A szél gyermekei

Joanne Harris: Az epertolvaj

Vianne Rocher immár negyedjére tér vissza, hogy elvarázsolja az embereket a csokoládé kesernyés, füstös aromájával, ami utat talál a súlyos titkokat hordozó emberek szívéhez.

Tizenpár év telt el, hogy a hatéves lányával, Anoukkal megérkezett a bigottan vallásos közösséggel bíró dél-franciaországi falucskába, Lansquenet-sous-Tannes-ba, hogy fiatalos, harcias hite szerint megadja az embereknek azt, amire szükségük van. Azóta nagyon sok csokoládé készült el és folyt le az emberek torkán, Vianne továbbra is vezeti a chocolatérie-t, Anouk elmúlt húsz éves, bizánci haját lilára festette és Párizsban él a szerelmével, a második részben megismert-megszületett Rosette immár szeleburdi tizenhat éves, rajzolva-jelelvekommunikál - és hallgatja a szél hívását, amit Vianne tudatosan igyekezett elhallgattatni, hogy megóvja a lányait és mindazt, ami az övé - de a szíve mélyén tudja, hogy minden csak kölcsönben van és ha nem adja vissza a szélnek, ami az övé, akkor nagy árat kell fizetnie.

A St. Oswald fiúiskolában, az Urak és játékosok folytatásában is éreztem azt a keserű nosztalgiát, amit itt, Az epertolvajban, amikor is a szereplők a jelen helyett hajlamosak a múlt kísértetei között bolyongani, ami, ha belegondolunk, teljesen normális és leköveti az élet fordulatait; Vianne is öregszik, rengeteg veszteség, fájdalom érte, már nem az a tűzrőlpattant, eleven habitusú nő, aki színes ruháiban kész felforgatni a világot. A lányai - akik szintén képességekkel bírnak - felnőttek és incselkednek a világ kihívásaival, szólongatja őket a szél. Vianne úgy érzi, Anoukot már elveszítette, de itt van neki a különleges Rosette, aki miatt a falu képmutató perszónái - ők bezzeg nem változnak a kor előrehaladtával - negédes hangon lesajnálják, míg a kamaszfiút nevelő Joséphine - aki alkoholista, erőszakos férje halála után kialakított magának egy teljes életet - bevallottan irigyli. Rosette mindig ott lesz Vianne-nak.

Ezzel elérkeztünk a regény központi témájához, amihez minden boszorkányos bűbáj és mágikus tanmese csak körítés: a lassan kirepülő fiatalabb generáció és a szülők bonyolult kapcsolatához, a kimondatlan, de a levegőt súlyosan megülő elvárásokhoz, a vélt vagy valós bűntudathoz, a magányhoz, amit semmilyen varázslattal nem lehet elűzni, ami minden ember életében türelmesen várakozik a háttérben, hogy előléphessen - kinél hamarabb, kinél később.

Az epertolvaj inkább a második részhez, a Csokoládécipőhöz kapcsolódik, mintsem a sorban harmadik Csokoládés barackhoz; többször felbukkan Zozie de l'Alba kísértete (vagy nemcsak az), a szerkezetei is hasonló: egy, a fiatal Vianne-t idéző, veszélyes ellenfél, aki ezúttal a téli gyermek, Rosette fejét csavarja el és kész felfalni Vianne egész életét.

Elég régen olvastam a Csokoládécipőt (hát még magát a Csokoládét...), de emlékeim szerint nagyon tetszett a sötét, egzotikus hangulata. Az epertolvaj hangulatát sokkal hétköznapibbnak éreztem, de nálam is telik az idő, kilenc évvel és sok könyvvel a hátam mögött már nehezebb elkápráztatni.

Ez a könyv Vianne Rocher önmagával, a saját kísérteteivel vívott harcáról szól, az ellenség csupán allegória. Mindenki küzd a saját ellenfeleivel, a többi fiatal a saját szüleivel, ahol az ellenállásban kapóra jön az új idegen Lansquenet-ben. Francis Reynaud-t, Vianne régi ellenségét (most már inkább barátját) a lelkiismerete kínozza, a nyughatatlan Rosette pedig a helyét keresi, miközben körülötte mindenki felnő, ő meg kislány marad.

Ui.: Hálás vagyok a kiadónak, amiért továbbra is Szűr-Szabó Katalin fordítja Harris könyveit, nekem már ő a "magyar hangja".

Eredeti cím: The Strawberry Thief

Sorozat: Csokoládé 4.

Kiadó: Libri

Kiadás éve: 2019

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Ár: 4000 Ft

Szemet gyönyörködtetően kegyetlen - Monstress képregénysorozat

Marjorie Liu - Sana Takeda: Monstress: - Fenevad 1. - Ébredés és Fenevad 2. - Vér

- Akkor ma mész a Háromfarkú cicáért?

- Ma megyek a Háromfarkú cicáért.

Igen, annyit tudtam erről a képregényről, hogy van benne az általunk ismertnél több farokkal rendelkező macska, persze nekem nem is kellett több, hogy elkezdjen érdekelni. Talán az még motoszkált az emlékeim között, hogy egyesek szerint nagyon szép, de a történet nem annyira jó.

Ez volt az, ami villámgyorsan felülíródott.

Marjorie Liu, az író nem faksznizik, belehajítja az olvasót a Sana Takedával kitalált világuk közepébe. Szédületes zuhanás veszi kezdetét, miután bedugjuk a fejünket az üregbe: egy meztelen, a mellkasán különös jelet viselő, tizenhét éves lány árverezésén találjuk magunkat, akinek az egyik karja könyöktől lefelé hiányzik. Ő Farkasvérű Maika, egy teljesen emberi külsővel bíró arkán.

Jó, mi?

A későbbiekben kapunk némi háttérmagyarázatot a világról, de ez édeskevés, hogy átlássuk az egészet, és Maika története még több felfedeznivalót rejt, amelyet együtt ismerünk meg a lánnyal. Maika útitársául szegődik Kippa, az ember-róka arkán és Ren, egy macska (neki két farka van), aki egyaránt képes torkot feltépni és holt lelkeket megidézni, szóval nem Disney cukiságelem-funkciót tölt be a hősnő mellett.

Maikában egy öntudattal bíró szörnyeteg rejtőzik. Mind a lány, mind a fenevad ösztönös gyűlölettel vegyes értetlenséggel támad a másikra ebben a sérülékeny testben, mind a ketten a saját válaszaikat akarják, és hiába vannak közös ellenségeik, a halál széléig harcolnak egymással.

Ez nem egy finomkodóan kedves történet, hiába gondolhatnánk ezt a borítók alapján. A szépség szertefoszlik és feltárul a mögötte rejtőző iszonyat; a hegyes, vérre éhező fogak, a húst tépő karmok, a testek erőszakos mozgalmassága.

Vér. Rengeteg vér. A vér, ami értékes, a vér, amit nem lehet irányítani, ami mindenkit pórázon rángat.

Emberevő boszorkányok, rémisztő csontkísértetek, ragadozó szirének, félig állat-, félig embertestű teremtmények jelennek meg a lapokon, istenek roppant szellemei, amelyek kitakarják a csillagokat.

Úgy kegyetlen ez a történet, ahogy csak az anyák lehetnek a lányaikkal. Történet egy lányról, aki nem tudja, kicsoda valójában, túl az anyja által teremtett ideákon - amelyek vagy hazugságok, vagy nem -, akinek még holtában is meg akar felelni. A szeretet és a gyűlölet úgy viaskodik benne, ahogy ő próbálja megzabolászni a benne lakó szörnyeteget. Nem ezt tesszük-e mindnyájan? És mi marad belőlünk, amikor azt hisszük, a válaszokkal kiűztük magunkból a démonokat? Vajon mit talál Maika az út végén?

Kép innen

A nőiesen stilizált rajzok erőteljes kontrasztot alkotnak a történettel, de éppen ez teszi az egészet fantasztikussá (alpárian prózai párhuzam: mint amikor a kiömlő olajfolt szivárványát csodáljuk). Olyan elképesztő vizuális orgia tárul a szemünk elé, hogy azt sajnáljuk, nincs több - mármint szemünk -, mert képtelenség ezt a mindenséget befogadni, miközben valahogy illene kialakítani legalább egy hipotézist magunkban, hogy mi is történik ezeken a gyönyörű képeken. Én, a megrögzött szövegfixált elbűvölten bámultam Maika ruhájának szirommintáit, az öregistenek karján kíváncsian néző szemeket, és még nem jutottam el az első oldalig.

Akinek van rá lehetősége, lessen bele, biztos, hogy a nem képregényfanatikus olvasókat is magával fogja ragadni ez a sorozat.

Eredeti cím: Monstress - Awakening; Monstress - Blood

Sorozat: Monstress

Kiadó: Fumax

Kiadás éve: 2019

Fordította: Kleinheincz Csilla

Ár: 4990 Ft / db

Az egymást keresztező sorsok kastélya

Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa

/Merő képzavar a post-és a könyvcím együtt, de kit érdekel./

Jó sok év eltelt, mióta először találkoztunk Zafónnal és kézen fogott, hogy elvezessen Az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, amelyet rögtön a magaménak éreztem. Mintha kifejezetten nekem írta volna, gondolta a naiv, impulzív 18 éves énem, aki egy röpke barcelonai nyaralás után kezdett bele A szél árnyékába, és még a csillagok együttállása is kedvezett, micsoda sorsszerű véletlen.

A harmonikus viszony egészen A mennyország fogságábanig kitartott, ott kicsit megbicsaklott a szerzőbe vetett bizalmam, amelyet a Marina se tudott teljesen helyreállítani és kezdtem azt gondolni, hogy hát izé, kinőttem Zafónból, vagy ő öregedett meg (vagy mindketten).

Aztán megjelent az irdatlan nagyságú Lelkek labirintusa, amit csak megvettem, mert, mert, mittudomén, valami fiatalkori naiv ragaszkodás maradványa vezérelt, pedig még dühös is voltam magamra, hogy sose fogom elolvasni, mi van, ha végig szenvedni fogok vele - tehát a nyaralásnál jobb alkalom fel se merülhetett volna, mindent vagy semmit alapon bedobtam a táskába.

Micsoda mázli, hogy nagyon szerettem olvasni! Zafón beleadott anyait-apait, szálakat kötött össze és fűzött tovább, újakat kezdett meg, végre úgy éreztem, ez egy szép nagy, a saját lábain megálló, kövér kis történet, ami tényleg olyan, mint egy labirintus, valahol belépsz és mindegyik ajtó egy újabb folyosóra nyílik; embereset izzadhatott, mire ezt a katyvaszt összesimogatta, mert ez a kötet a kezdet és a vég szintézise, benne van az egész Sempere família, David Martín, Fermín, Fumero, a Temető és jó pár új szereplő, akikre vérfrissítés gyanánt már nagy szükség volt ebben a beltenyészetben, egyedül az új főgonoszt találtam haloványnak. Alicia (vagy ő az ördög, vagy nem) a kapcsolódási pont, fantasztikus karaktere és története van, annyira, hogy ellopta a show-t Daniel Semperétől, aki ebben a történetben eljut a lelki pokol mély bugyraiba, ami Aliciának a természetes közege. Beatrice és Alicia is érdekes kettőst alkot a regényben, két erős nő, de Bea határozottsága az egészséges lelkében rejlik, míg Alicia folyton a sötétség peremén táncol és előbb-utóbb felemésztik a démonai.

Maga a történet szerteágazó, burjánzó, mégis kerek egészet alkot a maga ármányaival, fizikai rémtetteivel, hihetetlenül jólesett elmerülni benne. Mármint nem a rémtettek miatt, hanem mert a gótikus felnőtt rémmese-stílus még mindig a szívem csücske, úgy tűnik.

Eredeti cím: El Laberinto de los Espíritus

Az Elfeledett Könyvek temetője 4.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2018

Fordította: Kürthy Ádám András

Ár: 6000 Ft

Illúziók könyve

Eleanor Catton: A próba

Idei csekély számú olvasmányaim közül valószínűleg Eleanor Catton első regénye fogja megkapni "Az év meglepetése" címet; a gigászi méretű A fényességek olvasása után egy hagyományos, ám kellemes leányiskola-történetre számítottam... és nem is tévedhettem volna nagyobbat.

"- Nem lehet - jelenti ki. - Egyszerűen nem vehetek fel olyan diákot, aki még nem tanult zenét. Ön nincs tisztában az én sajátos pedagógia módszereimmel, Mrs. Henderson.

 Dzsesszes, lüktető zene kúszik be, csak dob és nagybőgő. A szaxofontanárnő megkavarja a teát, a kanállal megkocogtatja a csésze szélét.

 - A klarinét csupán ebihal a szaxofonhoz képest, ugye, érti? A klarinét fekete-ezüst ondó, és ha nagyon szeretjük ezt az ondót, akkor egy nap szaxofon lesz belőle.

Előrehajol az asztal fölött.

 - Mrs. Henderson! Az ön lánya jelenleg egyszerűen túl fiatal. Úgy is mondhatnám, hogy az ön lányát lepelként vonja még be a megsavanyodott anyatejréteg.

 Mrs. Henderson lesüti a szemét.

 - Hall engem a skarlátvörös cérnaszájával, aszott keblével, állotmustár-színű blúzában? - csattan fel a szaxofontanárnő meglehetősen éles hangon."

Nem egy szokványos felütés, nem igaz?

Az első oldalon elveszejtett ez a könyv, és rögtön a bejegyzés elején ki kell emeljem a fordítót, Dudik Annamária Évát, aki ennyire szépen, változatos ültette át magyarra az eredeti szöveget. Rengeteg fájdalmas félrefordítással lehet találkozni, A próbánál az ő tudása - ami a magyar nyelvre is kiterjed - hozzájárult, hogy az olvasmányélményem teljeskörűen élvezetes legyen, hiszen mindannyian tudjuk, hogy bármilyen jó regényt képes tönkrevágni egy rossz fordítás. (Nem, nem nézek a Vezércselre és a Metropolis Mediára...)

A nyitójelenetről nem véletlenül juthat eszünkbe a színházi előadás képzete, ugyanis a leányiskolai botrány kibontakozása mellett egy másik szálon a híres színészképző hagyományainak megfelelően az elsőéves diákok a maguk által kitalált és megírt darab előadására készülnek. Ahogy kibontakoznak a történetek, rájövünk, hogyan érnek össze a szálak, de a valóság, a képzelet, a pletykák teljesen összemosódnak és képtelenség eldönteni, valójában mi történt, mi történik és mi fog történni. Mintha egy performansz során bekötnénk a szemünket és körbeforgatnának, vagy ilyen kiszolgáltatott formában idegenekre kellene bíznunk magunkat.

Mit tekinthetünk valóságnak és hogyan hatnak rá a különféle látásmódok? Mi igazából a valóság Mikor válik egy illúzió valósággá? Meddig tart a szerep és hol kezdődik az ember?

Ha elmesélnek nekünk egy történetet, és mi elképzeljünk, az vajon ugyanaz lesz-e? 

Nagyon agyas, posztmodern-meta-mindenféle regény, azon ritka fajta, ami képes teljesen elbűvölni, ami az agyam minden részét foglalkoztatja, a jó történetre éheset, a különleges, okos dolgokra kíváncsit és a szép, érdekes szövegre áhítozót. Ritka, amikor mindez egy könyvben egyesül.

Eredeti cím: The Reahearsal

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2018

Fordította: Dudik Annamária Éva

Ár: 4000 Ft

Sárkányok harca

"Mi a pénz valódi meghatározása?

A pénz egy kollektív kényszerképzet. A gazdagok és a szegények közt létrejött, kimondatlan és csalárd egyezmény, amely értéktelen zálogtárgyaknak tulajdonít értéket a társadalmi biztonság káprázatáért cserébe."

Anthony Ryan: Draconis Memoria 1-3.

- Képzeld, ebben a részben az elfoglalt hajókat átnevezik, aminek eredetileg Alkusz volt a neve, Elhibázott befektetésnek, az Erőpozíciót meg Közelgő végre.

Összesen ennyit tudtam a sorozatról (meg hogy vannak benne gonosz sárkányok), de elég volt ahhoz, hogy közel zsinórban ledaráljam a több mint 1800 oldalas, nagyívű, rendkívüli kalandokkal tarkított történetet.

Nem fogok túl szép dolgot mondani: a legjobban azt szerettem ebben a trilógiában, hogy nem kellett rajta gondolkodni. Izgalmas, látványos (a lelki szemek előtt megjelenő mozi), fordulatos, több szálon fut és elég sok, mégis kellően egyedi szereplőt felvonultat ahhoz, hogy az ember ne akarjon szünetet tartani a kötetek között, de ne fájduljon meg a feje pl. a karakterek közötti bonyolult viszonyok elemezgetésében. Egyszer említettem, hogy minőségi szórakoztató regényt baromi nehéz lehet írni; Anthony Ryannek sikerült - mindent készen letesz elénk, nekünk csak élveznünk kell.

Ebben a világban a sárkányok (ill. ahogy itt nevezik: drákok) vére olyan, mint nálunk az elektromosság: nélküle minden leállna - ahogy a megfelelően kezelt és hígított koncentrációt elfogyasztani képes és ezáltal különféle extra képességekre szert tevő véráldott emberek hiányában is. A vízben élő kék drákok vérével transzkommunikációs kapcsolatot tudnak egymással létesíteni, a vörös és zöld fokozza a fizikai erőnlétet, ill. az utóbbi regeneráló és sebgyógyító hatással bír, amelyet a hétköznapi emberek esetében is lehet alkalmazni, a feketével meg puszta koncentráció révén ölni lehet, de a drákvérnek a hadiiparban, a logisztikában, meg úgy mindenben nagy szerepe van. Persze a vérhez nem úgy jutnak hozzá, hogy a drákok nagy jámboran odatotyognak, hogy ők vért akarnak adni. A bemutatott kegyetlenséget - élve kivéreztetik a szerencsétleneket - nehezményeztem, úgyhogy már az elején eldöntöttem, hogy alapvetően a sárkányokkal vagyok.

Bizonyos körökben, bizonyos emberek között szárnyra kap egy régi mendemonda: a legendás fehér sárkány, amelynek felkutatása egyszer már kudarcba fulladt, az egyetlen túlélőnek pedig (ha ugyan nem halt meg ő is) nyoma veszett. Most új expedíciót indítanak a fehér ismeretlen hatásokkal bíró, rendkívül értékes véréért, amely révén összekapcsolódik Lizanne Lethridge, a vállalati világ Különleges Ügyosztályának embere (egy szuperhős és egy terminátor kereszteződése), Clay, a kisstílű tolvaj (és lajstromozatlan véráldott) és a tengerésztiszt Hilemore sorsa.

Valójában az alapszituáció ennél jóval bonyolultabb és nem rögtön kapcsolja össze a főbb szereplők (akikhez a második kötetben egy negyedik is csatlakozik) életét - akik egyben nézőpontkarakterek is -, látszik, hogy Ryan tényleg három részben gondolkodott, nem pedig egy egykönyves ötletet nyújtott rétestésztává, és nem az oldalduzzasztásért kergeti végig a szereplőket dzsungeleken, sivatagokon, tengereken és elsüllyedt világokon. A drákokkal teli világ eredetét erőltetettnek éreztem, valahogy nem passzolt bele a történetbe, jóformán egy külön regényt érdemelt volna, de az is lehet, hogy csak elfáradtam, kellett nekem egymás után elolvasni a három részt.

Ezt leszámítva egy ügyesen megírt, szórakoztató trilógiát olvastam, amely nagyon jólesett a munkától elcsigázott elmémnek, pedig nem vagyok a fantasy műfaj avatott szakértője - sőt, örültem, hogy sikerült eltalálnom a pontos alműfaj megnevezést is (flintlock!).

Eredeti cím: The Waking Fire (Az ébredő tűz); The Legion of Flame (A láng légiója); The Empire of Ashes (A hamu birodalma)

Sorozat: Draconis Memoria 1-3.

Kiadó: Fumax

Kiadás éve: 2016; 2017; 2018

Fordította: Matolcsy Kálmán

Ár: 5495 Ft; 5495 Ft; 5995 Ft

Minden évi novelláinkat add meg nékünk

Jonathan Strahan (szerk.): Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2019

Szerintem már mindenki tudja, hogy mennyire várom az éves Jonathan Strahan-féle novellaválogatást.:) Azt szeretem benne a legjobban, hogy mindegyik írás egy másik világba repít el, és ez a kötet valóságos kaleidoszkópja a különböző világoknak. Annyiféle stílus, mentalitás, történetszövés, hozzáállás tükröződik benne, hogy az ember csak bódultan kapkodja a fejét. Mintha Alice nem egy, hanem sok üregen keresztül zuhanna le. Nem, nem mindegyik a mi szánk íze szerint való, de roppant nárcisztikus lenne elvárni, hogy egy ősz hajú ausztrál pasas a kedvünkért mellőzzön egy csomó szokatlan gyöngyszemet.

A tavalyi mélyrepülés egysíkú pangása után volt bennem némi félsz, de csupán egészségesen hullámzó színvonal kerekedett ki a kötet végére - voltak sokcsillagos, emlékezetes, nagyon elszállt és felejthető darabok is, ahogy az egy ilyen sokszínű válogatástól elvárható.

A besorolásom alapján nem úgy tűnik, hogy ez a kötet különösebben lenyűgöző lenne, de az egyéni preferenciák miatt ez a lista mindenkinél máshogy fog kinézni - sokaknak fog tetszeni Garth Nix klasszikus varázslóbotos sztorija, amikkel engem ki lehet kergetni a világból (de ezt csak halkan mondom, mert kidobnak itthonról), és sokan fogják a hajukat tépni John Crowley vagy Daryl Gregory novellájától, amelyeket én kifejezetten szerettem olvasni.

Kíváncsi lennék, Strahan milyen koncepció alapján szerkeszti a kötetet, mert igen érdekes görbe rajzolódna ki, ha ábrázolni szeretnénk: az eleje nagyon erős, fellő a kockás papír tetejéig, aztán a közepe táján kilapul (bandáznak az elszállt írások), hogy a végén ismét felfelé igyekezzen az íve.

Csoportosítva, pár szóval/mondattal jellemezve mutatom be a kötetet, hosszas elemzésre nem vállalkozom, mert így is öt nekifutásból állt össze ez a post és a két utolsó kategória darabjaira gondolni sem szeretek, nemhogy fellapozni őket amiatt, hogy pontosan miért nem tetszettek.

1. A nagyon jók:

- Alyssa "cuki vagyok, de genya" Wong: Olivia étkei - mindig megörülök, ha felfedezem Ms. Wong nevét a szerzők között. Az Olivia étkei hangulatában nagyon hasonlít a Megfulladsz, hogyha itt maradsz (In: Jonathan Strahan [szerk.]: Az év legjobb science fiction és fantasy novellái 2017) című írására, szinte érezni az arizonai sivatag perzselő forróságát, ahol minden kaktusz a mágikus realizmustól virul.

- P. Djèlí Clark: George Washington kilenc néger fogának titokzatos története - azt hozza, amire a cím alapján számítunk. Ötletes novella, ami új színt visz a rabszolgaság-paradigmába. Egy nagyon kicsit a túlzott felsorolásjelleg zavart, de szinte elhanyagolható módon.

- Tade Thompson: Szakadt - betegállat, kicsitelszállt novella, érdekes látásmóddal.

- Zen Cho: Ha nem sikerül elsőre, próbáld meg újra - ez az írás különleges helyet foglal el a szívem kisprózáknak fenntartott kamrájában. Bődületesen vicces! A cím, annak ellenére, hogy illik a történethez, egyáltalán nem érzékelteti a tartalmat. Istenem, a tehenek... soha többé nem tudok úgy nézni a tehenekre, mint ennek az olvasása előtt.

- Daryl Gregory: Kilenc utolsó nap a Föld nevű bolygón - low science fiction (vagy valami ilyesmi), avagy hogyan hat ki egy átlagember életére az idegen fajok jelenléte.

- John Crowley: Kova és tükör - nagyon erős, hollószárnyfekete atmoszférával bíró, történelmieskedő írás. A mögöttes mondanivalóban nem vagyok biztos, de nincs rosszul megírva és a hangulata mindent visz.

- Maria Dahvana Headley: Felejtsd el, hogy ismersz, és én sem fogok emlékezni rád - totál ciki, de kétszer kellett már megnéznem (egyszer a vázlat összedobásánál, egyszer most), miről szól ez a történet, pedig nagyon tetszett... A cím alapján ennél se lehet sejteni, miről fog szólni, tartogat is meglepetéseket. Nagyon feszes a cselekménye, egy felesleges betű nincs benne, a jó novella mintapéldánya.

- Ken Liu: Minőségi időtöltés - még nem olvastam a szerzőtől semmit, de tervben van, és ez a történet megerősített a Ken Liunak megelőlegezett bizalmamban (ma a semmitmondó mondatok istennője vagyok). Éljenek a patkányok!

- N.K. Jemisin: A mesemondó helyettese - sárkánymese, nagyon más szemszögből, olyan jemisinesen. Imádom ezt a nőt, eddig minden a plafont verte, amit elolvastam tőle. Friss, pimasz, nagyon dühös hang az irodalomban.

2. A szimplán jók:

- S. Qiouyi Lu: Anyanyelv - az a fajta disztópikus írás, ami kényelmetlen érzést okoz olvasás közben. Diszkomfortos a világ, ismeretlen, csillogóan rideg. Csak az idegenkedésem miatt maradt ki az exkluzív klubból, egyébként teljesen rendben van - fogalmam sincs, mennyire számít ötletesnek egy tájékozottabb SFF-olvasónak, nekem az volt.

- Yoon Ha Lee: A csillaghajó és a templommacska - szubjektív szempontból jónak gondolom, mégiscsak macska van benne és megáll a lábán a cselekmény, de nem okozott katartikus élményt.

- Naomi Kritzer: Tündértani terepgyakorlat - aranyos kilógok-a-sorból-kislány novella tündérekkel, el lehet olvasni, de nem egetrengető, az üzenete viszont fontos.

- Naomi Novik: Áldások - Naomi, nem csapsz be, tudom, hogy ez egy regény nyitánya, mint az Ezüstfonásnál! Szóval vedd ezt meghitelezett bizalomnak - amit meg kell téríteni!

- Rich Larson: Hús és vér és lélek - animálfiction! Biztos vagyok benne, hogy sokaknak jobban fog tetszeni, mint nekem, akinek kellett volna még egy kis spiritusz. A szívszorító faktor elég magas, de a csattanó olyan kis semmilyen.

- Andy Duncan: Egy ügynök Utópiából - nem semmi fekete humora van a szerzőnek, aki csak nevében rokona Dave Duncannek. Az ember könnyen elveszítheti a, khm, a fejét. Vagy másvalakiét.

- S.L. Huang: A nő, aki elpusztított minket - érdekes ötlete van, jól kombinálva a családi drámával.

3. Elmegy egynek, azaz a futottak még mostoha kategóriája: 

- Annalee Newitz: A kék tündér kiáltványa - nem volt rossz, de az az érzésem, hogy ezt a történetet már nagyon sokszor olvashattuk...

- Alix E. Harrow: Egy boszorkány útmutatója a meneküléshez - ezt is... szerintem sokaknak tetszeni fog, de semmi olyan nem volt benne, ami az ínyenc énemre hatással lehetett volna.

- Garth Nix: A kőbe zárt bot - ahogy a napokban gondolkodtam rajta, nem rossz ez, csak, ahogy a bevezetőben írtam, engem ez a fajta stílus nem tud meghatni.

- Elizabeth Bear: Oké, Glory - már azt is utálom, hogy a telefonom okosabb, mint én. Egy háztól max. azt várnám el, hogy öntisztító ablakai legyenek (in memoriam vasárnap délután, amikor akár egy jó könyvvel is fetrenghettem volna a fotelben).

- Kelly Barnhill: Szörnyű ifjú hölgyek - tök jó lett volna, ha be is fejezi az író, érzetre ugyanis egy hosszabb novella első pár oldala. Van, aki hat oldal alatt remekművet rittyent össze, Kelly Barnhillnek ez (most) nem sikerült.

- T. Kingfisher: A Rose MacGregor ivócimboraság és rajongói csoport - kínos pasinyavalygás, Kingfisher haverjai biztos jól szórakoztak, amikor elolvasták.

- Ursula K. Le Guin: Tűz fénye - igazából külön kategóriát érdemelne, mert erősen érződik, hogy más íráshoz/írásokhoz kapcsolódik, annak/azoknak egyféle lezárása. Mivel még semmit nem olvastam Le Guintól, a felszín alatt hemzsegő utalások miatt nem tudtam értékelni.

