2014. február 28., péntek

Hogyan legyünk rosszak februárban?

Ebben a hónapban már nem sikerült megismételni a tavalyi bravúrt - azaz hogy januárban és februárban nem szereztem be egy könyvet sem -, két regénynek is sikerült elcsábítania:

Angela Carter: Esték a cirkuszban Orson Scott Card: Bűvölet

Az Esték a cirkuszban csere eredménye, egy nagyon kedves és előzékeny mollyal. Asszem, a Bűvöletet nem kell bemutatnom, nagyjából sikerült mindenkit az őrületbe kergetnem vele (kivéve a nagymamámat és a macskákat). Ebből a hülyeségemből is vicomte kapta a legnagyobb dózist, de becsületesen visszaadta 20 kms-es túra nagyrészt bokáig érő sárban, nézegettük a külföldi kiadás borítóját, és kegyes engedélyével egy könyvesboltban is megnézegethettem. Ha a Könyvfesztiválra megjelenő Tündérföld 2. elején is van stáblista, szerencséje lesz egy hónapig azt hallgatnia. Hihi. (A Kis Fuvallatok Leopárdja!)

Olvasás szempontjából tempósabb voltam, összesen nyolc kilenc könyvet olvastam el. Kb. 100 oldal van hátra a Bűvöletből, de azt már márciusba fogom beszámítani.
Update: nem, ugyanis olyan izgalmas volt, hogy fél egyig olvastam, úgyhogy mégis ide jön.
F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby Bella István: Szeretkezéseink Békés Pál: Csikágó Muriel Barbery: Ínyencrapszódia Caitlín R. Kiernan: The Drowning Girl
Joanne Harris: Csokoládés barack Ljudmila Ulickaja: Történetek állatokról és emberekről Maurice Druon: Zeusz emlékiratai Orson Scott Card: Bűvölet

A nagy Gatsby és a Zeusz emlékiratai közepes élmények voltak. Az előbbit még csak-csak tudom értékelni, de Zeusz nem a nekem való fickó (kárörvendve olvastam, hogy a Bűvöletben Mozsajszki Mikola otthonülő papucsférjnek állítja be), meg is állapítottam a post végén, hogy kicsit hanyagolnom kell a klasszikus(abb) könyvek olvasását.
Bella István: Szeretkezéseink c. verseskötete többségében tetszett, kétszer is idéztem tőle. Egy korábbi olvasó félbehajtotta a neki tetsző verseket tartalmazó oldalakat, egy versnek áthúzta az utolsó sorát. Festenék neki egy bajuszt, miközben alszik. Lemoshatatlan tintával.
A Csikágó régóta halogatott olvasmány volt, a tavalyi várólistacsökkentés pótlistáján szerepelt - ezeket is el akarom idén olvasni, szám szerint még hat könyv van hátra -, és amilyen nehezen álltam neki, olyan hamar beszippantott. Egy kicsit fájt is. Hirtelen ötlettől vezérelve az Ínyencrapszódia követte a sorban, ami számomra Durrell-i élmény volt a gyerekkori emlékek és ízek bemutatásával.
A The Drowning Girlt még januárban kezdtem el olvasni. Lehet, hogy még nem az én angolszintemnek való volt, de képtelen voltam ellenállni neki. Igazán bosszantó, amikor a nyelvtudás elmarad az olvasásképességtől. Magyarul biztosan teljesebb élmény lett volna, de fogalmam nincs, melyik kiadó adná ki ezt a különleges, nyomasztó, néhol bizarr könyvet. Életem egyik legfurcsább regénye (ja, és Elizabeth Short félbevágott holtteste azóta is kísért). Azt még nem tudom, fogok-e róla könyves postot írni (de itt egy pici róla). Amúgy ez volt az idei második angol olvasmányom, bár Zafón The Rose of Fire meséjét a terjedelme miatt csak fél szívvel számolom ide.
A Csokoládés barack is élvezetes élmény volt, hopp, még nem is írtam róla, bővebben majd akkor, ha ráveszem magam. sztimi53 karácsonyi ajándéka volt, tökéletes választás.:)
Ulickaja mesekönyvét régóta el akartam olvasni, és majd szeretnék belőle egy saját példányt. Az ilyen kötetekért szeretek könyvtárba járni, letesztelni a bizonytalan olvasmányokat és csillapítani a kíváncsiságot, hiszen minden könyvet nem lehet megvenni.

A többi bűnös:
Pöfivonat - nem lesz ez így jó:D
Dóri
Nikkincs
PuPilla
Nima
Katacita
Nita

2014. február 26., szerda

Zeusz éneke

"A három elválaszthatatlan, átölelik egymás vállát, egyikük mindig éppen ellenkező irányba néz, mint a másik kettő, ami nem kevéssé bizonyítja, milyen csekély bennük a vállalkozó kedv és a tettvágy. Ők a Gráciák; szépségükkel csak a lustaságuk vetekszik.
Megpróbáltam rájuk bízni néhány feladatot. Néha segítenek az Évszakoknak és a Heszperiszeknek, és a növényzettel foglalatoskodnak. A Múzsák irányításával megszőtték - de milyen lassan! - Harmonia ruháját. Csak sok mérgelődés árán lehet elérni, hogy részt vegyenek a házi munkában. Igaz, szépen kötnek virágcsokrokat."

Maurice Druon: Zeusz emlékiratai

Gyerekkoromban sokszor olvasgattam Trencsényi-Waldapfel Imre görög mitológiáról szóló kötetét - igen, tudom, hogy valószínűleg nem a legjobb tájékozódási felület, de zsenge, enyhén türelmetlen érdeklődésemnek tökéletesen megfelelt -, még az istenek családfáját is próbáltam girbegurba rajzba önteni. Néhány regény formájában a felületes, csapongó érdeklődés velem maradt az évek folyamán, a Zeusz emlékiratai is így került az olvasmányaim közé.
Már megint szentségtörő, trehány olvasó leszek, mert nem szerettem a könyvet. Könnyen lehet, hogy az értékítéletembe belejátszik, hogy csak ki ki akartam tölteni két-három üres napot, amíg a kezembe kaparintom Card Bűvöletét, nem túl hosszú, várólistacsökkentő, ráadásul férfi író, belekukkantva nem tűnt imkompatibilisnek az aktuális világérzeményemmel, de annyira türelmetlen nem voltam, hogy ilyen felejthető élményt formáljak a regényből.
Untam Zeuszt. Ha egy történet egyes szám első személyben íródott, és az eseményeket kizárólag a főszereplő szemén keresztül látjuk, és unjuk a fecsegését, azt szívásnak nevezzük. Ez a szőke, pocakos pogány istenség kihozta belőlem a vérfeministát - elég sokszor előkerül az, hogy valamiért a nő a hibás, véletlenül sem ő -, a testvérszerelem szépségeinek ecsetelésétől forgott a gyomrom, a kényelmes, betokosodott világképéből legszívesebben kirugdostam volna. Vannak olyan emberek (istenek), akik, néha erősen elferdítve a dolgokat, kialakítanak egy szemléletet, és mindent képesek belepasszírozni, mert olyan nincs, hogy valami nem úgy van, ahogy elképzelik - pedig a világ és az emberek túl változékonyak, képlékenyek ahhoz, hogy egyetlen elméletbe beférjenek és ne legyenek kivételek. Általában kivételből van a legtöbb.
A beígért humor számomra csak néhol csillant fel (lásd a fenti idézetet), ellenben a Coelhói, öregemberes bölcsességek csak úgy záporoztak:
"... akit  mindenki a legerősebbnek ismer el, még annál se lehet biztosra venni, hogy nem követ el valami gyávaságot. Mert hazudni annyi, mint félni; a hazugság a gyengeség bevallása, és a hazugság következményei jóformán mindig súlyosabbak, mint az őszinteségé."
Természetesen erre is van magyarázat, hiszen a közhelyek se léteztek mindig, és valamikor újnak számítottnak, elbeszélőnk pedig egy hosszú álomból felébredt antik isten - de aki az istenek és emberek világát kormányozta, elvártam volna némi eredetiséget, vagy legalább egy élvezetesebb stílust.
A hab a tortán az volt, amikor az apjával, Kronosszal való mindent eldöntő, isteni háborúzás közben megjegyezte: "Úgy vélem, szép lehettem." Ezen nevettem, mert kínomban mást nem tehettem. A ráaggatott dicsérő jelzők mintha egy másik Zeuszra vonatkoztak volna.

Nagyon nem tetszik az idei év közepes olvasmányélményeinek - Fahrenheit 451, A nagy Gatsby és most a Zeusz emlékiratai - aránya, úgyhogy egy ideig hanyagolni fogom a klasszikus(abb) művek olvasását. Az elátkozott királyok továbbra is érdekel Druontól, de idén aligha kerül sorra, részben a fenti okok, részben a kilométeres várólista miatt.

[Ezt a könyvet a Lobo által vezetett 2014-es várólistacsökkentésre olvastam el.]

Eredeti cím: Les Mémoires de Zeus
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2010
Fordította: Philipp Berta
Ár: 2900 Ft

2014. február 25., kedd

További Bellák

Bella István: Szeptember

Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról,
elkékülnek az útszéli tüzek,
a szerelem is elfullad, csupa zápor,
de a fák még a szádtól füstösek.

A nyár a földről lehámlik, mint a lélek
a koponyáról, ha elalkonyul.
Ráncosodik a levegő, mint az érett
szilvák bőre, s a férges ősz lehull.

Most kellenél, az akácos harákol,
száz fa köhög, köpdösi a ködöt,
ragályos csönd száll, e tébécés tájból
nem futhatok el, csak ha megszűnök.

Most kellene a meztelen varázsló,
ki ellen bármily rettenet kevés,
ki, ha itt vagy, emberré varázsolsz,
s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés.

És tudd

Törd el, mielőtt elmégy, lábadat,
ne mocorogjanak a lépteid
a kövezeten, szemhéjam alatt -

Irtsd ki, a hátad mögűl, árnyadat,
mert ráég arcra, kőre és virágra,
romtenyeremre, arcom külvárosára -

De jól vigyázz, ha szöksz, menekülő,
úgy szökj, ahogy tüdőmből a levegő,
földből a fény, ahogy
a világűrből az elektronok,

és tudd: a világ végén én vagyok,
két lengő hegy, két tér, két állkapocs:
őrlöm a liszt-időt.
                               Hát fuss, szaladj!

S vigyázz! Oda ne kapd a sarkadat!

Esti ima

Ha nem alszol velem,
meghalok, úgy hiszem,
le se hunyom szemem,
elfog a félelem,
oly csönd, oly jégverem-
-nagy csönd lesz hirtelen,
hogy azt is hihetem,
megállott a szívem,
s valaki végtelen
szem néz rám hidegen
és rezzenéstelen,
és csak a Nem, a Nem,
folyik át hűvösen,
hideg eremen,
a semmit nézdelem,
nézem a semmiben,
ahogy valamisen
néz a valamiben
valami semmisem,
hát ne hagyj énvelem,
aludj mindig velem,
életem életű
életem élete:
Te Egyetlen Kérelem,
ébredj mindig velem!

Tájkép, tigrissel

Fölpuffadva az alkonyattól,
estvizenyősen, alkoholkéken,
mégis: rét legel számból, erdő lombol,
éhüket elveri éhem,
s az anyaföld, mint egy kéjenc
nagy macska, lábamnál dorombol,
fényeivel mancsolja térdem,
s közben setéten arra gondol,
hogy egyszer elnyel majd egészen.

Az akácfán

Az akácfán már szárazon zörögnek
a barnuló magok. - Meghalok, szeretlek. -

Árvácskák. Azt hiszik, szállanak,
földhözragadt pillék emelik szárnyukat.

Nem töprengenek szabaduláson,
a futórózsák tekergőznek a rácson.

Megyek alattuk, fölsíró gyereköklök,
megérintik vállam, ujjuk hajamba döfköd.

- Oda kéne dobni a napot
a kerítés mögé, játsszanak egy nagyot.

De a nap, eleven fájdalom
kipukkadva lóg az ágakon.

Hát megyek így, s hogy mégis messzeűzzem
szomorúságuk, mosolygok együgyűen.

De egyre több a kegyetlen fehér.
Szájam sarkában szikkad a tél.

Esik a hó

Esik a hó, gyorsul szívverésem,
kócsag sétál sűrű hóesésben,
mintha nem is a hó, vérem hullna,
egyenest a szívemből tolulna,
úgy lökődik, hullámzik, úgy rezdül,
- el akar ragadni mindenestül.

Esik a hó, lassú hintózással,
nem is hintó, szitakötőszárnyak,
nem is szitakötő, a verőfény
hunyorog, hunyódik eltűnődvén,
az se, hópénz: föld szitál szememre
- én hunyorgok halálra neszelve.

Esik a hó ólomsörét hullik,
az a kócsag el akar indulni,
az a szitakötő szállna egyre
pupilláim léggömbjébe veszve,
az a föld itt keringne szívemben
- ne hagyj földre hullni, szeress engem!

Dorombolások

Arra lettél, hogy simogassanak.
Örökös kölyökmacskának születtél.
Simogatástól szőtték magadat,
hogy egyetlen simogatás lehessél.

Játékaim jósága te lehettél,
nem aki voltál, de aki ma vagy.
Csutkalovam tüzet rí: szeressél.
Holdaddal karmolj, halassz meg, vagy maradj.

