Siófok félmaraton, különben nem zöldítenek

Mit meg nem teszek a szerelemért, mondhatnám, de a kedves írás nélkül nem jelöli teljesítettnek a kihívást, pedig a famulusi részvételem bőven elegendő ehhez. Na, mindegy, ez a futóverseny volt olyan emlékezetes, hogy írjak róla valamit.
Ahhoz, hogy a futóbolond és a futóbolond szerelme leutazhasson Siófokra, a tizenegykor kezdődő versenyre, korán kell kelni. Már hallom, hogy egyesek röhögnek, de nem, minden siránkozás ellenére képes voltam négy óra alvás után felkelni, és ami a fő, fel is ébredtem.
Előző este a cucc nagy részét összepakoltuk, megcsináltuk a kaját - mondtam már, mennyire imádom ebben a pasiban, nem "kész picsa, meleg málé"-típus, azaz nem várja el, hogy kiszolgálják? - aztán jött a reggel. Minden időzítés ellenére késésben voltunk, amitől én halál ideges lettem. Ha lekéssük a 7:20-as vonatot, nyolcig kell várnunk, és még a rajtszámot is fel kell venni - ráadásul hétvégén nem jár a piros metró, azaz végig kell csalinkázni a városon.
Sikerült három perc alatt elindulni, már majdnem félúton voltunk a buszmegálló felé, amikor vicomte megtorpant, rám nézett és felkiáltott: - Bazmeg, a cipő!
- Bazmeg! - sikítottam. - Szaladj vissza!

Tavaly sikerült a kukába hajítani a maraton rajtszámát, idén majdnem itthon hagytuk a futócipőt. Külön vicces, hogy este arról beszéltünk, hogy nem lenne jó félcipőben futni. De annyi eszünk nem volt, hogy a cipőt odarakjuk, úgyhogy a kedvesnek megvolt a hajnali edzése. Végig rángatóztak az idegeim, hogy elkésünk, de időben odaértünk és helyet foglaltunk a roppant exkluzív gyorsvonaton - kis kitérő: nyáron, a negyven fokos hőségben halálos volt -, és aludtunk egy jó nagyot. Legalábbis én. Ölemben a kinyitott Endymion felemelkedésével - mert könyvet, azt vittünk -, mutatóujjammal szorosan a könyv szélébe kapaszkodva.
A tájban sajnos nem nyílt esélyünk gyönyörködni, pedig a kétórás zötykölődés alatt az tartotta bennem a lelket, hogy nézhetem a Balatont, de olyan baszott nagyon köd volt, hogy a part sem látszott, nemhogy a víz. Ködben nem jó futni. Szívesen mondanám, hogy időjárásboszorkány vagyok és elfújtam a roppant ködöt a város felől, de az volt a helyzet, hogy Siófokon minimális volt, őrült nagy mázli. Felvettük a rajtszámot, a kedves átöltözött - hevesen tiltakoztam, hogy a pasiknak egy vacak sátor jutott a tíz fokban, én az egyenlőség híve vagyok, kérem -, megbeszéltük a találkozási pontokat. vicomte-nak egy félmaraton alatt nincs szüksége váltott pólóra, külön frissítésre, így csak fotókat kellett készítenem és szerény személyiségemmel bátorítani. Azt hiszem, a hosszú, piros szövetkabátnál és a tulipiros sapkánál [nem, nem direkt hangoltam össze őket] jobb jelzést nem is választhattam volna, messzire kiríttam a tömegből.

Futnak

A start után rögtön elbaktattam az első pontra és lecövekeltem a stoptábla alá, ahogy megbeszéltük. Addigra elmúlt az idegességem - vicomte mindig kinevet, hogy én jobban izgulok, mint ő, mire felcsattantam, hogy nem izgulok, hanem ideges vagyok. Vicces volt, ahogy ugratott a hátizsákkal, mert nem akartam neki átadni, mire megjegyezte, hogy csak azért akarta átvenni, hogy melegítse a hátát, persze csak tréfált, ugyanis neki is le kell valahogy vezetnie a feszültséget -, néztem az órát és vártam. Az első futók nemsokára elszáguldottak mellettem (és ezt a tempót tartják végig, hihetetlen), húsz perc múlva lekaptam a kedvest, vigyorogva intett, én meg visszabandukoltam a starthoz, hogy tíz és fél kilométernél is gyönyörködhessen piroskabátos fenségességemben. Ott már nem volt olyan könnyű fotózni, az állandóan belógó fejek láttán kezdett előjönni a mizantrópiám, a szpíker is idegesített, ahogy szokta. Ráadásul kezdett egyre hidegebb lenni. Elgémberedő ujjakkal - a sapkás kesztyű a világ legjobb találmánya a szeletelt kenyér és az internet mellett - markoltam a fényképezőgépet. Holvanmárholvanmár, idefagyokjesszusomdefázikalábam. Reméltem, hogy ő nem fázik. Picsába, hogy ennyien vannak talpig feketében és fehér sapkában, esküszöm, jövőre veszek neki valami kanárisárga vagy hupilila cuccot, még ha az élet rövid is, ezt a stresszt nem lehet kibírni.
Vá, megvan, és még a fotón is látszik valami, menjünk a partra.