4. Miafaszvoltez, avagy az SFF méregzöld köde (ha a bölcsészeknek lila van...):

- Carmen Maria Machado: Illanó, félelmes csillag - ennek a befejezését nem tudtam hova tenni; addig szépen építkezett, de az utolsó pár oldal számomra nehezen volt értelmezhető.

- Simone Heller: Amikor nem járt csillag az égen - nagyon, nagyon furcsa novella, amelyet kínkeservvel próbáltam kontextusba helyezni, de annyira idegen, hogy nem tudtam megkedvelni, hiába állt össze valami kép a végére.

- Dave Hutchinson: Golgota - túl rövidnek és értelmetlennek találtam, lehet, hogy egy nálam hozzáértőbb olvasó jobban fogja szereti.

5. Amelyek nélkül tudtam volna élni:

- Kelly Robson: Beavatkozás - patetikus óda a gyerekneveléshez némi csillagközi körítéssel, szirupba fullasztva. Kicsit átalakítva nagyon jó lehetett volna (nekem).

- Jeffrey Ford: A könyvespolc-expedíció - nem tudom, Jeffrey Ford milyen komája Jonathan Strahannek, de nagyon örülnék, ha végre áttérne a kisszékek faragására.

- Vandana Singh: Vindam - abszolút nem nekem szól

- Brooke Bolander: Páratlan, nagy, ártalmatlan - talán ezzel szenvedtem meg a legjobban. Ha más stílusban, más megközelítésben van megírva, még élveztem volna is, de ez az idegen szemszög és az iszonyatosan lehangoló téma még az olvasástól is elvette a kedvem, és még hosszú is! Alig vártam, hogy a végére érjek.

El se hiszem, hogy a végére értem a mondókámnak, a könyvet olvasni nem volt ilyen nyögvenyelős.:) Nagyon örülök, hogy ez a válogatás jobban sikerült a tavalyinál, így legalább kellően fájó a búcsú. Kicsit duzzogva, kicsit halkan írom, hogy a magyar kiadó nagyban tudná enyhíteni a fájdalmamat a megelőző kötetek kiadásával, akár csak e-formátumban is (velem könnyű egyezkedni).

Eredeti cím: The Best Science Fiction & Fantasy of the Year, Volume Thirteen

Sorozat: Gabo SFF

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2019

Fordította: Abrudán Katalin, Ballai Mária, Hári Katalin, Heinisch Mónika, Juhász Viktor, Kemenes Iván, Kleinheincz Csilla, Kőszeghy Anna, Márton Zsófia, Miks-Rédai Viktória, Mile Csaba, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Tamás Gábor, Varró Attila, Vitális Szabolcs

Ár: 4990 Ft

A pokolból

"A törvények olyanok, mint a pókháló, mert ha valami jelentéktelen és gyenge esik beléjük, azt megfogják, ám ha valami nagy és erős esik beléjük, az széttépi a hálót, és megszökik."

(Anakharszisz)

Alan Moore - Eddie Campbell: From Hell - A pokolból

Sir William Withey Gull.

Walter Sickert.

Montague Druitt.

Albert Viktor Edward herceg.

Aleister Crowley.

Nicholas Hawksmoor.

Sir Arthur Conan Doyle.

Adolf Hitler.

Oscar Wilde.

William Butler Yeats.

Robert Louis Stevenson.

William Blake.

Viktória királynő.

Raszputyin.

Olga Tchkersoffal.

Az Arany Hajnal.

A szabadkőművesek.

Kleopátra tűje.

Az Ohrana.

Az illuminátusok.

Egy orvos.

Egy festő.

Egy hentes.

Egy bába.

A zsidók.

Juwes.

Hasfelmetsző Jack két évszázad rejtélye és botránya, és mindenki benne akar lenni/benne volt, mint egy hollywoodi szuperprodukcióban. Viktória királynő elhunyt férjén, Albert hercegen kívül szinte mindenkit meggyanúsítottak azzal, hogy ő volt a Hasfelmetsző, akit pedig nem, önként jelentkezett. Na, jó, Aleister Crowley-t nem, mert a gyilkosságok idején még csak tizenhárom éves volt.

Már említettem, hogy nem vagyok képregényrajongó, de mostanában sorra jelennek meg az izgalmasabbnál izgalmasabb kötetek, amelyek túlmutatnak a rikítóan ripacs rajzokkal túlzsúfolt kis füzeteken (amelyeknek szintén megvan a maga értéke, és nem csak az, hogy istenien büdösek). Meggyőződésem, hogy az általam körülrajongott darabok a hozzám hasonló ingatag szkeptikusokat is elbűvölnék, A pokolból pedig különösen.

Forrás

Ez a könyv túlmutat a (közértelemben vett) képregényzsáner keretein és a szerzők elkövették azt a briliáns trükköt, hogy a szövegfanatikus regényimádók imádott darabja, a féltégla, csupa betű könyv korlátait is szétrúgja. Nem az elhagyott, égett füvű határmezsgyén áll, hanem a művészi alkotókemencében egyesült a művészi erejű képek és a látnoki szöveg démonikus ereje, kettejük szintézise pedig egy műfajt hozott létre - nekem legalábbis mindenképpen újat.

Vájtfülű, harcedzett könyvmolyoknak (és itt ki nem az?) talán nem kell mondanom, hogy ez a történet jóval többről szól, mint amit az abszintbódulatban fetrengő Johnny Depp és a szendén pislogó Heather Graham nyújtani tud. Harmincnyolc oldalnyi függelék (Alan Moore, aki többször megcsillogtatja humorát, attól félt, hogy hosszabb lesz, mint maga a képregény) fűz magyarázatot és ad forrásmegjelölést a fejezetekhez, bár többször olvashatjuk azt, hogy az adott elemet fogalma sincs, hol olvasta, de valahol ott van a körülötte lévő omladozó könyvkupacokban (így hangzik minden filológus rémálma). A hézagok kitöltésére alkalmazott kohéziós elemek persze fiktívek, ekkora időtávból lehetetlen rekonstruálni az események pontos sorrendjét, ráadásul úgy, hogy rengeteg a

Nicholas Hawksmoor spitalfieldsi temploma
Forrás

kérdőjel, a "ripperológusok"nézőpontjai több ponton eltérnek és a lakosság sem könnyítette meg a nyomozás munkáját, amely több szinten akadályoztatva volt. A Függelékben kimerítő alapossággal olvashatunk a forrásokban szereplő véleményekről, az ügy melyik szereplője mit mondott, ott volt-e (vagy lehetett-e) valamelyik tetthelyen vagy boncoláson, látták-e az egyik áldozaton új fekete főkötőt stb., és a szerzők azévi vagy egy-két évvel későbbi térképek alapján dolgoztak. Ezt a korhű vázt egészítik ki a művészi fantázia elemei, egy folyó falán lévő gyomorforgató rézkarc, egy látszólag különálló felső-ausztriai jelenet, különféle metafizikus eszmefuttatások és jelenségek, amelyek szédületesen túlmutatnak egy gyilkossági nyomozáson és az ember feje zsongani kezd a lehetséges összefüggésektől, talánoktól és miértektől.

Ki volt Hasfelmetsző Jack? Nem tudjuk, valószínűleg soha nem is fogjuk megtudni. Rossz hír, hogy Alan Moore se tudja, csupán felvázolja a saját hipotézisét, amelyet nem véletlenül nevez "trükkös áltörténelemnek".

De talán érdemes az ő megközelítéséről szemlélni ezt az ügyet:

"A gyilkosság, ez a térben és időben történő emberi esemény egy képzeletbeli mezőt képez, amelyet sem egyik, sem másik nem korlátoz. Értelme és formája van, megoldása nincs. A kvantumbizonytalanság, amely képtelen meghatározni egy részecske helyét és természetét, megköveteli, hogy a részecske minden lehetséges állapotát, vagyis szuperpozícióját feltérképezzük.... Jack egy szuperpozíció."

Eredeti cím: From Hell

Kiadó: Vad Virágok Könyvműhely

Kiadás éve: 2019

Fordította: Bayer Antal

Ár: 7990 Ft

Hang a szélben

"- Hová temettük el magunkat? - kérdezte egyszer Kent gazda az első évben. Hát senki nem tud másról beszélni, mint a gabonáról meg a disznókról?

 - Itt csak a sör meg a szalonna számít - feleltem sóhajtva, mert azokban az első napokban attól féltem, hogy csak az bírja ki ennek a földnek a gyötrelmeit, akit ez a föld ringatott. De miután megtaláltam Cecilyt, és magam is kipróbáltam a gazdálkodást, hamarosan olyan lettem, mint ők, sör-szalonna ember, aki ismeri a nőszirom hagymájának igazi értékét. Nem kellett sok napot végigdolgoznom, hogy megértsem, maga a föld is - gyeptől kaszálóig - rugalmatlan és szigorú. Sőt, türelmetlen. Nem tud várni. A tűnődésre révedezésre nincs külön évszak. Nem hagy bennünket tétovázni vagy pihenni, nem akarja, hogy megálljuk és dicsérjük a szépségét, vagy dalt költsünk róla. Nincs ideje a dalainkat hallgatni. Csak azt kéri, hogy ne fáradjunk bele a kemény munkába. Azt akarja, hogy a bőrünk megkérgesedjen, a nyakunk és az alkarunk megfeketedjen, akár a kürt; azt akarja, hogy a munkától lesoványodjunk és meginasodjunk. Pirkadattól szürkületig hajt bennünket éjjel pedig gyötör; a rigó erre panaszkodik. Minden egyes évben az a nagy feladat áll előttünk, hogy eszközökkel-szerszámokkal megvédjük magunkat az éhségtől és a vereségtől. Belesüketülünk a lármába. De így kell élnünk az életünket."

