Ha kicsit szigorú vagyok magammal, nem kellene ezekről a könyvekről írnom, ugyanis jóformán semmire nem emlékszem belőlük. Ahogy a zárásban írtam, az információ valahol elakadt a látóidegemben (de inkább már az orrom környékén), és nem tudtam értékelni-élvezni ezeket a történeteket - ugyanakkor az olvasás nekem már annyira az életem része, mint a levegővétel, olyan nincs, hogy legalább pár oldalt ne gyűrjek le, bármilyen fáradt is vagyok.
Dennis Lehane: Titokzatos folyó
Élményszinten kb. ugyanott vagyok, mintha nem is olvastam volna újra ezt a könyvet; a mostani emlékeim megegyeznek a négy évvel ezelőtti olvasás emlékeivel. Mire kettőt pislogtam, már a végére értem - a köztes részt különösen agyhalott állapotban olvashattam. A befejezésnél viszont valamennyire kipihent voltam és eléggé megkeseredett a szám íze.
Aki már olvasott Lehane-től, az tudja, hogy az általa megalkotott, szimpatikus szereplők is követnek el vagy mondanak olyan dolgot, amit mi, szubjektív megítélés szerint, nem tartunk helyesnek. Pl. Patrick Kenzie a Hideg nyomon végén jogilag helyesen cselekszik, de Angie-vel együtt én is kizártam a szívemből a tette miatt. Megesik, méghozzá elég sokszor, hogy a fehér lesz a fekete, és a fekete a fehér.
A Titokzatos folyó végén viszont egy másfajta önbíráskodás és önigazolás történik, olyan, ami feltételezéssel támasztja alá az egyik szereplő cselekedetét.
Kicsiben mi is ismerhetjük ezt az érzést: csinálunk valamit, amiről utólag derül ki, hogy oltári baromság volt. A felismeréstől zúgni kezd a fülünk, a szívünk őrülten zakatol, a szánk kiszárad; valami belül sikítani kezd és keresi a menekülőutat, de a kétségbeesés ketrecet font köré. Hiába kaparjuk, úgy érezzük, sose szabadulunk belőle. Ám az önmarcangolás nem tarthat örökké, egy, legalább részben életképes ember túllép rajta. A ketrec szétfoszlik, a dolgok elrendeződnek - valahogy megmagyarázzuk magunknak, mert muszáj helyrebillenteni a világképünket. Fontos, hogy tisztában legyünk önmagunkkal és valamennyire el is fogadjuk igaz lényünket (vagyok, aki vagyok), mondja Amadea, Coelho mai szócsöve.
De nem mindegy, mit követsz el és az önigazolással mennyire színezed át a valóságot. Nem elég az a magyarázat, amit Annabeth mond: mi erősek vagyunk, ők gyengék. Ha valaki gyenge, az nem azt jelenti, hogy el kell pusztítani. Anyám mindig azt mondta, hogy az ember azért ember, hogy uralkodjon magán. Ahogy nőttem, egyre több aspektusát értettem meg ennek a kijelentésnek.
Lapály Jimmy, te tényleg gonosz ember vagy. De nem ez a baj, hanem az, hogy hazug és önáltató.
Ez nem von le semmit a könyv értékéből, sőt, újabb aspektussal gazdagítja. Mégiscsak megérte zombi állapotban újraolvasni.
Janet Evanovich: A szingli fejvadász 1-2
Komoly volt a helyzet, amikor már ezt se tudtam élvezni, sőt. Fel se tűnt, hogy állandóan esznek, nem mozgatott meg Stephanie anyjának almás pitéje vagy püspökkenyere. Néha a ködből felderengett olyan gondolat, hogy Trenton Burgnak nevezett városrésze olyan, mint egy magyar kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit az óvoda óta (és látható élvezettel emlegetik fel egymás botlásait totyogós kortól datálva) és kedvenc szabadidős tevékenysége más dolgába beleütni az orrát, mert a saját kis élete kurva unalmas. Na, jó, nálunk talán nem mindenki vállról indítható rakétával a retikülben ül be a fodrászhoz.
Ahhoz képest, hogy Stephanie Plum nejlonbugyi-felvásárlóból lesz óvadékügynök, már a második kötetben zsarunak nézi az utca tapasztalt embere, és úgy is viselkedik - magyarán érzésem szerint túl hamar magára vesz néhány attitűdöt, még ha történik is vele pár katasztrófa, mint amikor kidől alóla a legendás amerikai tűzlépcső és egy nagy adag kutyaszarba esik. Lássuk be, bárkivel előfordulhat.
Mazur nagyi emlékeim szerint vicces, szabadszájú-és öltözködésű néni, most inkább idegesítőnek találtam. Pozitív, hogy nem állandóan a leleteiről vakerál, de mélyen átéreztem Stephanie apjának helyzetét, aki inkább órákra a vécébe zárkózik. Ahogy Morelli mondja hősnőnknek: fantasztikus a családod, de te zabálni fogod a nyugtatót. Nem téved nagyot.
Amúgy vicces, hogy most fedeztem fel
A tisztesség kedvéért, ha olyan kedvem lesz, elolvasom a másik két részt is (de legalább a harmadikat), hogy ne degradálódjon le méltatlanul bennem ez a sorozat.
Lidia Amejko: A telepi szentek élete
A könyvtár tökéletesen alkalmas kamikaze akciók végrehajtására. Három dolog miatt vettem le az állványról ezt a könyvet: a lengyel szerző, a lakótelepi közösségben játszódó történet és a... na, jó, a rózsaszín külső annyira nem vonzott, sőt, az "Európa női szemmel" sorozatcímke miatt kicsit fintorgok is rá (főleg, hogy az előző kötetterv még kék volt...), de ez van.
Ez a szentfüzér szívta meg a legjobban a megterhelő időszakot. Spirituális-transzcendes-vallásos szürrealizmus, vagy nem is tudom, mi szeretne ez lenni, én kevés vagyok hozzá. Hát még a narrátor alkoholtól kásás, szlenggel megsorozott értelme! A végére rémesen idegesített a rengeteg "öcsém", szinte éreztem, hogy megböki a vállamat egy bütykös kéz és megcsap az olcsó pia pórusokból párálló szaga, váá. Maguk az abszurd betonlegendák nem rosszak. Ahogy sejthető, ezen a lakótelepen bármi megtörténhet - főleg olyasmik, melyek miatt David Lynch térden állva könyörög a lakóknak, hadd vihesse filmvászonra őket (ingyen!). Sőt, különb dolgok is; haraggal teli befőttesüvegek robbannak fel, Isten egy italautomatával hat a lelkiismeretre, a létből a nemlétbe a gomblyukak szegélyén segít át minket egy kirúgott öreg varrónő, másvalaki főállásban vállalja mások helyett a halál folyamatát, a helyszínt pedig a Harag Kukái, az Armageddon pálya, Epifánia Nyárfája, az áruház és természetesen a Jerikó nemzeti italbolt szolgáltatják a reggeli gyógysör mellett. Aztán az Úristen mentsen meg minket a metafizikától, mert kacsacsőrű emlős lesz a vége!
