Képzeletbeli valóság

"Ilyen volt hát a gonosz Blacamán, mert a jó én vagyok. El tudta hitetni egy csillagásszal, hogy február hava nem más, mint egy csorda láthatatlan elefánt, de amikor a jó szerencse elpártolt tőle, szíve megkérgesedett. Sikereinek tetőpontján alkirályokat balzsamozott, és úgy mondják, olyan tekintélyt parancsoló arcokat tudott formálni, hogy az uralkodók még évekig kormányozták az országot, jobban, mint életükben, s amíg Blacamán vissza nem állította halotti vonásaikat, senki sem merte eltemetni őket; de a tekintélye megrendült, amikor kitalált egy soha véget nem érő sakkot, amely az őrületbe kergetett egy káplánt, s két előkelőség öngyilkosságának is okozója lett, ezért süllyedt álomfejtőből születésnapi hipnotizőrré, ezért nem húzott többé szuggesztióval fogat, hanem közönséges vásári kuruzslóvá lett, és egyáltalán olyanná, amilyen akkor volt, amikor megismerkedtünk, úgyhogy még a kalózok is lenézték."

Gabriel García Márquez: A bölömbikák éjszakája

A nagy nyűglődés éjszakáján kezdtem el olvasni Márquez novelláskötetét, hogy aztán majdnem elhajítsam az első, címadó írás után. Azóta se tudom, hogy mit akart mondani vele a szerző - négy vak férfiról szól, akiknek bölömbikák vájták ki a szemét és néha beleütköznek ebbe-abba -, lehet, hogy van egy mély metaforikus jelentése, amit képtelen voltam felfedezni. Mindenesetre megbocsátom Márquez botlását, hogy nem nyűgözött le azonnal - ha jól emlékszem, az Utószóban Benczik Vilmos megemlíti, hogy ez volt az első novellája.

A második (Isabel monológja, miközben az esőt nézi Macondóban) előtt is kissé értetlenül álltam, aztán elfogadtam, hogy ez ilyen lesz; a helyszínek, az archetípusok, a motívumok ismerősek, de a szöveg stílusa nem az a tekergősen burjánzó, egzotikus esőerdői gyönyörűség, ami annyira imádatossá teszi nekem Márquez műveit - mondom nagyképűen, miközben ez csak a harmadik negyedik kötet, amit tőle olvasok.
A novellák nemcsak stílusukban különböznek a regényektől, hanem a témájukban is; sok esetben annyira elrugaszkodnak a valóságtól, hogy bizarrá válnak, és az eredmény vagy tetszetős lesz, vagy nem - mint A világ legszebb vízihullája és az Öregúr - hatalmas szárnyakkal. Utóbbit nem tudtam átérezni, sőt, undorodtam tőle, akárcsak a Jó Blacamán, a csodaszeresben olvasható kegyetlenkedésektől is.

"»Az egyetlen, amiben kételkedés nélkül hiszek, hogy a valóság nem ér véget a paradicsom áránál.«"

Ám az írások többsége tetszett, és a fel-felbukkanó ismerős elemek - a mandulafák, a hőség, a csendes derű, az annyira márquezes rózsaillatot hozó tenger stb. - olyan nosztalgiát idéztek fel bennem, hogy hazavágytam Macondóba, ami annyira földtől elrugaszkodott elképzelés, mint a kivájt szemű férfiak története. A kedvenceim A kísértethajó útja (amely spanyol eredetijében a hajó neve, a Halálcsillag magyarul szerepel), a Hihetetlen és szomorú történet az ártatlan Eréndiráról és lelketlen nagyanyjáról, a Mamá Grande temetése és a Baltazar csudálatos délutánja - mindegyik felvillant valamit a későbbi, jellemző stílusból, mondhatni, előfutára a Száz év magánynak.
Ui.: Észre sem vettem, hogy A kísértethajó egyetlen mondatból áll, annyira magával ragadott.

Eredeti cím:
Kiadó: Kozmosz Könyvek
Kiadás éve: 1977
Fordította: Benczik Vilmos, Csuday Csaba, Dely István, Litvai Nelli, Nagy Mátyás, Scholz László
Ár: pár száz forinttól elérhető (megérzésem szerint)