Jim Crace: Az utolsó aratás

Lassan a végére érek - már csak a Gustav-szonáta van hátra - a Könyvfeszten beszerzett négyes 21. Század kiadós kupacnak, szóval már csak kétszer kell kibírni*, hogy leírjam a hirtelen felindulásból, a szép borítók és a csábító árajánlat által indikált vásárlást és az a feletti örömködést, hogy ösztönösen milyen jó olvasmányokat választottam (vagy a kiadó minden könyve szuper és képtelenség mellélőni velük).

*Ja, nem, a Drága kis szívemről még nem írtam, bocs.:)

Az utolsó aratás külseje különösen vonzóra sikerült ezzel a bukolikus, a vidéki élet szépségét sugalló borítóval; zöldellő vidék, amerre a szem ellát, melynek harmóniáját csak egy terelőkutya és két ember töri meg, a cím viszont valaminek a kérlelhetetlen végére utal, valaminek, ami körülbelül az idővel egykorú. 

Névtelen, eldugott kis faluban járunk. Nincsenek utcák, nincs templom, kereskedelem, az átmenő forgalom ritka, csak a helyi, szegényes földesúr és az aratómunkások alkotják a kicsi, szűk közösséget - azt a fajta közösséget, ami szemmel tartja minden lépésedet és borostyánként fonódik az életedre. Ha a családod nem itt él három-négy generáció óta, jöttmentnek számítasz és bármilyen rendellenes jelenség esetén te leszel az első számú gyanúsított és jaj annak, akit a falu a szájára vesz - azt hiszem, ez a fajta miliő sokaknak ismerős lehet a hazai kisvárosok hasonló habitusa kapcsán.

Az aratást követően füstoszlop ébreszti az embereket; ismeretlenek felgyújtják a helyi gazda galambházát. Ezzel egy időben kigyúl egy másik tűz: idegenek táboroztak le az erdőben.

Így indul Jim Crace regénye, két tűzzel, amelyek elindítják az események sodrását, amelyet egy idő után az emberek akkor se tudnának megállítani, ha akarnának. A szöveg egyszerűsége ellenére a regény hangulata rendkívül szuggesztív - a fordítás abszolút átadja ezt a fojtogató közeget -, szinte vibrál a feszültségtől. Mélyre eltemetett sérelmek, szunnyadó indulatok törnek a felszínre, megsemmisítő szavakat mondanak ki, gyanúkat és féligazságokat öltöztetnek az ítélet bíborszín ruhájába. Ezek az emberek olyanok, mint a föld, amivel mindennap megküzdenek, hogy életben maradjanak: kemények és nem bocsátanak meg (valamint iszonyatosan fafejűek). Nem egészséges ennyire bezárni a világgal szemben.

Ahogy fentebb utaltam rá, nagyon kellemes meglepetés volt ez a könyv, szerintem érdemes megadni neki az időt és lassan, nyugodt körülmények között olvasni, hagyni, hogy hasson ránk, mert jóval több rejlik a jéghegy csúcsa alatt, mint néhány falusi pitiáner perpatvara.

Ui.: Ismételten gratulálok a 21. Század kiadónak, nagyon szép, igényes kiadványt adtak ki a kezük közül, Pék Zoltán vagy lubickolt az eredeti szövegben [ebben legalábbis nincsenek fejésre váró bikák - mégiscsak falusiakról van szó], és/vagy nem sajnálták az időt-pénzt a szerkesztésre és a korrektúrára.

Eredeti cím: Harvest

Sorozat: Kult Könyvek

Kiadó: 21. Század

Kiadás éve: 2018

Fordította: Pék Zoltán

Ár: 3990 Ft

Rövidkék

 Tommy Orange: Sehonnai

Egyáltalán nem akartam ezt a könyvet megvenni, de még a Könyvfeszten teljesen elveszejtettek a 21. Század kiadó standjánál, és ha összeszedtem négy tetszőleges könyvet, csak nyolcezer forintot kellett fizetnem, szerintem nálam erősebb emberek is meginogtak volna.

Amennyi érdemi információt kihámoztam a fülszövegből, az alapján nekem való könyvnek tűnt a Sehonnai; meglepő módon Lucia Berlin Bejárónők kézikönyve c. kötete jutott róla eszembe: rövid, akár pár oldalas bepillantások különböző emberek életébe, akiknek egy vagy több ponton összekapcsolódik az élete, a háttérben az elképesztő nyomorúsággal, a kilátástalansággal, hogy képtelenség kijutni ebből a közegből, minden fogcsikorgató erőlködés dacára. Azoknak pedig, akiknek sikerült a felszínre kapaszkodni, ott a gyökértelenség, a sehová nem tartozás anyátlanító érzése: ki vagyok én? Hova tartozom? kérdezik az indián-fehér félvérek. Kék (korábbi nevén Crystal) fehérnek érzi magát, úgy is nevelkedett, a környezete mégis barna bőrűként kezelte, de hiába kapott indián nevet és próbál ehhez a közösséghez kapcsolódni, nem találja a helyét. Edwin a lediplomázása után (az övé az egyik legerősebb fejezet) három évig depressziózik a számítógép előtt, az apjáról nem tud semmit, az információ égető hiánya taszítja a tehetetlenségbe - minden ember tudni akarja, honnan származik, kik az elődei, mivel foglalkoztak. Még ha nem is csapja fejbe a felismerés, hogy igen, ez én vagyok, a kirakós hiányzó darabja a helyére kerül és az ember nem érzi magát hitvány imágónak, ahogy Orvil szorong indiánjelmezben a tükör előtt, hogy valójában nem igazi indián, csak valaki, aki felvett egy indián jelmezt.

Nem volt ez rossz könyv, sok érzést az olvasó elé tár az őslakosok életéből, de nekem úgy tűnt, az író sokat markolt, de keveset fogott; jó pár nézőpontnál több háttérinformáció kellett volna, olyan gyorsan váltják egymást a fejezetek, hogy az adott ember története nem tud előttünk felépülni és elveszünk a nevek között, főleg a kötet vége felé, ahol nagyon gyorsan megtörténik a szálak összefonódása. Kellett volna még kb. 50 oldal, akkor talán érzelmileg is jobban megérintett volna.

Jhumpa Lahiri: Egy ismeretlen világ

Érdekes párja ez a Sehonnainak, itt is megjelenik a gyökértelenség érzése, az identitáskeresés, csak a jellemző társadalmi réteg a módos (vagy módossá vált) középosztály, ahol a szülők generációja állandó konfliktusban él a fiatalokkal. Az Indiában született és nevelkedett idősebbek jobban ragaszkodnak a szülőhaza merev hagyományaihoz, a gyerekek viszont szeretnének beilleszkedni az új közegbe, farmert hordani szári helyett, sminkelni, alkoholt inni és kimaradozni éjszakára. Amerikainak érzik magukat, de a családjuk folyton emlékezteti őket a származásukra, a fiúknak orvosnak vagy ügyvédnek kell lenniük, a lányokat próbálják minél hamarabb kiházasítani.

Kevés a szeretetteljes családi kapcsolat, rengeteg kimondatlan fájdalom, elszalasztott lehetőség nyomja a szereplők lelkét és távolítja el őket egymástól. Látszatéletet élnek, amely kívülről ideálisnak, rendben lévőnek tűnik, belül viszont nincs semmi, csak a kongó magány és a mardosó kétségek.

A végére csömöröm lett a hasonló sorsok hasonló problémáitól. Szerettem olvasni a kötetet, de kissé monotonná vált, nem biztos, hogy fogok még a szerzőtől olvasni, a közeljövőben biztosan nem.

Félix J. Palma: Az ég térképe

Hogy én ezzel mennyire megkínlódtam... aki olvasta, valószínűleg tudja, mire gondolok.

Az idő térképe se volt a szívem csücske - igen, jó könyv, jólesett olvasni az ötletparádét, de nem tudott megérinteni, erre mondják, hogy nem az én könyvem. Valami hiányzik Palmából, hogy rajongani tudjak érte, pedig tényleg jól ír. A folytatással - aminek a magyar megjelenése tényleg csodaszámba ment - is kellemesen töltöttük együtt az időt, egészen addig a bizonyos részig, ami totális depresszióba váltotta át az amúgy sem virágos kedvemet, ráadásul aránytalanul hosszú volt. Palma nagyon posztapokaliptikus hangulatban lehetett, lehangoló sorozatot nézett vagy kicsesztek vele a postán, nem tudom, de nagyon megbontotta nekem a könyv egyensúlyát.

Ezt leszámítva érdekes, fordulatos, izgalmas, bár nem árt előtte frissíteni a memóriát, mert erősen összefügg az előző résszel.

 Alessandro Baricco: Harag-várak

Sose tudom eldönteni Bariccóról, hogy zseni vagy sarlatán, életművész vagy életre szóló blöffölő. A nagy (ami nem is volt olyan nagy) Baricco-korszakom már elmúlt, túl cinikus vagyok hozzá és a Mr. Gwyn eléggé kiábrándított belőle, de ez még ott várt az olvasatlan könyveim között, rövid is, nézzük meg.

Kellemes. Habókosan bolond. Egy percig nem szabad komolyan venni és akkor nem fáj. Színpompás, gyönyörű nyelvezettel bíró kaleidoszkóp, bizonyos részek között szerintem kár keresni az összefüggést, csak hagyni kell, hadd lebegtessen, mint a langyos tengervíz, engedjük el szigorú prekoncepciónkat és elvárásainkat, hadd ússzanak el a semmibe és jótékony mosollyal hagyjuk, hogy Baricco ismét átverjen.

Amikor a láncok lehullanak

"A történetek ott születnek, ahol megtaláljuk önmagunkat, ahol megtaláljuk a hozzánk hasonlókat. Ha sikerül elegendő történetet összegyűjtened, többé nem vagy egyedül: akkor már hadsereged van."

Sam J. Miller: Orkaváros

Egy nap idegen érkezik a városba.

Az idegent egy kardszárnyú delfin és egy 500 kilós, száj-és mancskosaras jegesmedve kíséri. A város az óceánra épült Izlandtól északra, geotermikus hő tartja életben és szoftverek irányítják. Qaanaaqnak nevezik, hivatalos nyelve nincs, a legelterjedtebb a svéd (37%). A lakók fele elpusztítani akarja, a másik fele az uralma alá hajtani. Hullámsírba lökni és porig égetni. Igazi olvasztótégely, ahol mindenki menekült, mindenki hozza magával a kultúrája maradványait, a tragédiáját, a kísérteteit. A szerettei szellemét, akiket nem tudott megmenteni és a fájdalomtól tébolyultan próbál valami új életet kialakítani a rácsvárosban, ami bárkit felzabál és maga alá temet, ha egy pillanatra nem figyel. Qaanaaqban az emberiség minden reménye és minden mocska szintetizálódik.

Régi és új, unalomig ismert toposzok és friss ötletek építik fel Sam J. Miller első regényét, amelyet már nagyon vártam; Jonathan Strahannek annyira tetszettek a novellái, hogy az egyik kötetébe kettőt is beválogatott és az abban szereplő Jégtömbök az Orkaváros világába enged betekintést. Nem minden író tud jó novellát írni (tudom, mondjak már még pár egyértelmű dolgot), de Sam J. Miller igen; pontosak, lekerekítettek a történetei és képes elmesélni, amit akar.

Jelentem, regényt is tud írni, bár hozzá kell tennem, hogy a többségnél kompatibilisebb vagyok az íróval, mert az általános moly-értékítélettel szemben nekem nem 71%-os volt, hanem, öö, olyan 90.

Az írók többsége a mai napig egy dolgot szeretne: elmesélni egy történetet (nyilvánvaló dolgok 2.) Qaanaaq szabályozatlan adathálózatán számtalan történet áramlik át, ez az egyik:

Egy nap idegen érkezik a városba. Az idegent egy kardszárnyú delfin és egy 500 kilós, száj-és mancskosaras jegesmedve kíséri. A nyughatatlan városban ő a szikra, ami belobbantja a káoszt; egy maffiafőnök nekilát végrehajtani a több éve építgetett tervét; egy kishivatalnok úgy dönt, kilép a saját árnyékából és azt teszi, amit végre szeretne; egy gerendaharcos talál egy pontot a városban, ahol elönti a nyugalom; egy siklófutár nagy volumenű megbízást kap; egy életunt fiatal felfedezi magán az omlás nevű titokzatos betegség jeleit; a hálózaton keresztül egy testetlen hang útmutatással vegyes vigasztalást sugároz a védtelen újonnan érkezőknek.

Természetesen ezek az emberek összetalálkoznak és így vagy úgy, de alaposan megváltoztatják egymás és a város sorsát. Iszonyatos múltbeli tettek kerülnek felszínre, találkozásokra bűnösök és áldozataik között, és mindenki tudja, hogy a kör nem zárul be, hanem újra kezdődik. Hihetetlen, hogy az emberiség azután sem tanul a hibáiból, hogy tényleg elpusztította a világot.

A végét kicsit elkapkodottnak éreztem, de azt is inkább utólag belegondolva. A szereplők... nos, egyik sem nebáncsvirág vagy érző lelkű humanista, de az a város, ahol az egyetlen szépséget egy digitális mese képviseli, nem tűri a gyengédségét. Qaanaaq kegyetlen hely, a lakói tették azzá; mind elkövettek különféle bűnöket, hogy életben maradhassanak, és minden ballépés egy-egy darabot követelt a lelkükből - Qaanaaq pedig további áldozatokat kíván azoktól, akik életben akarnak rajta maradni.

Ui1.:Ennek a könyvnek a végén olvastam a legszebb és legfrappánsabb szerelmi vallomást.

Ui2.: Beszélgetés a könyv kapcsán:

        V.: És te milyen állathoz kapcsolódnál? Kismacskához?

        Én: Szívem, a kiscicák egész nap a saját farkukat kergetik.

Eredeti cím: Blackfish City

Sorozat: Gabo SFF

Kiadó: Gabo

Kiadás éve: 2019

Fordította: Kemenes István

Ár: 3490 Ft

Fordulj meg háromszor

Robert Galbraith: Halálos fehér

Két dolog biztos:

1. Soha ne piszkáld az arisztokraták lovait,

2. A gyenge teánál kiábrándítóbb dolog nincs.

(+1: a könyvelők nem kezelik az ügyfeleik pénzét.)

Olvastam pár negatív véleményt a Cormoran Strike-sorozat legújabb kötetéről, de inkább az előző rész miatt volt bennem némi félsz, mert úgy éreztem, Rowling nagyon elhúzza a gyilkos személye körüli találgatást és kicsit vontatott lett a regény vége.

Ebből okulva én nem is húzom tovább a szösszenetem lényegét: nekem tetszett a Halálos fehér. Lehet, hogy kritikusabb lennék vele szemben, ha nem lennék zombi és frissen, kipihentem vizsgálgatnám a cselekményt, de a jelenlegi álláspontom az, hogy baromi jólesett olvasni.:D

Rowling felnőttregényei számomra abszolút komfort-sőt, kabátkönyvek. Az Átmeneti üresedés az etalon, de Strike nyomában is jó haladni, és nem, engem nem untat a tizenhatodik tea-és sörfogyasztás leírása, hogy a Tottenham Court Roadon felbontották az utat és nehéz rajta haladni, hogy Strike kivasalta a legjobb öltönyét, ami olasz és még Charlotte-tól kapta stb. Plusz Rowling nagyon be tud vonni a nyomozásba - krimik esetében általában sodródom az árral és hagyom, hadd lepjen meg a szerző, de itt jólesett a rejtélyeken gondolkodni, mert abból aztán van bőven. Kicsit illúzióromboló belegondolni, hogy lehet, Rowling nem is egyedül rakja össze a könyveit - a köszönetnyilvánításban általában egy egész csapat szerepel. Biztos nem ő bújja egy hétig a könyvtári könyveket valami építészeti információmorzsa után -, ennél a könyvnél pedig különösen kíváncsi lettem volna, hogyan építette fel és mennyi ideig tartott, hiszen a saját bevallása szerint is bonyolult és a Halálos fehérrel párhuzamosan egy színdarabon és két forgatókönyvön is dolgozott. És három gyereke van, te jó ég.

Szóval ez egy elég bonyolult könyv, de ezúttal nem éreztem, hogy feleslegesen elnyújtja, vagy csak annyira gondolkoztam narancsleves dobozokon meg lovas képeken, hogy nem tűntek fel az esetleges hibák. Kifejezetten mérges lettem, amikor néhány kulcsmomentum annyival lett elintézve az olvasóknak, hogy Robinnak feltűnt pár dolog, Strike megkérdezte, mik azok, és Robin elmondta. Nem igazságos kizárni minket a nyomozásból, sose szerettem ezt a megoldást.

Egyszer a kedves azt mondta, hogy nagy tanulsága a Tűz És Jég Dala sorozatnak, hogy ne b...kodj ne húzz ujjat a nőkkel. Ez a Halálos fehérre is igaz, főleg Robin kapcsán; az első rész okos, de főként mellékszereplő titkárnőjétől eljutottunk oda, hogy Strike-kal egyenrangú szereplővé vált és ő a fejlődik többet a sorozat pár éve alatt, ahogy Rowling egyre több dolgot adott hozzá a karakteréhez, és nem a sablonos erős nő módon/stílusban, és nem is az agyafúrt-gyönyörű-de-halálos szinten mozog. Mi Robin a Kakukkszó elején? Egy nagyon szép, de bizonytalan lány, aki nem találja a helyét, és együtt él a jóképű, de már akkor se valami szimpatikus iskoláskori szerelmével. Kiközvetítik Strike cégéhez, ami más, mint a korábbi irodai helyettesítő munkái és ráérez a nyomozás ízére. Innentől folyamatos konfliktusokba keveredik a párjával, a családjával, Rowling pedig varázsló módjára (bocs) előhúz néhány múltbeli esemény a kalapból és kikristályosodnak Robin motivációi. A Halálos fehér idején ér a végére annak a kínnal teli folyamatnak, amikor képes nemet mondani és nem hátrál meg, hiába reszket belül. Abszolút életszerű karakter marad; nem lesz belőle Xena, se early Anita Blake, se Arya Stark, hanem hétköznapi ember, fél, küszködik, mardossa a kétely, fájnak a sebek, amelyeket a fiútestvérei és a most már istenesen seggfej, abuzív Matthew (az ő antifejlődése is életszerű, nem válik karakteridegenné) okoztak, de összeszorítja a fogát és állja a krízishelyzeteket, akkor is, ha legszívesebben elmenekülne. Látjuk az érem mindkét oldalát, ismerős érzelmekkel és ez teszi hitelessé.

Strike meg Strike, mogorva, biceg, leszokóban van a sült krumpliról és fáj a csonkja, szóval olyan strike-osan viselkedik - sajnos vagy sem, de ellopták tőle a show-t, viszont a reakciói alapján nem igazán bánja.

Még sokat lehetne elmélkedni a családon belüli sérülésekről (az arisztokraták különösen jól művelik a traumatizálást), az egyedülállók vs. házasok-gyerekesek szabadnapjairól, a szép nőkkel szembeni extra előítéletekről, meg mindenféle lószínekről.

Eredeti cím: Lethal White

Sorozat: Cormoran Strike 4.

Kiadó: GABO

Kiadás éve: 2019

Fordította: Nagy Gergely

Ár: 3990 Ft

Elpusztítva, felperzselve - újabb kisvárosi pokol

Elizabeth Strout: Maradj velem

Nyomós oka volt, amiért nem olvastam el ezt a Stroutot rögtön a beszerzése után: ha az írónő a gyász témáját összekombinálja azzal a falhozvágós hangulattal, ami például a Kisvárosi életekben kábultra pofozott, végem van. Szeretek komoly, mély mondanivalóval bíró könyveket olvasni, de a mazochizmusnak is van egy határa és segítség nélkül is képes vagyok kellően sötéten látni a dolgokat, köszi.

Úgyhogy vidoran beraktam az idei Várólistacsökkentésbe a Maradj velemet. Nem következetlen vagyok, csak sajátosak a logikai készségeim.:P

Egyébként közel sem olyan depresszív ez a könyv, mint a Kisvárosi életek. A főszereplő Tyler, egy aprócska település lelkésze (=helyi sztárja), aki elveszíti a feleségét és számára észrevétlenül egyre lejjebb csúszik a lejtőn. A kisebbik lányát zsarnoki természetű édesanyja veszi magához, a nagyobbik, Katherine, vele marad, de Tyler nem képes vele megfelelően foglalkozni és haragosan-értetlenül áll a tanítónő panaszai előtt, aki el akarja távolítani a csoportból a kislányt a "bomlasztó magatartása" miatt. Ha a lelkész gyereke az önkéntes szilenciumát azzal a kijelentéssel töri meg, hogy utálja Istent... hát, az kínos.

West Anette az a fajta kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit, kevés a szórakozási lehetőség, a tél hosszú és rettenetesen hideg, ezért az emberek unalmukban megkeserítik egymás életét - főleg a nők. Úristen, mennyire utáltam a nőket, akik beleszülettek, beleragadtak és bele is haltak a háztartásbeli szerepkörbe (ha jól emlékszem, a hatvanas években játszódik a könyv). Azzal próbálták felrázni magukat a téli depresszióból, hogy biztatták egymást a napi felmosásra és a pletykálkodáson kívül semmi örömük nem volt az életben.

És akkor jött Tyler, a tagbaszakadt, jóképű, mégis szelíd és jó természetű Tyler, aki mindenkihez ellátogatott, mindenkit meg akart ismerni és vezetni akarta ezt a kis közösséget, a nők pedig találtak egy okot, amiért érdemes volt reggelente felkelni és kicsinosítani magukat. Hiába volt családjuk és hiába volt nős Tyler, olyan éhesek voltak a figyelmére, hogy legszívesebben kiszürcsölték volna a lelkét.

Aztán meghalt a lelkész gyönyörű, extravagáns felesége és Tyler már nem olyan volt, mint egy erőtől duzzadó, csillogó patak, amiből nagy kortyokban fel lehetett töltekezni.

És a nők megsértődtek.

A Krisztusuk volt és megfeszítették.

Szánalmas? Meglehet, de a napi robotban, a szürke, ólomsúlyú hétköznapokban az elcsigázott, kitikkadt elme (vagy a lélek) hamar talál valami könnyű, csillogó pótszert, ami az elérhetősége miatt hamar függőségbe taszít. Egyszerűbb egy ismeretlenért rajongani, mint megszüntetni a merev elfásultságot azzal az emberrel, akinek húsz éve nézi az arcát vacsoránál és nemcsak egymást unták már meg, hanem ezt az életet is.

Persze a nőkön kívül alapos górcső alá kerül Tyler is - sőt, a felesége, Lauren se marad ki -, aki meglett ember létére iszonyatosan naiv (még hogy az ő kedvéért építették a kampuszt, oh!), és, nincs rajta mit szépíteni, jó nagy mamlasz, aki rendre kihátrál a konfliktusokból és nem tartja kézben a dolgokat. A jóindulat nem elég az életben maradáshoz, mert felfalnak és ő meglepődve veszi észre, hogy (számára észrevétlenül) keresztben lenyelték. De a papagáj is optimista a macska szájában, ezért küzd, magában, a hitében, mindenben kételkedve és talán odáig is eljut, hogy a sarkára álljon az anyjával szemben (jézusom).

Magáról a gyászról - leszámítva Tyler egyre nagyobb életválságát - nem esik szó. Nincs szó az ürességről, ami az élőkben megmarad, az érzésről, ami olyan, mintha szögesdróttal lenne tele a mellkasod és vattával a fejed, a néma gyűlöletről minden és mindenki iránt, aki megjegyzést tesz. Elevenen égsz a pokolban minden nap és a lángok nem alszanak el. Ezt az érzést inkább Olive Kitteridge-nél lehet megtalálni (már ha valaki tudatosan ezt keresi), de nem mondanám, hogy vágytam egy kis extra tűzre. Tyler teljesen máshogy éli meg a gyászt, az ég felé tekint és lehetetlen elvárásai vannak magával szemben, közben nem veszi észre, hogy hiába köti le a gondolatait, lassan minden szétesik körülötte.

Lehet, hogy csak a főszereplő setesutasága miatt, de a Maradj velem nem érintett meg annyira, a végét pedig kicsit összecsapottnak éreztem. Persze, önmagában nézve nagyon jó kis könyv, rengeteget lehet elemezni az emberi kapcsolatokat, részletgazdag és élethű minden egyes szereplő - szinte sajnálom, hogy Lauren nem kapott egy önálló könyvet, nagyon érdekes személyiség -, egy nap alatt befaltam, de úgy érzem, a többi Strouttól kicsit elmarad.

Eredeti cím: Abide with Me

Kiadó: General Press

Kiadás éve: 2011

Fordította: Szieberth Ádám

Ár: 2800 Ft (de 790 Ft-nél levadászható)

"Az emberek sok mindenért szeretik egymást, nem csak jó okból"

"Pwnage egyszer azt mondta Samuelnek, hogy az emberek életében mind ellenségek, vagy akadályok, vagy rejtélyek, vagy csapdák. És nagyjából 2011 nyaráig Samuel meg Faye számára mindenki határozottan ellenség volt. Az élettől leginkább azt akarták, hogy mindenki hagyja őket békén. De az ember nem bírja ki ezt a világot egyedül, és minél tovább jutott Samuel a regényében, annál inkább felfogta, mekkorát tévedett. Mert ha az ember a többieket ellenségnek, akadálynak vagy csapdának látja, akkor állandóan hadban áll velük, és önmagával is. Viszont ha úgy dönt, hogy a többi embert rejtélynek látja, és ha önmagát is rejtélynek látja, akkor állandóan örülhet, mert végül, ha elég mélyre ás bárkiben, ha igazán belenéz mások életének motorházába, akkor talál ott valami ismerőset."

Nathan Hill: Nix

Féltéglányi, boncolgatós családregény, szemmel láthatóan jó nagy adag társadalomkritikával és múltba nézéssel nyakon öntve - első pillantásra látszott a Nixen, hogy micsoda és mennyire fog nekem tetszeni; közel hétszáz oldalon keresztül nem lehet a semmiről handabandázni (bár sokan próbálkoznak vele). Amikor felderengett a láthatáron két nap kimenő a mókuskerékből, őt kaptam fel, mondván, nem tudna kibontakozni a kapkodós hétköznapi olvasások során. Fél napos, belefeledkezős, éjszakába merengős etapok járnak neki.

Mi a nix? Norvég eredetű szellem izé, a történettel kapcsolatban: azt jelenti, aki a legnagyobb fájdalmat fogja neked okozni. Samulnek az anyja a nix; tizenegy éves, amikor Faye egy bőrönddel és egy ígérettel - ha Samuel regényíró lesz, minden írását el fogja olvasni -, kilép az életéből. Samuelt végigkísérik a kudarcok, mindennek a forrása az anyja iránti vágyódás és düh. Felnőttként irodalmat tanít egy kis egyetemen és szabadidejében órák hosszat az Elfscape nevű számítógépes játékkal játszik - és nem azért, mert majd' kicsattan a boldogságtól.

Faye soha, egyetlen egyszer sem lépett vele kapcsolatba. Aztán 2011-ben hirtelen minden híradó vele lesz tele, mert kaviccsal dobált meg egy kormányzót. Faye-t hippiként, prostituáltként, szélsőséges reakciósként ábrázolják a múltjára hivatkozva, amiről a fia semmit nem tud. Samuel, hogy kiutat találjon saját szorult helyzetéből, úgy dönt, feltárja az anyja múltját és könyvet ír róla.

"- Megbocsátok. Mindannyian megbocsátunk neked.

 - De miért?

 - Mert jó ember vagy. Megtettél mindent, amit tudtál.

  És ez igaz. Tényleg megtett mindent. Jó ember volt. És jó apa, amennyire lehetett. Faye   egyszerűen nem látta ezt mostanáig. Az ember néha annyira belegabalyodik a maga   történetébe, hogy nem látja, hogy egy másik ember életében csak mellékszereplő."

Hill nagyon alapos, tudatos - egyeseknek talán kissé mesterkélt - szerző; amit csak érint, azt a végletekig kivesézi, az összes szereplő lelkéből felvillant annyit, ami alapján bólintani lehet - illetve én bólogattam az idei év első igazi tavaszi napján -; az időben visszafelé haladva (meg ide-oda ugrálva) megismerjük Samuel és Faye mozgatórugóit, eljutva a nagyapához, Frankhez - és biztos, hogy a sor folytatódik, ki tudja, meddig -, érintve Samuel gyerekkori, meghatározó barátságát egy ikerpárhoz, egy Elfscape-társát, aki észrevétlenül játszik egyhuzamban 30 órát, Faye iskolatársait és azt a sorvasztó légkört, amelyben felnőtt, a főiskola ismerőseit, akik révén belesodródott az 1968-as chicagói tüntetésekbe, az ott tomboló közrendőrt és annak családi hátterét, olyan hosszú mondatokban, hogy ahhoz képest Gogol csupa kis predikatív szerkezeteket gyárt, ha jól láttam, a vége felé van egy tizenhárom oldalas mondatkígyó, de igazából fel se tűnt, milyen átkozott hosszú, mert legalább vesszőket használ és azt a folyamatot, amit ábrázol, máshogy nem is lehetett volna megírni. Ebben a könyvben el kell veszni, kész.

Még jó, hogy én nem vagyok McCarthy vagy Nathan Hill és nem muszáj annyira koncentrálnom a mondandóm ritmusára és megformálására.

Részben azért olvasok ilyen könyveket, mert megrémít, miket művelnek az emberek egymással, és hogyan lehet megtörni a világosan kirajzolódó családi mintát, amit tűpontosan folytatnak, mert nem ismernek más viselkedést és öntudatlanul azt adják tovább, amit ők láttak és ők kaptak. Nem akarsz kínozni senkit, mégis ezt csinálod - miért? Hogyan lehet ezt abbahagyni, hogy az ember ne őrüljön bele? Faye ugyanazokkal a kísérteties mesékkel ültet el félelmeket az érzékeny Samuelben, amiket ő hallott még érzékenyebb gyerekként és masszívan nyavalyatörős lett tőlük. Őszintén szólva, nem hibáztatom a gyerekeket, amiért a bűnronda Bogyó és Babóca karácsonyáról jobban szeretnek olvasni, mint a dühös házimanóról, aki halálra táncoltat, ha megeszed a kekszét vagy vizet loccsantasz a padlóra.

Szóval, ezek az emberek nem szimpatikusak. Persze nekem pont emiatt tetszik az egész, habár néha legszívesebben megvertem volna Samuelt, hogy kaparja már fel magát a padlóról és ne azon sírjon, hogy nem lehet visszamenni a múltba és másik döntést hozni, mint a Válassz magadnak kalandot! olvasmányaiban,bármennyire is sajnáltam a veszteségeiért. Faye pedig egész életében egy rémült kislány maradt, akit megnyomorított a hallgatag, szívtelen apja és folyton menekült az élete elől. Sajnos a világ nem hagy minket békén - minél jobban ezt akarjuk, annál kevésbé.

Ui.: szegény Franzent mindig elverem, de már megint vesztett. Egyszer fel kellene állítanom egy sorrendet a hasonló regényekből - az emlékeim alapján a Nix és az Átmeneti üresedés van az élmezőnyben.

Eredeti cím: The Nix

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2018

Fordította: Mesterházi Mónika

Ár: 5000 Ft - nem kell sikítozni, minőségi kiadványt kapunk érte és a művészetet nem kilóra mérik

Megkövült lehetőség

"Ezen alvilági birodalom parancsnoka Mrs. Fairley volt, egy sovány, apró teremtés, aki folyton feketébe öltözött, de nem annyira özvegysége, mint inkább lelkivilága okán. Búskomorságát talán az alacsonyabb rendű élőlények ama végtelen zuhatagának köszönhette, amely konyháján átbucskázott. Komornyikok, inasok, kertészek, lovászok, szoba-és cselédlányok - miután némi ízelítőt kaptak Mrs. Poulteney kívánalmaiból és módszereiből - fejvesztve menekültek. Méltatlan és gyáva dolog, meglehet. De ha az embernek hatkor kell kelnie, fél héttől tizenegyig, majd fél tizenkettőtől fél ötig, aztán öttől tízig dolgoznia kell, ráadásul mindennap, száz órát egy héten, nem sok méltóságra és bátorságra futja az erejéből.

A cselédérzelmek legendás summázata az utolsó előtti negyedik komornyik nevéhez fűződik, aki így szólt Mrs. Poulteneyhez: »Asszonyom, inkább a szegényház, mint hogy még egy hetet ez alatt a fedél alatt töltsek.«"

John Fowles: A francia hadnagy szeretője

- Nem túl jó könyv, de egyszer az életben el kell olvasni - jegyezte meg az édesanyám, miközben visszatette a polcra a kötetet. Fogalmam sincs, gyerekként hogy került a kezembe, valószínűleg tetszett a cím hangzása. Pre-könyvmoly koromban hajlamos voltam mindenfélét lekapkodni és magam köré rakosgatni csak a móka kedvéért - nagy kedvencem volt Az üvegtörés művészete: azóta se tudom, miről szólt, nem olvastam el a fülszöveget, hogy elkerüljem az illúziórombolást.

Hosszú évekig nagyobb esély volt Varguennes visszatérésére, minthogy egy felületes pillantáson túl kezembe vegyem a könyvet, valamiért taszított. Nehézkes avíttasságra számítottam, fárasztó nyelvezetre, vergődő szereplőkre, mittudomén.

Soha nem gondoltam volna, hogy a szépirodalom egyik sarkos oszlopa vicces lesz.

Pedig az! Az 1926-ban született és 2005-ben elhunyt John Fowles remekül mutatja be a viktoriánus éra társadalmi-erkölcsi felfogását és olyan vitriolos, mégis finom gúnnyal figurázza ki őket, hogy csak kacagni lehet rajta. Szakállas arca rezzenetlen, csak a szeme izzik pajkosan.

Az író pár ember sorsán keresztül mutatja be a teljes korszakot; a megszokott, mégis izgalmasan kanyarintott cselekmény és a korrajz szépen kiegészítik egymást.

Charles Smithson, a világlátott, mégis bizonytalan arisztokrata készül feleségül venni a viktoriánus fiatal hölgyek mintapéldányát, Ernestinát; a mai ember (értsd: én) számára hideglelősen félelmetes, hogy némi tánc és formális udvarlás után két ember életét összekötik, ameddig a halál el nem választ - szó szerint. Ezek a fiatalok se ismerik egymást, Charlesban susog is halkan a kétely, Ernestina pedig gyötri magát, hogy megfeleljen a választottja kívánalmainak - nem is tehet mást, ő is tudja, hogy apja legértékesebb portékája, aki révén a dúsgazdag kereskedő Freeman családi kapcsolatba kerülhet a nemességgel, Charles pedig megkapja Ernestina elképesztő hozományát. Tulajdonképpen mindkettőjüket prostituálják, és mindketten kínlódnak, hogyan törhetnének ki a konvenció szögesdrótja mögül, amelyet az elszánt szentfazekak (Mrs. Poulteney parádés szereplő, minden olvasó boldogan megfojtaná) minden erejükkel igyekeznek fenntartani.

Ez még belefért a korszellembe, sőt. A viktoriánusok imádták magukat gyötörni és az Úrhoz könyörögni csipcsup bűneik megbocsátásáért. Aztán történik valami, ami igazán pokol tüze-gyanús: Charles beleszeret a kis település páriájába, a francia hadnagy "cafkájába" - aki valószínűleg semmi valóban illetlent nem követett el, de már az, hogy mindennap komoran figyeli a látóhatárt, elég Lyme Regis erélyes lakosainak, hogy lenézzék az egykori nevelőnőt, aki azonnal rabul ejti Charlest - hogy tudatosan vagy akaratán kívül, az a francia hadnagy szeretőjének, tisztes nevén Sarah-nak a titka marad.

Charlest egyszerre vonzza és megbotránkoztatja Sarah viselkedése; tettét nem szégyelli, sőt, ragaszkodik számkivetett szerepéhez. Nem úgy viselkedik, mint a korabeli hölgyek, nem süti le illedelmesen a szemét, nem félénk kismadárként járkál és nem az elesettség a szexepilje (már ha lehet ilyet mondani). Nőként egyenesen a szemébe néz és egyenrangúnak tartja magát Charlesszal, abban a korban, amikor a nő csupán egy tetszetős dísztárgy a férfi otthonában.

"...Ami ezt a lányt illeti, rejtély vagyok önmagam számára. Nem szeretem. Hogy is szerethetném? Egy ilyen bukott nőt, aki ráadásul, mint mondja, háborodott. De mégis... mintha... úgy érzem magam, mint akit szándéka ellenére elragad valami... mindannak ellenére, ami jó és értékes a természetében. Most is... itt lebeg előttem az arca, és cáfolja, amit maga mond. Van ebben a lányban valami. Valami tudás, valami sejtelme a nemesebb dolgoknak, ami összeegyeztethetetlen a gonoszsággal vagy az őrülettel..."

Természetesen senki nem tudja jobban, hogyan kell egy nőnek viselkednie, mint egy középkorú, angolszász férfi és ellenkező esetben a szegény teremtés elmebeteg/gonosz/hisztériás, akit diszkréten el kell helyezni egy megfelelő intézményben. Istenem, ezek tényleg imádták a nőket elmegyógyintézetbe csukatni. Nagyon örülök, hogy Az essexi kígyó Corája, aki szintén bomlasztja az erkölcsöket, a regény elején megözvegyül (azaz nem háborgatják komolyan), különben simán erre a sorsra juthatott volna.

Igazából én ezzel a szerelmi patthelyzettel is megelégedtem volna, de kiment a fejemből, hogy a fülszöveg szerint várható még némi csavar: a regény vége felé a lineáris cselekményt posztmodern vonatkatasztrófa éri; a valóság szövete felfeslik és felbukkan mögüle egy eddig láthatatlan, de valójában fontos szereplő, és kíméletlen "mégis, mit csináljak veled?"-tekintettel méregeti a szerencsétlen főhőst, aki könnyűnek találtatik és a szerző háromszor is megpecsételi a sorsát, azaz egyszer sem. Mindig tetszett, hogy a posztmodern írók milyen előzékenyek az olvasóik iránt.

Eredeti cím: The French Lieutenant's Woman

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2016

Fordította: Gy. Horváth László

Eredeti ár: 3990 Ft