"A kollégiumot övező körfal mögött leanderek és estikék virágoztak. Alkonyatkor csak úgy ontották kábító illatukat. Ettől mindig valami különös nyugtalanság fogta el az intézeti lányokat, ami később sem csitult, hiszen a leszálló éjszaka édes-bűnös fuvallata, amit az apácák sem űzhettek el, újra meg újra felkorbácsolta a érzékeiket.
(...) De a tenger jelenléte a falak közt is érzékelhető volt. Oda is behatolt az a keserűsó illatú pára, mely a szivárvány összes színében pompázva gomolygott a levegőben. Amikor egy nagyobb párafelhő fennakadt valamiben, megremegett, majd szétszóródott, mint a szappanbuborék. Olykor a szellők távoli hangokat is beloptak a falak közé, egy halárus rikoltozását, egy macska nyávogását vagy gyerekek zsibongásának, veszekedésének a hangját. Többnyire azonban csak az apácák óránként felhangzó szomorú kántálása hallatszott. Csakhogy a fiatalság ott tör utat magának, ahol tud, ugyanúgy, mint azok a burjánzó gyomnövények, melyeket Giovanna nővér, a kertész verejtékes munkával se volt képes kigyomlálni a kertből."
Mariolina Venezia: Ezer éve itt vagyok
Ugye tudjátok, mire gondolok? Hát persze. Írni kellene az Ezer éve itt vagyokról, és megint egy bazi nagy monoszkóp virít a fejemben.
Úgy látszik, mostanában ugyanazokat a köröket futom; mire vért izzadva összekaparok pár sort a hetekkel ezelőtt olvasott könyvekről, megfogadom, hogy ilyet többet nem csinálok - és persze megint sikerült összehozni. Ráadásul az olasz írónő regényét erősen elhomályosítja az utána olvasott Napok háza és A titkos történet.
Nem, nem kell megint egy gigászi nyavalygást végigolvasnotok arról, hogy jaj, ez is egy lejárt szavatosságú könyv, annyi rossz könyvet olvastam idén blablabla, ugyanis az Ezer éve itt vagyok nem rossz, csak kellemes. Mi ez az ellentmondás, kérdezhetnétek. Hát az, hogy a kellemes könyveket jó olvasni, néha szükségem van az ilyenekre, de egy-két hónappal később csupán pár futó benyomás marad belőle az emlékeim között - azaz felejthetővé válik.
Szögezzük le: azért ez nem a Száz év magány testvérregénye, erre a szerepre sokkal jobban megfelel a Kísértetház, de Allende hálistennek meg sem próbál babérarató erőlködéseket tenni. Nem tudom, Venezia mennyire törekedett erre az összehasonlításra - ha már a cím erre utal, akkor roppant nagyzoló és gyermeteg -, de Márquez könyve sokkal komplexebb, összetettebb, messze túlmutat egy kedélyes családregény keretein. És ezt nem azért írom, mert Márquez férfi és kolumbiai, Venezia meg nő és olasz, a skatulyáknak - részemről - semmi köze a megítélésemhez. Egyszerűen jobb, és kész.
Mariolina Venezia tulajdonképpen biztonsági játékos; fogott egy rakás családi anekdotát, kicsit kiszínezte, felvázolta mögé a történelem árnyalakját banditákkal, háborúval, PVC-vel, meg ami kell, és kész az instant családregény. Kicsit ízetlen, mint a zacskós cipőfűzőleves, de néha baromi jól tud esni, és itt-ott még a hangulatát is elkaptam.
Többségében a szenvedés jött át; a nők általában dolgoznak, mint egy igavonó barom, próbálják felnevelni a gyerekeiket, miközben az élet és a kínlódás idő előtt öregasszonnyá koptatja őket. A pasik vagy akaratos óriáscsecsemők, vagy részeges disznók, esetleg szenvelgő értelmiségiek, de, azt hiszem, ebből a fajtából csak egy van. Az emberek képtelenek kiszakítani magukat ebből a végtelen körből - kivéve talán Gioiát, az utolsó leszármazottat. Vele történik valami spirituális-karmikus izé, amit nem igazán fogtam fel, túl földhözragadt vagyok hozzá. Mindenesetre, tanulság van, csak nekem nem akart levonódni.
Egyébként az Ezer éve itt vagyok erős hasonlóságokat mutat a Szerelmem, Rómával - nem csak abban, hogy olasz családregényekről van szó; a helyszín is közeli, a nyomorgó Dél-Olaszországban játszódnak (kb. száz kilométerre egymástól), és itt is szóba kerül Aldo Moro elrablása és meggyilkolása: ha jól emlékszem, Marciano egyik főszereplője az elkövető terroristacsoport tagja volt. Viszont lényeges és megkönnyebbülést okozó különbség, hogy az Ezer éve itt vagyok sokkal jobb könyv, még ha a postból nem is ez világlik ki.:)
Azt hiszem, kicsit kiöregedtem a könnyed, asszonyi családregényekből, meg úgy általában a korábban olvasott női szerzőkből - pl. Kate Morton, Katherine Webb, Kate Furnivall -, még fáradtan is egykaptafásnak és unalmasnak látom őket. Hogy ne csak csupa Kate-et soroljak fel, itt van a polcon Tracy Chevalier három regénye és rájuk se bírok nézni, pedig anno imádtam a Leány gyöngyfülbevalóvalt.
Ui.: valamiért szent meggyőződésem volt, hogy ez a könyv mágikus realista. Hát, nem az.:)
Eredeti cím: Mille anni che sto qui
Sorozat: Piros-fehér könyvek [nem tudom, mi a sorozat neve]
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2010
Ár: 3500 Ft
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése