébresztő, bólogatást kiváltó, itt-ott rádöbbentő olvasmány volt.

Mindig nagyon inspirálónak tartottam azokat az embereket, akik a saját erejükből, a környezet demotiváló hatása ellen dolgozva alakítottak ki maguknak egy sikeres életet - a "siker" alatt nem a sokszámjegyű bankszámlát és a menő kocsit értem, hanem azt, hogy képesek voltak felülírni a látszólag determinált sorsukat, megszakították azt a génjeikbe írt mintázatot, ami láncra verte a családjukat; elkerülték a szenvedélybetegségek mély kútját, felismerték, hogy az őket formáló viselkedésminták mennyire romboló hatásúak és a mélyen bennük gyökerező késztetéseiket leküzdve egészséges, ép kapcsolatokat alakítottak ki.

És a harc nem szűnik meg, mert hiába kaparod ki magad a nyomor ezer fajtából, magadból nem tudod kiirtani. Bármilyen messzire kerülhetsz tőle fizikailag, a lelkedből sose fogod tudni kiplántálni és a szakadék mindig éberen vár.

J.D. Vance története igazi amerikai sikersztori, nem csoda, hogy a Netflix felkapta és filmre vitte; az a fajta tündérmese, ami sok embernek reményt adhat, hogy küzdjön és próbálja a felszín felett tartani a fejét.

J.D. az USA egyik gazdasági átok sújtotta vidékén nőtt fel, a nincstelen fehér fizikai munkáscsaládok egyikébe született, akik a statisztikák szerint a sokkal nyomorúságosabb körülmények között élő feketéknél, latinóknál és ázsiaiaknál is kilátástalanabbnak látják az életüket. J.D. édesanyja drogos volt, az életében jöttek-mentek a pótapák, a rendőrség gyakori vendég volt náluk és az egész környezetében a kiúttalanságot, a mindennapos fizikai erőszakot tapasztalta meg. 

A szerző többször is megemlíti, hogy ha nem tűnnek fel az életében jó szándékú emberek, valószínűleg őt is elnyeli a süllyesztő; a legfontosabbak az anyai nagyszülei, akik... nos, szintén baromi erőszakosak és mocskosszájúak, nagyon messze állnak az ideálizált nagypapa-nagymama képtől, de erejükön felül mindent megtettek a családjuk boldogulásáért és tarka szitkok kíséretében a kisfiú J.D. fejébe verték, hogy bámire képes lehet, ha tesz érte.

Azért is érdekes Vance könyve, mert az élete bemutatása mellett statisztikákat elemez, felvázolja azt a társadalmi osztályt, amelyben felnőtt, elmagyarázza a mozgatórugókat, a szociális és társadalmi rendszer előnyeit, buktatóit egy kettős szerepben: ahogy az otthonról hozott mentalitással és a maga erejéből, a lénye magvából kinőtt analitikus, értelmiségi szemmel látja. Nekem ez igazi csemege volt, mert gyerekkorom óta érdekel ez a sokszínű, őrült ország és a megveszekedett, összefércelt kultúrája. 

Itt-ott átüt, hogy naaagyon amerikai: megmosolyognivalóan imádnivaló a tettekbe vetett hite, az a szinte bárgyúnak ható, kettes legó szintű elképzelés, ahogy beleveti magát az énépítésbe, hogy tudja, hogy sikerrel fog járni és eléri a céljait, bármilyen rögös is a hozzájuk vezető út.

Annyira mélyen emberi, ahogy mélyen megrendülve tapasztalja meg, hogy a családtagok normális hangnemben, kedvesen is beszélhetnek egymással, hogy egy vacsora nem pattanásig feszült helyzet, amely rendre üvöltő veszekedéssé torkollik. Szívszorító olvasni, hogy egy része felnőtt férfiként is mindig megfeszülve várja, hogy mikor kell menekülni, mikor omlik össze az élete. Ezt a háttérben futó programot nem lehet kikapcsolni.

Eredeti cím: Hillbilly Elegy - A Memoir of a Family and Culture in Crisis

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2020

Fordította: Varró Attila

Ár: 3990 Ft

Rövidkék

 

Ljudmila Ulickaja: Csak egy pestis

Témája ellenére nekem nagyon tetszett ez a kis szöveg, azonnal beszippantott és reggel valójában nem is a villamoson ültem, hanem a Jekatyerinyinszkaja kórházban voltam és, miután beértem a munkahelyre, még tele volt a fejem a szereplőkkel és nem értettem, mit jönnek nekem számlákkal meg betöltésekkel, kis híján megszólaltam, hogy hát nem értitek, hogy kitört a pestis?

Azt hihetnénk, hogy hiba volt egy ilyen rövid történetet ennyiféle nézőpontkarakterrel megterhelni, de pont jót tett neki, feszes cselekményívet és hihetetlen feszültséget eredményezett, szerintem olvasás közben mindenki látta előtt a forgatókönyv vázát, ahogy gyorsan pergő snittekkel követik a pestis útját. Annyira izgalmas, hogy még csak nem is depresszív, posztcovid beidegződésekkel is lehet olvasni - és nem, nem gondolunk bele, hogy mi történt volna, ha koronavírus helyett pestisjárvány tör ki.

Zadie Smith: Sugallatok

Bizonyos könyvek a fejemben párt alkotnak, a kicsiny Ulickaja és a szintén kicsit Zadie Smith is ilyen. Számomra az utóbbi volt a gyengébb olvasmány, ha nagyon őszinte akarok lenni, egy kis semmiség, amiben van néhány jól elkapott pillanat (főleg a különféle jellemrajzok), de ezt leszámítva nyom nélkül átfolyt rajtam. Nem bánom, hogy megvettem, mert szeretem Zadie Smith stílusát, tetszik, ahogy a világot látja, de ez a könyvecske tipikusan könyvtárból kikapkodós olvasmány.

Lauren Beukes: Torzók

A könyv, amire nagyon kíváncsi voltam, de nagyon sokáig halogattam [valójában nem, csak tavaly vettem. Van, aki hét évig vár a sorára]. A Tündöklő lányok annyira összetört, hogy féltem a fájdalomtól, de a Torzók (témája ellenére) meglepően olvasóbarát Beukes-regény olyan szürreális befejezéssel, amibe az agy beleborzong, de a szív nem facsarodik össze, olyan társadalomkritikai felhanggal, ami belesimul a történet szövetébe és nem kiáltvány lesz belőle.

Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve

Sose gondoltam volna, hogy Beukest vidoran fogok olvasni és egy nőtörténeti nonfiction olyan mély depresszióba taszít, hogy több regény közbeiktatásával tudom csak befejezni. A tizenkilencedik századvégi viselkedési normákat, szokásrendszereket ilyen-olyan módon mindannyian ismerjük, de amikor szembesültem ennek a berendezkedésnek a zártságával, azzal a (21. századi nő számára) kilátástalansággal, amit ez a világ jelentett a nőknek, legszívesebben elhajítottam volna a kötetet.

Ezt leszámítva nagyon érdekes, informatív olvasmány, ami több, a korszakban kiemelkedő nő életrajzához meghozta a kedvem, Jászai Mari pl. olyan nyíltan, kendőzetlenül ír a klimaxszal járó testi-lelki állapotváltozásokról, hogy szemléletmódja teljesen mainak érződik.

A szavak teremtő ereje, avagy ajtó a kliséhalmazra

Alix E. Harrow: Tízezer ajtó

Sajnálom, de nekem ez egy szépen megírt, egész jó young adult regény, amely felvonultatja az ilyen regényekre jellemző klisék garmadáját, számomra inkább kevesebb, mint több sikerrel; ilyenek a Szegény, Szánnivaló, Sehova Nem Illő Lányka, akit senki nem szeret, félig árva és persze, hogy szerelmes lesz az egyetlen fiúba, aki a közelében téblábol. Ja, és dacára minden páriatulajdonságának, kiderül, hogy különleges képességgel bír és hirtelen nagyon veszélyes és vagány lesz. A Fiú tiszta szívű, kedves, baromi jóképű és természetesen gyönyörű szemszínnel van ellátva, ami érthetetlen attribútuma a lányregények főhőseinek.

Sajnálom, én ehhez már nagyon öreg vagyok. Olyannyira, hogy nem hiszek abban se, hogy létezik szerelem első és egyetlen látásra, ami olyan fene nagy, hogy több mint tíz évet szánok az életemből arra, hogy megtaláljam azt, akivel gyerekként pár percre véletlenül találkoztam. Bocs, de ez csak a lányok képzeletében létezik.

A borítója tetszett a legjobban. Na, jó, igazságtalan vagyok, a fordítás a Ballai Máriától megszokott módon zseniális, imádom ezt a nőt (bár a Megtört Föld a kedvencem tőle). Az már nem az ő hibája, hogy nekem sok volt ez az érzelemdús, erősen kicsipkézett szöveg.

Írott világa, a szóművesség, a (túl harsányan) bemutatott társadalmi problémák bemutatása vitte el a hátán ezt a történetet. Sajnos Jane, akinek a személyisége számomra érdekesebb volt Januaryénál - avagy komolyan felütötték a fejüket a generációs problémák -, túlságosan háttérbe szorul izgága hősnőnk mellett. 

Az egész olvasmányélmény arra emlékeztetett, amikor elrontom a fürdővizet, és csak akkor döbbenek rá, hogy túl sok hideget eresztettem hozzá, amikor belecsobbanok és megérzem a meleg felszín alatt a másodperceken belül beálló kihűlést; elsőre jónak tűnik, aztán belém harap a keserű csalódás.

Sajnálom, tényleg. De legalább a macskákkal kapcsolatban egyetértünk az írónővel.

Eredeti cím: The Ten Thousand Doors of January

Kiadó: Agave

Kiadás éve: 2021

Fordította: Ballai Mária

Ár: 3980 Ft

Rosszul leplezett hazugságok

Therese Anne Fowler: Rendes környék

 Ahogy az tudott, a könyvek képesek összehozni az embereket. Ildikó (@t_ildiko a Molyon), amellett, hogy megmentett némi felesleges pénzkiadástól, megajándékozott egy ingyenes olvasmányélménnyel és egy kellemes beszélgetéssel az Örs fövő katlanjában - és azt még nem is meséltem neki, hogy a villamos visszafelé ment -, bár erre az örömre a várható csalódás árnyéka vetült, ugyanis Ildikót ígéretes volta ellenére a Rendes környék alaposan felbosszantotta, és a hasonló ízlésünk alapján nem sok jóra számítottam - de talán a diszkontszintre leszállított elvárásaim miatt -, nekem nem okozott akkora csalódást ez a fülszöveg alapján ígéretesnek tűnő societypunk.

A koncepció egyáltalán nem rossz, a felvetett témák érdekesek, szerintem még a karakterek és a köztük lévő kapcsolatok, konfliktusok is működőképesek, a probléma a kivitelezéssel van; Therese Anne Fowler nem elég jó író ahhoz, hogy "felszikráztassa" ezt a robbanóképes anyagot - ezt mondom, ha kicsit gonosz akarok lenni. Ha annyira nem, akkor azt, hogy kellett volna egy erősebb kezű szerkesztő, aki kiveri belőle, hogy ásson a felszíni ripacskodás alá és 100 oldallal megtoldva a regényt igazi ínyencséget tálaljon az olvasók elé.

Gyönyörűen ki lehetett volna bontani a feketékkel szembeni előítéletet Xavier ügyével - amire lehet mondani, hogy lerágott csont, de az írónő elég jól építi fel ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést -, hát még ezzel az álszent, keresztény értékekkel leplezett mohó kapzsisággal szemben, amit Brad Whitman képvisel, akkora pöcs, hogy bárki tűsarkút húzna azért, hogy jól tökön rúgja. Annyira hemzseg a kiaknázatlan lehetőségektől ez a történet, hogy még bírósági per felé sem kellett volna kanyarítani, pedig egy rutinos, biztos kezű író abból is olyan tűzijátékot írt volna, hogy még én is fetrengtem volna a gyönyörűségtől, pedig Jodi Picoult egy életre elvette a kedvemet a tárgyalótermi drámáktól.

Valerie karakteréből többet ki lehetett volna hozni, ismét gonosz leszek, de engem sokkal jobban érdekelt a társadalmi helyzete, mint a munkája, amire annyira rágörcsölt, mint egy elsőéves biológiaszakos, aki görcsösen próbálja definiálni magát a választott szakmáján keresztül, csak ez egy bizonyos kor felett marha idegesítő. Lehet, hogy az esetében a szerzői szándék jól sült el - vagyis, ha az volt a cél, hogy felpaprikázzam magam rajta -, mert legszívesebben a hajánál fogva húztam volna a virágágyásaiba, amikor kárhoztatja a műanyag strandlabdát, miközben a fiával mindkettejüknek autója van és a búbánatos isten szerelméért, miért nem Whitmanék építkezése előtt csinált valamit, hogy megvédje a tölgyfát, amit annyira szeret? És hogyan juthatott eszébe, hogy a kártérítés milyen jól jön majd a fia egyetemi tanulmányai kapcsán? A fia tizennyolc éves, miért most gondol a taníttatása költségeire? És hogyan fér össze ez az újkeletű anyagiasság az ökovezérelt aktivista gondolkodásmódjával?

Ellenben Therese Anne Fowler fogja ezt a lavinaként hízó feszültséggombócot és ocsmány módon kilapítja. Miért ide kellett ezt kifuttatni, mi értelme volt ennek a megoldásnak? Szentségtörés ilyet művelni!

A lezárás is egy vicc, olyan, mintha a szerző kifutott volna a határidőből vagy a rendelkezésre álló lapok számából és igyekezett volna gyorsan lezavarni a hátralévő munkát. Minden, amit a történet végén leír, teljesen hiteltelen, minden cselekedet karakteridegen, csak csóváltam a fejem ezen a trehány munkán. El lehet olvasni, mert eteti magát (sőt, még a telefonpróbát is kiállta), de a közelében se járt annak, amit egy hasonló tematikájú regénytől elvárok.

Eredeti cím: A Good Neighborhood

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2021

Fordította: Schultz Judit

Ár: 4200 Ft

A nyomkereső

Rene Denfeld: Hol vagy, Madison Culver? 

Azt hiszem, az író előző regénye, Az elvarázsoltak nem népszerű könyv, ill. nem széles körben ismert; az olvasó emberek sovány szubkulturájának egy szelete áhítattal adózik neki, de ezt a kicsiny, lelkes rajongótábort leszámítva valószínűleg kevesen ismerik nálunk Rene Denfeld nevét. 

Ha így van, ha nem, ez a pár ember hallatlanul izgatott lett, amikor kiderült, hogy a szerzőnek új regénye jelenik meg. Ahogy már megszokhattuk, a magyar cím és a borító professzionális múltra visszatekintő, már-már hallatlan precizitással történő félrepozicionálása már előre a domestic noir és az ócska, könnykisajtolásra kiélezett gyerekrablós krimik közötti senkiföldjére dobta szegény könyvünket.

Rene Denfeld nem kalandozik messze Az elvarázsoltak világától; nagyon fájdalmas, tabunak számító, borzalmas dolgokat hoz felszínre, amelyeknek soha nem lenne szabad megtörténniük, mégis nap mint nap megesnek. Olyan dolgokat, amelyekre nem akarunk gondolni, amelyekről azt gondoljuk, kizárhatjuk a világunkból, kizárják az otthonaink falai, a biztonsági ajtók, a pénz a bankszámlánkon, a szorosan betartott határidők, amelyek szilárd pontokként tapasztanak minket a világhoz; hogy mi nem veszhetünk el. Nem veszhetünk el kisgyerekként, nem veszhetünk fel felnőttként, nem mosódnak el a való világ kontúrjai, nem lépünk ki a testünkből és veszítjük el az irányítást, mert a testünk egy olyan traumára emlékszik, amire az elménk nem akar.

A regény főszereplője, Naomi is küzd a saját tragédiájával; az eltűnt gyerekekre specializálódott magándetektív maga is elveszett gyermek volt, az emlékei eltűntek és senki nem jelentkezett érte, nevelőszülő vette magához. Naomi minden ügyet elvállal, ezért nem riad vissza Culveréktől sem, akiknek a kislánya három éve tűnt el nyom nélkül Oregon végeláthatlan, fagyos vadonjában.

Természetesen van valami az ügyben, ami arra kényszeríti a főszereplőt, hogy szembenézzen a saját tragédiájával, engedje magát emlékezni és induljon el felderíteni, kicsoda valójában és honnan jött, hogy abbahagyja a menekülést a múltja és a fájdalom elől, hogy végre engedje, hogy megtalálják - vagy legalább megtalálja saját magát.

Rene Denfeld, amellett, hogy író, hivatásos nevelőszülő és nyomozó is, aki az elesetteken és a társadalmon saját vagy önhibáján kívül rekedt embereken segít. A munkája erősen érezteti a hatását a regény stílusán is, olyan, mint egy szentencia, egy példamese/-történet azoknak, akiknek szüksége van rá (vö. a mesék gyógyító ereje, ami magában a regényben is megjelenik). 

Sajnos akármennyit gondolkodom rajta, inkább a nem tetszés felé hajlok. Ez tulajdonképpen nem regény, nem irodalmi alkotás, hanem egy terápiás történet; mintha minden csak díszlet lenne Denfeld tulajdonképpeni mondanivalójához, ami szinte fanatikusan izzó hitet takar és ami végig nagyon zavart.

Naomi csak egy ostoba bábnak tűnik, egy papírmasé figurának, aki a szerzői utasításnak megfelelően ide-oda megy és kimond néhány fontos tételmondatot - ami egy traumatizált embernek, de nem egy regényolvasónak fontos. Nem győzött meg a szerző, hogy egy professzionális detektívvel van dolgunk - attól nem kel életre a karakter, hogy leírja, egy visszavonult mexikói bokszolótól tanult önvédelmet és elvégzett néhány tanfolyamot. Jerome úgy, ahogy van, csak egy kellemes háttér, szükséges kulcselem egy gyógyulás-történetben, de nemhogy pasi, ember nem létezik, aki ilyen lenne. Ilyen totális elfogadásról álmodozik minden traumatizált ember, egy tulajdonképpeni gyengéd apa-mindenhatóról, akinek elhihetjük, hogy minden rendben lesz és nincs semmi baj, aki megvéd minket a világ éles sarkaitól. De egy pasi, akit szintén nevelőszülő nevelt fel és a fél karját elvesztette a háborúban? Kizárt.

Madison szemszögében sokkal jobban összesimulnak a motívumok, és kidomborodik az, amiben Denfeld erős; minden szenzációhajhászás (ami nagyon ordít Jodi Picoult-nál) nélkül mutatja meg, hogy valaha a szörnyeteg is ember volt és nem is olyan mélyen még mindig az. Hogyan lehet feloldani ezt az iszonyatos kettősséget - mit lehet kezdeni egyén-és társadalomszinten egy olyan emberrel, aki tulajdonképpen egy halálra kínzott kisgyermek, akit mindenki cserben hagyott és nem volt elég kapaszkodója, hogy felülemelkedjen a démonokon, míg végül maga is azzá vált?

Habár hat éve olvastam Az elvarázsoltakat és (ami a tartalmat illeti) az emlékeim gyakorlatilag szilánkosra koptak, nekem ez nagyon messze van attól az extázistól, amire viszont nagyon is emlékszem Rene előző regénye kapcsán.

Az értékelésem alapján rosszabbnak hangzik, mint amilyen a valóságban, mert könnyen, gyorsan olvasható, leköti az embert, de hát túl magasan volt a léc és egyre nehezebb engem (és más, sokat olvasott könyvmolyt is) úgy igazán, térdbicsaklósan lenyűgözni. Még Zafónnak se sikerült mindig, na, Denfeldnek is elnézhetjük.

Azt hiszem, az író előző regénye, Az elvarázsoltak nem népszerű könyv, ill. nem széles körben ismert; az olvasó emberek sovány szubkulturájának egy szelete áhítattal adózik neki, de ezt a kicsiny, lelkes rajongótábort leszámítva valószínűleg kevesen ismerik nálunk Rene Denfeld nevét. 

Ha így van, ha nem, ez a pár ember hallatlanul izgatott lett, amikor kiderült, hogy a szerzőnek új regénye jelenik meg. Ahogy már megszokhattuk, a magyar cím és a borító professzionális múltra visszatekintő, már-már hallatlan precizitással történő félrepozicionálása már előre a domestic noir és az ócska, könnykisajtolásra kiélezett gyerekrablós krimik közötti senkiföldjére dobta szegény könyvünket.

Rene Denfeld nem kalandozik messze Az elvarázsoltak világától; nagyon fájdalmas, tabunak számító, borzalmas dolgokat hoz felszínre, amelyeknek soha nem lenne szabad megtörténniük, mégis nap mint nap megesnek. Olyan dolgokat, amelyekre nem akarunk gondolni, amelyekről azt gondoljuk, kizárhatjuk a világunkból, kizárják az otthonaink falai, a biztonsági ajtók, a pénz a bankszámlánkon, a szorosan betartott határidők, amelyek szilárd pontokként tapasztanak minket a világhoz; hogy mi nem veszhetünk el. Nem veszhetünk el kisgyerekként, nem veszhetünk fel felnőttként, nem mosódnak el a való világ kontúrjai, nem lépünk ki a testünkből és veszítjük el az irányítást, mert a testünk egy olyan traumára emlékszik, amire az elménk nem akar.

A regény főszereplője, Naomi is küzd a saját tragédiájával; az eltűnt gyerekekre specializálódott magándetektív maga is elveszett gyermek volt, az emlékei eltűntek és senki nem jelentkezett érte, nevelőszülő vette magához. Naomi minden ügyet elvállal, ezért nem riad vissza Culveréktől sem, akiknek a kislánya három éve tűnt el nyom nélkül Oregon végeláthatlan, fagyos vadonjában.

Természetesen van valami az ügyben, ami arra kényszeríti a főszereplőt, hogy szembenézzen a saját tragédiájával, engedje magát emlékezni és induljon el felderíteni, kicsoda valójában és honnan jött, hogy abbahagyja a menekülést a múltja és a fájdalom elől, hogy végre engedje, hogy megtalálják - vagy legalább megtalálja saját magát.

Rene Denfeld, amellett, hogy író, hivatásos nevelőszülő és nyomozó is, aki az elesetteken és a társadalmon saját vagy önhibáján kívül rekedt embereken segít. A munkája erősen érezteti a hatását a regény stílusán is, olyan, mint egy szentencia, egy példamese/-történet azoknak, akiknek szüksége van rá (vö. a mesék gyógyító ereje, ami magában a regényben is megjelenik). 

Sajnos akármennyit gondolkodom rajta, inkább a nem tetszés felé hajlok. Ez tulajdonképpen nem regény, nem irodalmi alkotás, hanem egy terápiás történet; mintha minden csak díszlet lenne Denfeld tulajdonképpeni mondanivalójához, ami szinte fanatikusan izzó hitet takar és ami végig nagyon zavart.

Naomi csak egy ostoba bábnak tűnik, egy papírmasé figurának, aki a szerzői utasításnak megfelelően ide-oda megy és kimond néhány fontos tételmondatot - ami egy traumatizált embernek, de nem egy regényolvasónak fontos. Nem győzött meg a szerző, hogy egy professzionális detektívvel van dolgunk - attól nem kel életre a karakter, hogy leírja, egy visszavonult mexikói bokszolótól tanult önvédelmet és elvégzett néhány tanfolyamot. Jerome úgy, ahogy van, csak egy kellemes háttér, szükséges kulcselem egy gyógyulás-történetben, de nemhogy pasi, ember nem létezik, aki ilyen lenne. Ilyen totális elfogadásról álmodozik minden traumatizált ember, egy tulajdonképpeni gyengéd apa-mindenhatóról, akinek elhihetjük, hogy minden rendben lesz és nincs semmi baj, aki megvéd minket a világ éles sarkaitól. De egy pasi, akit szintén nevelőszülő nevelt fel és a fél karját elvesztette a háborúban? Kizárt.

Madison szemszögében sokkal jobban összesimulnak a motívumok, és kidomborodik az, amiben Denfeld erős; minden szenzációhajhászás (ami nagyon ordít Jodi Picoult-nál) nélkül mutatja meg, hogy valaha a szörnyeteg is ember volt és nem is olyan mélyen még mindig az. Hogyan lehet feloldani ezt az iszonyatos kettősséget - mit lehet kezdeni egyén-és társadalomszinten egy olyan emberrel, aki tulajdonképpen egy halálra kínzott kisgyermek, akit mindenki cserben hagyott és nem volt elég kapaszkodója, hogy felülemelkedjen a démonokon, míg végül maga is azzá vált?

Habár hat éve olvastam Az elvarázsoltakat és (ami a tartalmat illeti) az emlékeim gyakorlatilag szilánkosra koptak, nekem ez nagyon messze van attól az extázistól, amire viszont nagyon is emlékszem Rene előző regénye kapcsán.

Az értékelésem alapján rosszabbnak hangzik, mint amilyen a valóságban, mert könnyen, gyorsan olvasható, leköti az embert, de hát túl magasan volt a léc és egyre nehezebb engem (és más, sokat olvasott könyvmolyt is) úgy igazán, térdbicsaklósan lenyűgözni. Még Zafónnak se sikerült mindig, na, Denfeldnek is elnézhetjük.

Eredeti cím: The Child Finder

Sorozat: Naomi Cottle 1.

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2020

Fordította: Varga Bálint

Ár: 4000 Ft