A víz szintje most sem valami magas, de fenséges látványt nyújt. Tudom, hogy mennyien utálják a Balatont, és tényleg nem olyan nagy szám, pláne más üdülőhelyekkel összehasonlítva, de engem mindig lenyűgözött és az év tizenegy hónapjában és három hetében honvágy gyötört. Most is gyönyörűnek látom, köd fodrozódik a palaszürke víz felszínén, sirályok siklanak felette. Úristen, hattyúk! Kacsák! Meg vagyok veszve a kacsákért, legszívesebben mindet összepuszilgatnám, de ezért még a macskák se rajonganak, hát még a tőkésrécék. Egy hattyú iszapbuckán áll, közvetlenül mellette emberek. Mindig nevetek, hogy ennek az elegáns madárnak milyen otromba lába van, mintha egy selyemruhás hercegasszonynak sáros gumicsizma lenne a lábán. Imádom a mólón vagy a hídon lógázni a lábam és közben kenyérrel etetni a hattyúkat. Az enyhe szél halkan motoz a nádasban, az orromban érzem a víz illatát és majdnem elbőgöm magam. Istenem, itthon vagyok. Az ábrándozásból lábdobogás riaszt fel, jönnek a futók. Megrázom magam, előveszem a gépet, kesztyű kupakja le, a kabát zsebéből kikandikál a kék Powerade (a kéknek van a legjobb íze, olyan, mint a folyékony gumicukor), mintha egy különös iszákos lennék.

Én, a hattyúmániás

Áhá, ott jön, ni! Praktikus volt úgy beállni, hogy ráláttam a kanyarra, nem kell sebtében nyomnom a gombot. Jézusom, nem érzem az orrom. A kedvesen megfordítva a sapka, látom, hogy kezd fáradni. Lövök néhány képet a partról, a futókról, róla, és irány a cél, hogy jó helyem legyen.
Siófok a kedvenc helyszínem, nem kell könyökharcot vívni az előnyös helyért, könnyű közlekedni és nem olyan dögfárasztó, mint a maraton (tudom, fogjam be a szám, mert én csak sétálok fel-alá, de ki mondta, hogy magamról beszélek?). Persze a célnál mindenki felsorakozik, három gyerek lóg be a képbe, szólnak a kereplők - utálom ezt a szart, de most legalább nem a fülem mellett nyüstölik - és kezd kurva hideg lenni. Ami a legrosszabb, hogy a futók is fáznak, aki befut, megkapja a csomagot és száguld az öltözőbe. vicomte is befut, nagyon szép eredménnyel (01:55:10), szipogok kettőt, elköszönök a lila kabátos kislánytól, akit láthatóan teljesen rabul ejtett a kabátom (sajnos nincs nálam szaloncukor) és leragasztom magam a négy évszakos érmeosztó kaszni mellé. A félmaratonos érme jó ronda, ráadásul se pólót, se sálat nem adnak, smucig banda. De a négy évszakos érme nagyon szép:

Az öltözőben állati sokan vannak, már nekem is minden bajom van, mire visszamegyünk az állomásra, ami mintha messzebb lenne, mint korábban. Mindig sejtettem, hogy az idő és a tér hajlamos a pajkos átrendeződésre (amióta pedig olvastam a Krakent, szent meggyőződésem). Igen, még mindig hideg van. A kedvesen kiütközik a kevés alvás és a fáradtság, amint felszállunk a vonatra (és sikerül helyet találni, szerencsére), rögtön elalszik. Igen, én is követem, az Endymion hűségesen pihen az ölemben, a jobb kezemben v. telefonját szorongatom, mert bármilyen buta, nem kellene, hogy meglovasítsák.

Jön a nap kényeztető pontja: irány a Guru! Imádom ezt a helyet, majd írok róla a Babosban. A kedves seperc alatt bekebelezi az óriási őszibaracnos-fahéjas-juharszirupos palacsintát, én boldogan bazsalygok a meleg teakoktélom felett és tornáztatom a kopogósra fagyott lábujjaim.

A bágyadtságunkat mutatja, hogy majdnem elfelejtettünk leszállni a villamosról - de legalább a cipő megvolt - és első nekifutásra nem találtuk a kulcsot, de épségben megérkeztünk.

A kedves beszámolóját itt olvashatjátok.