Elveszejtesz, ha mindig elveszítesz.
Ha újra és újra. Egyszer majd megállsz,
hogy hol vagyok: szívedből dobogás,

szádból egy szó. Nem hallasz. És egy szívhez,
egy másikhoz magaddal közelítesz.
Megáll minden: szó, száj, szív. Nem találsz.

Arra lettem, hogy simogassalak.
Egy örök kölyökmacskáért születtem.
Hogy körbedoromboljam hátadat.
Hogy simogatásom hasad lehessen.

Játékaid jó fényét én leheltem,
s most nem víz - csurom-te és fény - szakadsz
rólam. Csutkalovam le ne vessen,
nem táltosló, de táltosan szabad.

Elveszíthetlek? Akár a száj a szót?
Szívdobogást a szív? Szárnyuk a színek?
Elvesztheti a tengert a hajó?

Csak ha meghalnál! Se semmit senkinek
mindenségünkért! S ha elveszítelek
magam veszejtlek. Én vagyok bakó.

És megáll minden? Nap? Hold? Mert nem találsz?
Csak az én holdam, csak a te napod.
Azért még kihavaz, hoz az akác
szemed fényéből egy-egy csillagot.

Azért, mert nem leszünk, még idefájsz.
Dobbanás-szünet. Szívekből kifagyott.
Halálzok, halálzol és halálsz:
élsz. Én is. Addig él, ki halott,

míg ez a halandó állatfaj, az ember.
Kihaló föld, űr. A csak egyszer-
sötétségfények. Egy virágos ág,

az ég, fordulsz hanyatt, szülessenek csodák:
fénygödröcskéző, elszelídült tenger,
nyújtózkodó, őstejút-macskaság.

Hamvazószerda

Már őszöl, őszül, pedig ide se ért
a busa évszak. Alszik a láng a fákon.
S alszik, aluszik odafönn a kék,
s a zöld az ágakon pislákolva zsarátol.

A nagy hamvadások ideje jön el?
Fáradtan gondolok nőkre, versre, italra.
Lehorgasztom fejem, s hagyom közönyösen,
hogy az idő ingem varjakkal kivarrja.

Sír egy gyerek

Hajadnak sírós színe van
Gesztenye havaz pirosan

Mesebeli melled meleg
két hegye közt sír egy gyerek

Egyszer káromol - gondja van
másszor enne már - de hamar
harmadszor fuldokolva sír
Élve és holtan téged ír

Szerelmes vers (2.)

Ha nem lennél, rájönnék, s kitalálnám
egymás után az arcod, a szemed,

ha nem lennél, félnék, de szorongásomból árván
megmintáználak, mint az ember az isteneket,

s ha nem lennék, csak volnék, hogy fölismerj, s így legyek:
megszülnélek magamnak, mint Föld az embereket.

A torkosságról

"Mindig a bástya melletti, aprócska boltban vásároltuk meg, majd a gondosan újságpapírba csomagolt holmival visszaszálltunk az autóba. A szemem sarkából nézegettem, túlságosan el voltam pilledve, hogy örüljek a meglétének, mégis megnyugodtam: már megvan »későbbre«, »délutánra«. Nagyon furcsa...
Nem is kérdés, hogy a kenyérhez fűződő legzsigeribb emlékeim a kessrához, a marokkói kenyérhez kötődnek, ehhez a szép, kilapított golyóhoz, amely állagában közelebb áll a süteményhez, mint a baguette-hez. Mindegy is: miután megtörülköztünk és felöltöztünk, és üdvözült boldogságban egy fürdés utáni sétát tettünk a medinában, asztalhoz ültünk, és az anyám kezében tartott kenyérből én is letéptem egy első, győzedelmes falatot, és a falat lyukacsos és aranyszínű langyosságában újra rátalálhattam a homok állagára, színére és hívogató vendégszeretetére. A kenyér, a strand: egymással összefüggő melegségek, két cinkos vonzalom; minden alkalommal világot betöltő rusztikus boldogság árasztotta el az érzékeinket. Tévesen állítják, hogy a kenyér nemessége abban áll, hogy önmagában is elég, ugyanakkor minden más fogás kísérője is lehet. Azért elég a kenyér  »önmagában is«, mert sokféle, nemcsak fajtájában, hanem lényegében sokféle: a kenyéré gazdag, a kenyér nem egy, hanem sok, a kenyér mikrokozmosz. Önmagában testesíti meg a kábító sokféleséget, mint egy miniatűr világegyetem, és az ízlelés során leplezi le elágazásait. Miután támadást intéztünk a kenyérhéj fala ellen, elképedünk, milyen engedékenyen adja át magát a friss kenyérbél. Olyan mély szakadék van a néha kőkemény, néha csak jelképes, és a támadásnak azonnal engedő repedezett kéreg és a belső anyag puhasága között, amely hízelkedő engedelmességgel nyomul be a szánkba, hogy szinte zavarba jövünk: a kéreg repedései a mező repedezett földjét idézik; egy parasztember jelenik meg előttünk egy meleg nyári estén: hetet ütött a falu harangja; zubbonya hajtókájával megtörli a homlokát; vége a munkának."

