Világ csodája, kiabáló, ki nem fulladó és el nem rekedő, reggeltől estig hirdeti az életet, mely emberhangokból, érc-csörömpölésből, szerszámkopácsolásból tevődik össze.
Kezdődik a zenebona kora hajnalban, mikor a pék házról házra járva árulja kis friss süteményeit, s a teljes régi nótájával fölveri az álomszuszékokat. Akkor megmozdul az alvó. Ébredeznek a vityillók, melyek valamely domb alján lapítanak, a bérkaszárnyák, melyek felhők közt vesznek el a porban, rozoga, piszkos lépcsőikkel, proletár lakóikkal, kik poloskás ágyban hálnak, feleségükkel, öt-hat gyermekükkel együtt és reggelire csak savanyú, fekete kenyeret rágnak."
Én nagyon-nagyon szeretem Kosztolányi prózáját és verseit, de valahogy mindig nehezen jutok el hozzá. Drága Dide, megígérem, hogy az Aranysárkánnyal nem fogok ennyit várni, jó?
Snassz a könyvcímet adni a post címének, de annyira tetszik és annyira szép, hogy nem tudok ellenállni neki. Ez igaz az egész könyvre; süt róla, hogy költő írta, aki olyan gyöngéden, mégis érzéssel forgatja az ujjai között a szavakat, hogy beleborzongok. Az Édes Annánál és a Pacsirtánál nem éreztem, hogy ilyen szép lenne a nyelvezete, de lehet, hogy csak rosszul emlékszem. És egyáltalán nem avíttas, ha valaki ettől félne - érdekes, hány régi szerző kiállja az idő próbáját. A legmeglepőbb talán Choderlos de Laclos, ami a maga kétszáz évével azért szép teljesítmény
Sokat gondolkodtam ezen a könyvön, hogy tulajdonképpen miről is szól. Nem objektív, analitikus történelmi munka, nem izgi, fordulatos regény, hanem egy szomorú gyászének Róma egyik bukott császárának, aki majdnem nagy költő volt, egész jó fogathajtó (vagy nem) és valószínűleg csapnivaló császár, aki alig harmincévesen halt meg, és csak öreg dadája siratja meg. Ahogy Seneca mondta: költőnek politikus volt, politikusnak költő [nem pontos idézet]. Égett benne az a vad anyag, ami vátesszé tehette volna, de nem tudott belőle kitörni, ezért elpusztította.
Mit láthatunk akkor? Egy ember mozaikos életútját a pusztulás felé. A fiatal, bizonytalan, szöszke Nérót, aki helyett félelmetes anyja, Agrippina kormányoz és a bölcs (de köpönyegforgatásra hajlamos) Seneca tanít. Érdekes elgondolkozni rajta, mi kínozza annyira Nérót - a szeretetteljes családi háttér hiánya? A zsarnoki, már-már démonikus erejű anya? A hiányzó férfi minta? Genetikai torzulás, a zseni vélt jelenléte? Uralkodónak lenni nem lehet könnyű, az ókori világ leghatalmasabb urának lenni pedig pláne nem, a legtöbb római császárt rövid úton a pusztulásba taszította. Nem tehet jót a gyenge mentális állapotnak.
"- Római volt - mondta Epaphroditus. - És azt, amit egy görög könnyedén, finoman, természetesen valósított volna meg, egy barbár véres izzadásával, halálos kegyetlenségével vitte véghez, tulajdon életének feláldozásával. Ő átélte, amit csak álmodni lett volna szabad. Kétségtelen, hogy az igazi poéták mások. Azok megálmodják, amit nem élhetnek át. De rendkívüli erővel akart költő lenni, annyi vággyal, annyi megtagadással, hogy néha nagyszerű volt, néha nevetséges. Ezért jutott ide."Ismert regényértelmezés, hogy a könyv Kosztolányi korának ókori allegóriája, a művészet és a hatalom problémájának bemutatása. Ha ez a két jelenség találkozik, abból soha semmi jó nem származott, azt hiszem, ezt egyértelműen kijelenthetjük. Félelmetes, ahogy Poppea (korának egyik legnagyobb színésznője - anélkül, hogy valaha is színpadra lépett volna) megszervezi Néró első színpadi fellépésének tapsgárdáját, akik napokig gyakorolnak az előadásra. Félelmetes, hogyan játszik mindenki szerepet ebben a rémszínházban, ahol a legvéresebb alakot ünneplik a legnagyobbként. Mindenkit büntetlenül elpusztíthat, akinek a tehetsége féltékenységet kelt benne, és még tapsolnak is hozzá, ha kell. Sajnos nem ez a legutolsó példa a történelemben erre.
Próbálhatnék még a császár lelkivilágáról filozofálgatni, de az az igazság, hogy ez nekem inkább Kosztolányi regénye, mint Néróé vagy Szabó Dezsőé. Olyan fantasztikus hangulatkeltésben, hogy hallani lehet az alvó város szuszogó hangjait, látjuk a pihenő, ernyedt testek által megidézett békét, amit mindjárt megtör a hajnal fehéren izzó fénye.
Olvassatok Kosztolányit, megéri.
Még
"A fák remegtek a gyenge szélben. Zöld tüdejükkel mély lélegzetet vettek a hajnali frissességből, mert forró nap ígérkezett és már mutatkozott a természet reggeli láza. Lihegett a föld, a homok, olyan zajjal, mint aki gyorsan, kapkodva lélegzik. Fönn a vakító levegőben, lenn a cserjék félhomályán zsongott az élet millió apró neszével, kifürkészhetetlen babrálásával. Legyek karikáztak a rögökön, melyek mozogni és élni látszottak, bogarak mászkáltak fémkék és zománczöld szárnnyal, méhek szálltak ki tömör fürtökben a közeli méhesből, s dőzsölve mézeltek, és pillék is jöttek, mint a hőség délibábjai, színes virágok között ide-oda libbenve, majd elpárologva, káprázat gyanánt, hangtalanul, úgyhogy aki nézte, azt hitte, tévedett, s csak kacér, könnyed kísértetek játszadoznak vele."
"Az a kellemes bágyadás lankasztotta, mint hosszú álmok után, mikor a test mintegy megérve, gyümölcsként, természetesen válik el az ágytól, nem kíván semmit, csak még kissé dőzsöl a nyugalom bőségében."
Kiadó: Szépirodalmi
Kiadás éve: 1957
Ár: pár száz forinttól elérhető
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése