Az férfiszemélyekrűl

Tizenkét perc múlva hajnali egy, ami jelen szituációban azt jelenti, kezdek abba a módosult tudatállapotba kerülni, amikor másnap délben reggel nem emlékszem, hogy milyen írásbeli ámokfutást végeztem.
Nagyon meleg van, éjszaka nem tudok aludni, a papírvékony, agyonmosott hálóingemet (élő emberfia előtt nem mernék benne mutatkozni, még a macskákat is megkímélem tőle) egy pufajka és egy irhakabát kereszteződésének érzem, és ma volt először olyan hőség, hogy azt mondom, nekem is kezd elegem lenni.
Mindezt csak azért mondom, mert ma éjszaka [nekem addig tart az éjszaka, amíg a párnámra nem hajtom a fejem] különösen nemnormális vagyok, ugyanis a pasikról fogok írni. Nem, nem a férfiakról, mert azokból már olyan kevés van, hogy lassan múzeumban a helyük.

Nyaralás alatt, a strandon láttam egy srácot. Tőlünk pár méterre táborozott le a családja, ő azonban állt, laza, mégis büszke testtartásban, hogy mindenki megcsodálhassa... a babarózsaszín sortját. A csupasz lábra felhúzott, hófehér sportcipőjét. A strasszköves fülbevalóját. A gondosan belőtt haját, a fehér keretes, retro napszemüvegét, és az olyannyira szőrtelen testét, amely láttán minden nő kétszer is lepillant a lábára és gondolatban megerősíti magát, hogy igen, reggel nem felejtett el epilálni.
De az egészben az volt a legrosszabb, hogy a pink nacija a csípője alatt kezdődött, egy-két centi, és közszemlére kerülnek a valószínűleg szintén borotvált nemesb alkatrészei, ez volt az, amit nagyon nem akartam látni, úgyhogy helyzetet változtattam és folytattam a Láthatatlan városok olvasását.

Elbeszélgettem a kedvessel a különböző ideálokról, és komolyan, nem tudom elhinni, hogy létezik olyan nő, akinek az ilyen pasik tetszenek. A fentebb ábrázolt srácnak nem kell két hét, és jóindulatú félhomályban, enyhén becsípve egy másik pasi randira hívja, de nem azért, mert meleg, hanem mert nőnek nézi. Félre ne értsetek, nem akarok mélyenszántó, analitikus eszmefuttatást levezetni - egyetlen gender studies-órám volt, bár nagyon élveztem - a társadalmi és nemi szerepekről, csak elcsámcsogok magamban róla, ha úgy tetszik, gondolkodom. És azt is megmondom mindjárt, hogy kerül ez egy könyves blogra (ami néha nagyon nem az).
A szürke ötven árnyalatáról szóló PL-postot olvastam, amikor a fenti jelenség eszembe jutott, és összekapcsolódott bennem azzal, hogy mit esznek a nők ezen és az ehhez hasonló irományokon. Igen, ezt a negatív felhangú szót használom rá, mert értéktelen és néha káros betűhalmaznak találom. Nem sznobizmusból, hiszen jobbára szórakoztató irodalmat olvasok és jó pár olyan regény díszeleg az olvasmánylistában, ami beleillik az 50 árnyalat kategóriájába, pl. az Anita Blake, vagy a nemrég olvasott A démon jele. Az előbbi sorozat első nyolc részét nagyon szerettem olvasni, mert azokban a történetnek csupán része volt az erotikus szál, míg a későbbiek teljesen szexközpontúak. A démon jele ebben a tekintetben hasonló az AB-hez, a főszereplő itt is nyomoz, és mellette van romantikus-erotikus vonal, de a Bűnös vágyak óta sok víz lefolyt a Dunán, én pedig annál is több könyvet olvastam el, és amikor a csaj - nem jut eszembe a neve, jaj, megvan, Kara! - egyik ismerőse roppant találó megjegyzést fűz Kara pangó magánéletéhez, legszívesebben elhajítottam volna a könyvet. Amikor pedig megjelenik az überszexi Démon Lord, a hosszú, fehéresszőke hajával, a metálkék, igéző szemeivel, az adoniszi testével és gondolom a fél méteres farkával és olyan orgazmusban részesíti Karát, hogy majd' leesik a feje (valami ilyesmit mond), arra gondoltam, kedves Diana, te velem már nem fogod tudni elhitetni, hogy ez egy jó könyv. Rögtön eszembe jutott Anita két pasija - ja, és ebben a könyvben is feltűnik egy másik, az arannyal pettyezett zöld szemű, nem tökéletes arcú, ám jóképű FBI-ügynök! -, és annyira fedi egymást a három kép, hogy olyan, mint amikor a tanár két egyforma dolgozatot olvas egymásután, néhány mondatbeli különbséggel. Ja, és J.R. Ward roppant eredeti hímjei is eszembe jutottak, természetesen, még az a szerencse, hogy a többi ilyen állat nem, pedig biztos találkoztam többel is a könyvek lapjain.
Most elkanyarodom kicsit arra, hogy miért tartom néha károsnak ezeket a regényeket - mert nem valós képet ábrázolnak. Ezek a pasik mind-mind a női fantázia szüleményei (tudom, hogy nem mondok újat, de önimádó bloggerként muszáj kiélnem a mániákus közléskényszeremet), és amikor látom a könyvtárban a lányokat, hogy többesével kapkodják le ezeket a köteteket a polcokról, egy picit megcsóválom a fejem. Csajok, nőjetek már fel. Ezek az átműtött, fehér lovas szőke hercegek nem kerülnek az utatokba, vagy, ha mégis, ügyet se vetnek az átlagos lányokra, az ún. szürke kisegerekre (én ezt máshogy látom, de nem egy könyvben a női főszereplő ezzel a szóhasználattal van elintézve), az pedig, hogy a második oldalon, bocsánat, a második pillantásra belétek zúgjon, olyannyira, hogy élete végéig minden más nőt oltári rondának talál, jóval túl van a lehetetlen határain. És nem azért, mert ti tényleg unalmas, zárt életet élő kisegerek vagytok egy szűk egérlyukban, hanem azért, mert ezeknek a himpelléreknek amilyen hosszú a haja, olyan alacsony az IQ-ja, az érzelmi intelligencia pedig sikítva menekül előlük. Ismerek néhány ilyen lányt, akik az úgymond tökéletes alatt senkivel nem érik be, ez nem elég izmos, az csóró, annak nem kék a szeme (!), a negyediknek nem trendi a cipője. És keseregnek, hogy egyedül vannak.Nem tudom, mikor fognak rájönni, hogy a szerelem nem a különböző epszeken vagy a szemszínen múlik, de kíváncsian figyelek.
Amit nem értek, a seggig érő haj és hiperkülönleges szemszín. Az előbbivel nem tudok mit kezdeni, miért alapfeltétel lassan, a másik annál érdekesebb. Legyen kék! Zöld! Sárga, szürke, fekete, piros, lila, nem, ez már nem elég, legyenek benne arany-rozsdaszín, ezüst pöttyök, csillámok, szökőkutak, delfinek, mert a szivárványhártyánál fontosabb külső, vonzó jellemző tulajdonság nincs!
Azt se értem, honnan veszik ezek az írónők, hogy ezek a csinifiúk az első alkalommal a csúcsra juttatják a főszereplő nőket, néhol elég a puszta pillantásuk, vagy hogy a kezükkel végigsimítanak Priscilla-Kathy vállán, és olyan forróság önti el őket, hogy beleremegnek (bocsánat:P). Az általuk tökéletesnek beállított külső nem garancia a vonzódásra. A gyermekkori traumákat, különböző lelki sebeket se hagyjuk ki a sorból, ezek miatt ölt magára Szegény Szenvedő Férfiú zord arckifejezést, hűvös viselkedést, amelyen P.-K. sikeresen áttör, és felfedezi Élete Értelmének gyöngéd, sebezhető oldalát, amely magával hozza a delikvens feltétel nélküli, permanens imádatát.
Hörr. Jelzem, a postommal senkit nem akarok megbántani, álmodozni lehet és szabad, ideáljai mindenkinek vannak, hogy milyen, az gusztus dolga, de az, hogy mikor enged az elvárásaiból, mikor hagyja el - illetve, hogy elhagyja-e - a romantikus ábrándképeket (nem, nem kell hozzámenni a kapcsold-be-a-tévét-adj-ennem-feküdj-alám csákóhoz), nagyon nem mindegy, és arra vagyok kíváncsi, mit gondoltok erről, károsnak tartjátok-e, volt-e álomképetek - igen, az álompasis szavazás néhány túlkapása is eszembe jutott a post írása közben -, mikor alakult át ez, stb. A fiúk véleményére is kíváncsi vagyok, mit gondolnak a két pasitípusról, és gondolom náluk is előfordul ilyen idealizált nőkép.