Muriel Barbery: Ínyencrapszódia

Gyerekkoromban sokszor vásároltunk óriási, megpirult, háromkilós szépséget. Ez volt a popa. Emlékszem a kemény, ropogós héjára, amely az oldalán olyan volt, mintha aranyszínű cserepeket illesztettek volna egymás mellé, és ahogy tanulás közben, a konyhaasztalnál lecsipegettem ezeket a cserepeket, és egyre mélyebbre fúrva egérkés tulajdonságokat mutató ujjamat, elértem a szemtelenül puha, szinte édes kenyérbélig. Óriási győzelemmel nyammogtam el az első falatot, majd visszatértem a kérges részhez, hogy a lyukat kiszélesítsem. Később a kenyér csücskét le kellett vágni, amit megkentem margarinnal, megsóztam, és alulról felfelé haladva, tépdeső mozdulatokkal elfogyasztottam.
Talán az ízekhez, illatokhoz kötődnek a legelemibb, ugyanakkor legintenzívebb élményeink. Azért választottam ezt a hosszú idézetet, mert eszembe juttatta a kenyérhez kötődő emlékeimet, a szituációt, az akkori érzéseimet. Emlékszem a mögöttem néhány méterrel lemaradt anyámra, ahogy az esernyő alatt egyensúlyoz a popával, nehogy eső érje, az ablakon kiszóló szomszéd rácsodálkozására, anyám szavaira: Én a kenyeret féltem, és a hangyányi féltékenységemre a kenyér iránt, hogy anya a kenyeret öleli óvón magához, nem engem, pedig a kenyeret úgyis megvágjuk és megesszük.
"A szavak: ékszeres ládikák, magukba gyűjtik az elárvult valóságot, és remekbe szabott pillanattá változtatják, majd elrendezik az emlékek könyvtárában. Minden élet csak a szavak ozmózisával alakul életté, és a szavak burkolják ünnepi ruhába."
Nagyobbrészt ilyen élmény volt nekem a könyv. Egy elementáris, érzékeny, néhol már-már érzéki íz-és illatorgia, tobzódás az érzékekben, megmártakodás az emlékekben. Felcsillant benne az, ami miatt annyira megszerettem A sündisznó eleganciáját; Barbery könnyed eleganciája, a szelíd derű és a finom, érzékeny intelligencia játékos elegye, ami olyan, mint egy kecses szecessziós ív. Több értékelésben olvastam, hogy modoros a stílusa, és egy kicsit valóban az, emiatt kell néhány mondatot kétszer is megrágnom magamban, de rettentően élvezem ezt a szellemi nyakatekertséget.
Persze nem csupán egy nosztalgikus impressziópalota ez a pici könyv. Főszereplője, a rettegett étel-és étteremkritikus, haldoklik, és miközben az emlékei között egy íz után vadászik, gondolatban egész környezete számot vet vele; felesége, gyermekei, a macskája, a dolgozószobájában lévő szobor, a sarkon tanyázó koldus, a házmesternő (imádom a cameó-szereplőket, szia, Renée!), a házvezetőnő, egy vendéglős és még néhányan. Érdekes, vagy inkább nagyon is könnyen felfogható, hogy a családja lelkileg megnyomorodott Athens mellett, de a házvezetőnő, a macska és egy fiatal étteremkritikus szeretettel és csodálattal gondol rá.
Nos, a megoldás... számítottam efféle csúfondárosságra Barberytől. Nem hazudtolta meg magát (legalábbis nekem), továbbra is a számomra kedves szerzők között szerepel.
Miután befejeztem a könyvet, fogtam magam, és Athens, valamit anya tiszteletére vettem három... tudjátok, azt. Hehe.

Ui2.: a végére hagytam a legmeglepőbb párhuzamot: a gyerekkori emlékeknél színtiszta Durrell-i életérzés árad Pierre Athens - akit egyébként egyik szereplő sem nevez nevén a regényben - szavaiból. Kedvem is támadt újraolvasni a Madarak, vadak, rokonokat (a Családom és egyéb állatfajták tavaly már megvolt).

Eredeti cím: Une gourmandise
Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2012
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Ár: 2490 Ft

2014. február 19., szerda

The Drowning Girl - pici post

Nemrég olvastam Caitlín R. Kiernan The Drowning Girl című, roppant furcsa, nagyon intertextuális és nagyon összetett regényét. Elég nyomasztó a hangulata, és nem tűnik vidámabbnak, ha utána nézünk egy-két utalásnak, köztük a gévaudani fenevadnak, amelyet eddig én csak a Farkasok szövetsége LINK kapcsán ismertem, és Elizabeth Short, a Fekete Dáliának nevezett fiatal nő halálának.

A gévaudani fenevad:
Gévaudan Franciaország déli részén helyezkedik el, nagy részéből 1790-ben létrehozták Lozère megyét. A gall törzsről elnevezett tartomány ugyan híres volt a sajtjairól és a fennmaradt dolmenekről, ám az emberek leginkább a gévaudani fenevad (Beat of Gévaudan, Bête du Gévaudan) okán ismerik a vidéket, amely 1764 és 1770 között rengeteg embert támadott meg. Az adatok nem pontosak, egy forrás 210 áldozatról számol be, akik közül 113-an meghaltak, 49 túlélte, 89-cet pedig fel is falt az állat, máshol 60-100 támadásról lehet olvasni.
A mai napig rejtély, hogy pontosan milyen állatról van szó. A korabeli beszámolók tehén méretű farkast említenek, kutyaszerű fejjel, patás vagy karmos lábakkal. Különösen érdekes, hogy a szőrét pirosas árnyalatúnak írták le, és a háta közepén fekete csík húzódik. Megfordult a fejemben, hogy tényleg egy ember által irányított állatról lehet szó, mert mindig az áldozatok torkának, fejének ugrott, nem pedig a végtagoknak, ahogy a farkasról állítják ezt.
A támadások miatt a lakosság állandó rettegésben élt, a helyzet odáig súlyosbodott, hogy a király, XV. Lajos - a nagy francia forradalom idején lefejezett XVI. Lajos, 'Louis Capet' nagyapja - pénzjutalomért elrendelte az állat elfogását és megölését.
Rengeteg farkast elpusztítottak, teljesen feleslegesen, mert a támadások folytatódtak, ráadásul egyik állat sem felelt meg a leírásoknak. 1767-ben François Antoine, a király fegyverhordozója lelőtt egy hatvan kilós, 80 cm magas farkast, és kijelentette, hogy ez az állat tartotta rettegésben a vidéket. Antoine-t hősként ünnepelték, az állat holttestét pedig kitömték és Versailles-ba szállították.
1769-ben azonban egy állat megtámadott és megsebesített két embert, majd La Besseyre-Saint-Maryban öltek meg egy tucat embert.
A fenevadat végül Jean Chastel lőtte le 1770-ben, a gyomrában emberi maradványokat találtak. Chastelről sokan pletykáltak, egyesek szerint ő volt a fenevad gazdája, ráadásul az egyik áldozat azt mondta, látott egy embert az állat közelében, és nem támadta meg, egyszer pedig Chastel az állat elé állt, és az nem rontott neki. Továbbá azt terjesztették róla, hogy hiénákat tartott, és az egyik elmélet szerint egy hiéna volt a fenevad. Mások kutya-farkas keverékről, bőrpáncéllal borított masztiffról beszélek, de még az oroszlán is szóba kerül.
Soha nem derült ki, hogy pontosan milyen állat volt a gévaudani fenevad, és sajnos a preparált állat sem maradt fenn az utókor számára.

Források:
Gévaudan - Wikipédia
Beast of Gévaudan - Wikipédia (a kép is innen származik)
Kriptozoológia blog - a bejegyzés szerzője említ egy kihalt, patás állatot, amire a beszámolók alapján illik az állat leírása

Elizabeth Short:
Érzékeny idegzetűek óvatosan olvassák, vagy inkább hagyják ki.
A Fekete Dália-gyilkosságként elhíresült eset, bár 1947-ben történt, a mai napig nem merült feledésbe. A 23 éves nő megölését szenzációként tálalták a lapok, akadályozták a rendőrség munkáját, tönkretették a nyomokat, információkat tartottak vissza, és Elizabeth-et könnyűvérű nőnek állítottak be, aki kihívta maga ellen a sorsot és saját maga tehet róla, hogy áldozattá vált. Rengeteg bejelentés érkezett, több mint hatvan ember vállalta magára a gyilkosságot, de a tettest soha nem találták meg.
Short holttestét egy Los Angeles-i parkban találta meg egy járókelő, aki először próbababának nézte a testet. Elizabeth torkát fültől fülig elvágták - a The Drowning Girlben a főszereplő ezt nevezi werewolf smile-nak, vérfarkasmosolynak -, testét derékban kettévágták, az összes vére elfolyt. Rengeteg vágás volt rajta, több helyen megcsonkították.
A többit nem írom le, elég volt elolvasni a belinkelt forrásban a többi sérülést, a lehetséges elkövetőket is felsorolják, ha valakit érdekel. A teljesen sötét szobában néztem utána a két utalásnak, mert a kedves aludt, nem tagadom, hogy a hideg rázott az utóbbi miatt.
(A képek opcióra véletlenül se kattintsatok rá.)

Forrás:
Fekete Dália - Wikipédia


2014. február 18., kedd

Semmi kis életek

"- Itt a jeges - mondta Baraczka nyomban a kanyar után, kezdetben inkább csak úgy magának, meg persze a lovának, mintegy a helyzet tisztázása végett, azután hangosan, immár a külvilágnak címezve: - Jegeeees! - A rövid, hideg szóból hamarosan kikoptak a mássalhangzók: - Jeeeeeee! - A döcögősen dallamos kiáltás mintha a sivár angol kikötőváros ócska pincelebujából ekkortájt előkecmergő Beatles eksztázist gerjesztő refrénjét visszhangozta volna: - Je-je-jeeeeeee! - Baraczka tudtán kívül járhatatlan hidat vert kelet és nyugat,a liverpooli Docklands és a pesti Csikágó egyformán lehangoló utcái közt.
- Je-je-jeeeee!
A lakók nem estek eksztázisba. Higgadtan indultak a konyha felé. Sok minden elfért az amúgy szűk konyhákban. Nemcsak temérdek főzőeszköz, hanem az is, aminek amúgy a fürdőszobában lett volna a helye. Ám a Csikágó lakásainak jó részében nem volt fürdőszoba. A konyhába sűrűsödött a modern városi élet valamennyi kelléke. Az alkalmi fürdőkádként is szolgáló mosóteknő. A faszénparazsas vasaló. A mángorló. A mosdólavór. És a fadobozos hűtőszekrény. A bádoggal bélelt, szegletes alkotmány két rekesze közül az egyik jégtartály, a másik a hűtendő élelmiszernek szolgált.
Hírlett ugyan, hogy valahol messze a tárgyak és gépek forradalma zajlik, és kapni már elektromos vasalót, keverőtárcsás mosógépet, vízmelegítő bojlert, de a Csikágóban mindez halvány sejtelem volt csupán. A kevesek, akikhez már beköltözött a televízió, hamarabb értesültek arról, hogy a boltokba megérkezett a szovjet porszívó, a német demokratikus padlóvikszelő gép és a magyar frizsider (- Már megint hazudtok?! förmedt rá fekete-fehér Fecske készülékének képernyőjére készülődő migrénrohamának hevületében Vajerné. - Magyar? Frizsider!? Hát hogyan lehetne ilyen névvel magyar?) E gyanús holmik egy távoli, idegen világból, a Körúton túli Belvárosból integettek a Csikágó felé, ám a Csikágó nem intett vissza."

Békés Pál: Csikágó

Olyan régen vettem ezt a könyvet, hogy sem a beszerzés évére, sem a rendelés helyére nem emlékszem. Még a néhány héttel ezelőtti olvasásnál is vadul ódzkodtam tőle, a szokásos "Ó, most nincs kedvem!" mantrával, amivel évekig tudok könyveket arrébb pakolgatni, egész hatékonyan.
Ritka kivételekkel egész jó könyvekről van szó (én pedig egész hülyének tartom magam ilyenkor).
Attól tartottam, hogy nagyon depresszív történet lesz, de olyan hamar belefeledkeztem, hogy nem is fájt. Csak egy kicsit. Csak annyira, mintha szétnéznék az utcán és néhány ember feje fölött megjelenne az élete; a fájó, meghatározó pillanatok, a rossz döntések, a rádöbbenések, a boldog időszakok, azok a rezdülések, ahogy az emberek a körülöttük változó világra reagálnak és változnak.
Nagyjából ilyen volt olvasni a regényt, csak egy hely keresztmetszetére szűkítve, "az Erzsébetváros legsötétebb részére", a hetedik kerületnek a Thököly és a Dózsa György út, a Damjanich és a Rottenbiller utca által határolt negyedére. Békés Pál valós és fiktív elemeket vegyítve rajzolta meg a hely személyes mitológiáját, és rajta keresztül láthatjuk Budapestet és Magyarországot is, holott úgy tűnik, mintha pár utcányi távolság kétezer kilométert jelentene. Pedig az emberek mindenütt ugyanolyanok.
Hat tablón, hat ablakon keresztül pillanthatunk be Csikágó lakóinak életébe. Az ablakok néhol repedezettek, kíváncsi ujjaktól, orroktól maszatosak, a keretük megvetemedett, a festék lepattogzott. Vagy, mint Laja esetében - aki időtlen idők óta támasztja a patikával szembeni falat, újságokat árulva, nyakig zárt bőrkabátjában (eső esetén letakarja a standot viaszkosvászonnal és a dobozos Viciánnal a Tulipánban fröccsöznek) - nincs is ablak, amin be lehetne nézni.
"A környék szülöttei közül akárki képzelte is maga elé a Nefelejcs utca és az István út sarkát - legyen akár távolba szakadt csikágói, hisz a korfordulók az idevalósiakat is százával szórták a négy égtáj felé -, ott látták Laját minden időben. Bárki bármikor távozott is, az utolsó képről, melyet emlékezete úgy-ahogy megőrzött, nem hiányozhatott a kemény bőrkabát. Ott volt, ha álmában felködlött a harmincas évek szerény puhakalapjainak, a tenyérnyi boltokból szalajtott küldöncök sipkáinak, a közeli piacról odatévedt kofák fejkendőinek kavalkádja. Ott volt az ostrom kezdetén az utcákon vívott tűzpárbaj napjaiban, a Sztálin születésnapja alkalmából indított trolijárat indításakor, a vezetéket az utca fölé feszítő munkások hisztérikus rohammunkája idején. Az ötvenhatban itt járőröző tankok lánctalpcsikorgása, a macskakövön csordogáló vér és benzin szaga, a hatvanas években a szürkeségbe életet villantó szoknyák látványa mind-mind összefüggött vele. Bármi történt, a háttérben mindig feltűnt Laja. Mellékalak aki nélkül azonban érvénytelen az egész. Hitelesítő pecsét. Ott volt, akár a lámpa vagy a hirdetőoszlop. Oda tartozott, mint a Tulipán piszkossárga cégére, a suszterműhely, a mosoda, a homályos patikaportál. Laja nem kiáltozott, odáig nem süllyedt, hogy rikkancs módjára ordítozzék. Némán árulta a polgári lapokat, a kormánypártiakat, az ellenzékieket, később a nyilas újságokat, aztán a demokratikus napi-és hetilapokat, végül a szocialista sajtótermékeket, mikor mi volt a kínálat."
Bocsánat, nem fogok minden írásból ilyen hosszan idézni, de ez, a Dr. Puszin tévedése hogy lehet valakinek ilyen aranyos neve?! az egyik kedvencem - nem mintha nem rajongtam volna mindig az éppen soron lévő történetért. Szájtáti módon elképesztett, mennyire komplex egészet alkotnak ezek a novellák (vagy mik) önállóan és egymásba kapcsolódva is. Milyen szerepe van egy sebtében rögzített vezetéknek. Egy semmibe vett átoknak. Egy kék húszforintosnak. Bármilyen apróság képes gyökeresen megváltoztatni az életet.
Néhány történet olyan, mint a nagy magyar valóság kimerevített képe, néhány viszont filmszerű, izgatott surrogással pereg a szemünk előtt, mint Az amerikai nagybácsi mini családregénye és a két testvér drámája - ugyanakkor ezek a "filmek" nem rugaszkodnak el a valóságtól (bezzeg a Fedák Sári!), valamint a másik kedvencem, A jeges. Annyira szerettem volna tudni, hogyan ér véget, ill. hogyan folytatódik a történet A nagybácsiban, de a Keletiből induló vonat csak füstöt és szomorúságot hagyott maga után - őrjítő módon az utolsó novellában, a Teliholdban van egy futó említés, de másra vonatkozik.

Mintha Békés kinevetné az életet és az embereket. Látjátok, ilyenek vagytok ti, pont ilyen hétköznapiak, szürkék, nincs bennetek semmi különleges, az idők futása miatt néha disznóólban alszotok, néhány év múlva viszont teniszezni jártok. A Csikágó egyik legszebb lakásában pöffeszkedtek, aztán a gangra néző lakás tulajdonosa mellett kucorogtok a szomszédos pincerekeszben. Vagy az első szerelemről meséltek a holdfényben fürdő kétágyas kórteremben.
Annyira röhejes. Annyira kínos. És mégis, olyan átkozottul gyönyörű.

Kiadó: Palatinus
Kiadás éve: 2008
Ár: 2800 Ft

2014. február 15., szombat

Gyógyír búskomorságra

"- Nem voltál ott, nem láttad őt - mondta a férfi. - Egész biztosan van valami a könyvekben, amit mi el sem tudunk képzelni; valami, ami arra késztet egy asszonyt, hogy benn maradjon az égő házban; valaminek kell lennie bennük. Semmiért nem maradt volna ott.
- Bolond volt.
- Épeszű volt, akár te vagy én; talán még értelmesebb. És mi elégettük.
- Volt, elmúlt!
- Nem, ez nem múlik el, tovább ég. Láttál valaha leégett házat? Napokig parázslik. Ez a tegnap esti üszök, amíg élek, ki nem alszik bennem. Istenem! Egész éjszaka azon próbálkoztam, hogy kioltsam az emlékezetemből."

Ray Bradbury: Fahrenheit 451

Kicsit hasonló a könyvhöz való viszonyom A nagy Gatsbyhez; elolvastam, kipipálhatom, hogy ezt a klasszikusféleséget is elolvastam, de csupán átfolyt rajtam, mély nyomott nem hagyott bennem. Mindkettő egy alap mizantróp érzést piszkál meg bennem: az emberek undorítóak.
Bizonyos dolgok, amiket Bradbury leír, valamilyen értelemben már bekövetkeztek (vagy mindig jelen voltak); az elképesztő emberi butaság, korlátoltság, a bedobozolás. A gondolkodás hiánya, és az, hogy nem is akarnak gondolkodni. Nézz tévét, zabáld a reklámokat, vedd meg a legújabb mosóport, a legnagyobb képernyős tévét, nézz, menj, fogyassz, fizess, gyorsan, az akció a készlet erejéig tart, ne maradj le, ne gondolkodj rajta, vedd meg MOST!
Ez alapján nem lepett meg, hogy Millie és az úgynevezett barátnői viselkedése alapján gyengeelméjűnek véltem a nőt, később pedig a többieket is. Ez az embertípus simán megállja a helyét a jelenben, nem kell hozzá disztópiát írni.
"(...) Ha meg akarjuk akadályozni a politikai elégedetlenséget: nem kell megmutatni az embereknek a kérdés két oldalát, nehogy ez nyugtalanítsa őket. Csak az egyiket kell megmutatni, de lehetőleg egyiket sem. (...) Tömjük tele az agyukat érdektelen adatokkal; verjünk a fejükbe annyi tényt, hogy telítettnek s ragyogóan informáltnak érezhessék magukat. (...) Ne adjunk a kezükbe olyan veszedelmes játékszert, mint a filozófia meg a társadalomtudomány, melyek segítségével a tényeket esetleg kapcsolatba hozhatnák egymással. Ez az út vezet a búskomorság felé. Bárki, aki szét tud szedni és össze tud rakni egy tv-falat, s erre ma már majdnem mindenki képes, boldogabb annál, aki a világmindenséget méregeti, és egyetlen képletbe akarja sűríteni, aminek az ára az embertelen egyedüllét. Tudom, mert megkíséreltem... a pokolba az egésszel! Inkább szervezzünk klubokat, járjunk társaságba, akrobatákat és bűvészeket nekünk, vakmerő fickókat, léglökéses autót, légcsavaros motorkerékpárt, nemiséget és heroint; mindazt, aminek pusztán az automatikus reflexekkel van dolga. Ha a darab szürke, a film unalmas, a komédia lapos: csiklandozz meg, s én elhiszem, hogy a látvány nevettet, és nem csak a reflex. Fütyülök rá, fő a vidámság!"

Tényleg olyan, mint egy soha ki nem alvó alvó tűz. Tompán izzó zsarátnok, olyan kataklizma, amit egy több kilométeres reklám sem tud eloltani.
Valójában a könyveket nem lehet elégetni. A papírt, a vászont, a tintát igen, de a könyvek lelkét, a mondanivalót, az esszenciát, amit belénk plántálnak, nem lehet kiirtani. Hordozni kell őket magunkban, hogy ne csupán a tűz fénye ragyogja be a világot.

Ui.: még megpróbálkozom a Gonosz lélek közeleggel, esetleg a Marsbéli krónikákkal. Max. kiderül, hogy Bradbury-analfabéta vagyok.

Eredeti cím: Fahrenheit 451
Kiadó: Göncöl
Kiadás éve: (?)
Fordította: Loránd Imre
Ár: passz, könyvtári, újrakötött kiadást olvastam

2014. február 14., péntek

Pici post 2. - Két nagyon szép vers

Sokáig ódzkodtam József Attila kedvszerű (értsd: nem iskolai kötelességből fakadó) olvasásától, mert a tőle tanult versektől iszonyat depressziós hangulatba kerültem, de az utóbbi időben több szép írásába futottam bele, úgyhogy legközelebb ő jön velem a könyvtárból.

József Attila: Aludj

Aludj
egy fáradt vén fa fölrepült és elpihent a legkönnyebb felhőn
a vízcsepp lábujjhegyen gurul reszkető szíved fölött
szeretném ha kócsag lebegne mosolyodban
hó hull
komoly fekete medvék vonulnak
én nem tudom hogy férnek el kicsi tavaszi szobánkban
nem is rád gondoltam tavaly mikor hirtelen fölgyógyultam
amerre jársz jószagú friss fehérnemű lebeg a fejed fölött
könyvek hallgatnak köröttünk
nagyon örülni nem szabad vigyázz
a halott virággal legyezlek melyet hajadból nekem adtál

Ezt meg csak azért, mert szép:

Gyóni Géza: Valami…

Valami édes, valami fájó
borús merengés
ugy elfog néha, mikor az úton
mellettem elmész…

Ugy, ugy szeretnék visszafordulni
s nézni utánad -
Nem szabad. S könnyem, érzem elönti
bús szempillámat.

Valami édes, valami titkos
égi sejtés száll:
valami súgja, hogy te is éppen
arra gondoltál.

Szóval, ilyen dolgok is vannak a tumblr-en, nemcsak szépen megphotosoppolt képek. Az első vers a Nyugat folyóiratról, a másik a MorningPoetryről származik.


Pci post 1. - Kép


Robert Capa fényképe (1941) Hemingwayről és harmadik fiáról, a Pauline Pfeiffertől született Gregoryról - ha már annyit hemingwayeztünk mostanában.
(Forrás: historicaltimes.tumblr.com)


2014. február 12., szerda

Hiúság vására

"Amikor odaléptem hozzájuk, hogy elköszönjek, megint zavarodottságot láttam Gatsby arcán, mintha elbizonytalanodott volna, hihet-e a boldogságában. Majdnem öt év telt el! Biztosan voltak pillanatok már ezen a délutánon is, amikor Daisy nem ért fel az álmaival - nem Daisy hibájából, hanem mert annyira életszerűek voltak Gatsby ábrándképei. Az álmok túltettek rajta, túltettek mindenen. Gatsby olyan alkotó szenvedéllyel vetette bele magát az álmodozásba, folyvást tökéletesítve az ábrándot, feldíszítve minden kis színes tollal, amit egy szellő arra fújt. Nincs az a tűz s eleven élet, ami felérhet azzal, amit egy férfiszív rejt magában."

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

Pöfi három éves postja óta kíváncsi voltam erre a könyvre, de sajnos közel nem tetszett annyira, mint neki -de ez nem azt jelenti, hogy nem becsülöm az érdemeit.
Fitzgerald - aki barátjához, Hemingwayhez hasonlóan szintén emelt át a regényeibe valós szituációkat és általa ismert embereket - nagyon szépen ír és élethűen formáz meg karaktereket; ritkán fordul elő, hogy pár gondosan megválogatott szó alapján hevesen megutáljak minden elém kerülő szereplőt. Tom Buchanan egész teret kitöltő faragatlan vaskossága, Daisy hisztérikus enerváltsága, Jordan taszító, cinikus túlélőképessége, az egész bagázs talmi csillogása, a "céltalan fényűzés méhe", ami alatt nincs más, csak a mélységes életuntság.
Bezzeg Gatsby. Olyan eszeveszett vágy fűti, ami csak arra az emberre jellemző, aki a mélyből nagyon magasra akar kapaszkodni, egy igazi megszállott. Csillogó szárnyú, törékeny Ikarosz, aki a Napot istennek hiszi, ami majd magához öleli őt - helyette a halálát okozza, de ő boldogan vállalja az áldozatot.
"A szíve azonban mindeközben szüntelen lázongott. Az ágyában éjszakánként a leghajmeresztőbb látomások kísértették. Valami leírhatatlanul csiricsáré világ gomolygott elő az agyából, míg a mosdóállványon álló vekker ketyegve számlálta az éjszaka óráit, és ruháinak gyűrött kupaca a hold hideg fényében ázott a padlón. Nap, nap után új s újabb ábrándokkal kábította magát, míg egy ellenállhatatlanul életteli jelenet ölelésében el nem nyomta az álom. Egy ideig képzelete beérte ezekkel a képzelgésekkel; meglátta bennük a valóság valószerűtlenségét, s elhitették vele, hogy a világ rendíthetetlen kősziklája egy tündérszárnyon nyugszik."
Kicsit bosszankodtam a regény szerkezetén, aztán rájöttem, hogy nem a Gatsbyt övező rejtély, majd az igazság napvilágra kerülése a lényeg - teljesen mindegy, hogy német kém, szeszcsempész vagy Vilmos császár rokona -, hanem a Nap árulása, a gyönyörű álmok szilánkra törése. Ez a férfi nem volt előkelő származású, unatkozó mágnás, aki céltalanul tengeti az életét. Nála hamisságában is kiviláglik a tisztasága, "két kézzel hinti a holdfényt a körötte kerengő kósza pillangókra", de ők nem látják a lényeget, elvakítja őket a tűzijáték fénye.
Pont így képzeltem el
(egyszer megnézem a filmet is)
Egy pillanatra majdnem beleszerettem - de inkább senki ne legyen ilyen, értem ne égjen el elevenen. Szeressenek gyarlóan, emberien, okozzanak fájdalmat, ne terítsék a lábam elé a világot. Nem bírnám ezt a terhet cipelni.
Daisy, te se fogod bírni. Elutazhatsz, becsukhatod a szemed, hitegetheted magad, tíz körömmel kapaszkodhatsz az ezüstös ragyogású estélyi ruháidba - de a lelkedben örökké égni fog, ami történt. Sosem fogod elfelejteni.
És sohasem leszel boldog.

Ui.: két érdekesség:
1. Az írót apja rokonáról nevezték el, aki az amerikai himnusz szerzője volt - mindhárom keresztnevét (Francis Scott Key) tőle örökölte.
2. Daisy Buchanan alakját Fitzgerald korai szerelme, Ginerva King ihlette, a ő szerelmükben hasonló helyzet állt elő, mint Daisy és Gatsby között.

Eredeti cím: The Great Gatsby
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2012
Fordította: Bart István
Ár: 3000 Ft


2014. február 10., hétfő

"A láp démoni varázsa"

"Kedves Holmes!

Remélem, korábbi leveleim és a táviratok percnyi pontossággal tájékoztatták mindarról, ami itt, az isten háta mögött egyáltalán említést érdemelt. Minél tovább él ezen a vidéken valaki, annál jobban hatása alá kerül a láp kietlen hangulatának, sőt - merem mondani - démoni varázsának. Telepedj meg csak rajta, s máris elszakadtál modern angol civilizációnktól! Amit viszont cserébe kaptál érte: lépten-nyomon fölfedezheted magad körül a történelem előtti ember lakóhelyeit és munkájának nyomait. Bármerre indulsz, mindenünnen eléd bukkannak az elfeledett ősember házai, temetkezőhelyei, és azok a hatalmas kőoszlopok, amelyek sokak szerint templomaiból maradtak ránk. Egyetlen pillantást kell csak vetni a kopár domboldalakon szerteszét heverő, szürke kőkunyhókra, s a szemlélő máris az ősidőkben érezheti magát.(...)"

Sir Arthur Conan Doyle: A sátán kutyája

Amikor felszállok a vonatra, végre nyugodtan elfészkelődöm és kinézek az ablakon a kora esti, esőtől csillogó tájra, mindig eszembe jut, hogy már megint nem hoztam magammal Sherlock Holmes-kötetet. A Félelem völgye és más elbeszélések idején történt, hogy a vonatozás, a borús időjárás és Holmes kalandjai összekapcsolódtak bennem - ami, valljuk be, a történeteket ismerve nem meglepő.
Szerencsére legutóbb eszembe jutott a Sherlock-impresszió, de rám jellemző, nyakatekert módon nem a vonaton olvastam el, hanem esténként, lámpafény mellett. A borzongástól vagy a félelemtől igen messze jártam, de sokkal kellemesebb hangulatot körítettem hozzá, mintha verőfényes napsütésben kezdtem volna neki.
A vadromantikus lelkem odáig volt a ködben úszó komor lápvidékért, a veszélyes ingoványért, a zord tájon hallható üvöltések rejtélyes eredetéért - tényleg egy izzó szemű, pokoli teremtmény hangja száll a sziklák felett, amely a Baskerville család átkát jelenti? Vagy csupán kóbor kutya? Az ingoványban lassan elsüllyedő póni? Egy ijedt madár, rejtőzködő ember, netán egy kísértő, kárhozott lélek?
A rejtélyt nem találtam olyan csavarosnak, mint néhány másik novelláét, de az elbeszélésmód bőven kárpótolta a plusz apróságokat. Szegény, drága Watson, lehet, hogy nem olyan zseniális elme, mint Holmes, de zseniális elbeszélő.:)


Az a bajom a krimikkel, hogy érdemben nem tudok hosszan írni róluk, ráadásul sok szerző körülbelül egyenletes teljesítményt nyújt, ahogy Conan Doyle is. Kellemes agylazító olvasmány nehéz időszakokra vagy fajsúlyosabb könyvek előtt-után.

Ui.: az azonos című Sherlock-epizódot jóval a könyv olvasása előtt láttam - teljesen átformálták a történetet, de semmi bajom a szabadon értelmezéssel, ha az eredmény tetszetős, és ez az volt, meg az egész Sherlock.

Eredeti cím: The Hound of  the Baskervilles
Sorozat: Delfin könyvek
Kiadó: Móra
Kiadás éve: 1966
Fordította: Árkos Antal
Illusztrálta: Szecskó Tamás
Ár: ha jól emlékszem, 3-400 Ft volt

2014. február 5., szerda

Bella István-versek

Bella István nevével a Molyon találkoztam először, Véda karcolgatott tőle jó néhány verset, és a Tudsz-e még világul elektronikus változatát is belinkelte (sok minden olvasható róla és tőle a PIM-en). Mivel nem vagyok odáig a monitoron való olvasásért, lecsaptam a Szeretkezéseink c. kötetre a legutóbbi könyvtári garázdálkodás során, ebből fogok idézni pár verset.

Új nyelv

"Hiányzok, hiányzom, hiányzok"
- ragozgatom. Órám rámbámul.
Egy napja tanulom hiányod.
Még egy nap, és beszélek halálul.

****************************************

Palatábla

Mert oly vékony a bőröd,
hogy a születésedig látni,
áttetszik rajta az ég,
szeretem olvasni
ereid hieroglifáit,
az ó-egyiptomi macskák
időtlen üzenetét!

Vagy valami fenevad karma kéklik?
                Ereid ketrece
mélyén föl-alá, végtől végig
jár egy gyönyörű, fekete
              párduc: a véred,
és szívedtől a mindenségig
sóhajtja azt az égit
járása lázas, lüktető üteme?!

Vagy - tűnődöm tovább a sok kéklő ábrán -
                          csillagképekkel van tele
a bőröd: hasadon farkas és bárány,
                     hátadon oroszlán, s gödölye,
és köldök-sarkcsillagod alatt,
mint hajótörött matróz-ábránd,
                          ágyékod Göncölszekere.

Vagy világelőtti palatábla?
                                                     Az első? S az isten firkálta tele
csillaggal a hasad, a hátad,
mikor világtanulni járt önmagába,
                                    még az idők kezdete
előtt, ő rajzolt tele kék lánggal:
írt rád hold-betűt, nap-ó-t, üstökös-s-t,
és hasadra zsinórírással
hullámos tengert, hogy egyszer,
valaki
olvassa el és betűzze le!

Vagy nem is égbolt? Külvárosi házfal?
        Szerelmes kamaszok üzenete
kél versenyre csillaggal, napvilággal,
s hirdeti szemérmes lánggal:
"Kutyu szereti Csókát", "Álom és násfa"
                 azt mondja mindegyik szívek szíve:
"Szeretem!" "Szeret-e?" "Szeret-e?"

(Mert oly vékony a bőröd,
hogy a születésedig látni,
áttetszik rajta az ég,
szeretem olvasni
ereid hieroglifáit,
az ó-egyiptomi macskák
időtlen üzenetét!)

****************************************

Nagyfényű páva lépdel szívemben,
vérem mezőiben, és arról énekel,
van egy nő, egy nő, aki megölet engem,
van egy nő, egy nő, ki megölhet bűntelen.

A szeme színe dél, a szeme színe éjfél.
Ő lépi ki időm, hamupercet fakaszt,
hol minden egyszerre születik, hal meg és él:
a hó elvirágzik, a virág elhavaz.

Egyik melle napbölcső, másik holdéj csalitja.
Egyikben születek, másikban meghalok.
Ha majd mind a kettőt végtelenné nyitja,
öröktől fogva és öröktől vagyok.

Nagyfényű páva lépdel szívemben,
vérem mezőiben, és arról énekel,
van egy nő, egy nő, aki megölet engem,
van egy nő, egy nő, ki megölhet bűntelen.