Jó néhány éve olvastam az írónő - akit ideje lenne már függetleníteni a Salingerrel való kapcsolatától - Baby Love c. regényét. Máig emlékszem, mennyire jóleső megdöbbenéssel töltött el a szókimondása; azon kevés könyvek egyike, amelyik kendőzetlenül mutatja be az anyaság árnyoldalát, főleg, ha a szülők fiatalok és felelőtlenek. Egész konkrétan az jut eszembe, hogy olyanok, mint az állatok, de ez egy sarkos és kissé megporosodott vélemény.
A Nyárutó szintén az érzelmek törékeny logikájával foglalkozik, bár egészen más környezetben; a főhős és elbeszélő a tizenhárom éves, erősen kamaszodó (értsd: kiszámíthatatlan) Henry, akinek dióhéjban az egész életét megismerjük, bővebben pedig a munka ünnepének hosszú hétvégéjét, amikor pár napra a feje tetejére állt a világ - magyarán, végre történt valami, ami megváltoztatta az életüket.
Valószínűleg Henry nem ilyen változásra vágyott, de az ember ne legyen finnyás - egy életre megtanulta, hogy a változás nem hordozza magában a boldogságot.
A hőségtől olvadozó Holton Millsben, ahol mindenki ismer mindenkit és mindenki beleüti az orrát mindenki dolgába - kevés dolgot rühellek annyira, mint ezt a számon tartást -, az áruházban Henryhez odalép egy sántító, vérző férfi és a segítségét kéri. Henryn kívül valószínűleg az egész univerzum tudja, hogy valami nem stimmel a férfival, de ő odavezeti az anyjához, és néhány villanykörte beszerzését követően az otthonukba viszik. Mármint nem a villanykörtéket, ill. nemcsak azokat, hanem a fickót is, akiről hamarosan kiderül, hogy szökött fegyenc.
Kicsit előreugrok. Bizonyos mennyiségű könyv elolvasása után sejteni lehet, mi fog ebből a szituációból kikerekedni, csak a befejezés drámaisága kérdéses. Ez egy instant (meglehetősen amerikai) regény, biztos hozzávalókkal, amiből egy rutinos író könnyen összedobhat egy könnyen fogyasztható, bizonyos mélységekkel bíró, de nem húsba vágóan eleven történetet. Valamennyire elgondolkodtat, de annyira nem fekszi meg a gyomrod, hogy habkönnyű, álviktoriánus lányregényekkel kelljen nyalogatni az okozott sebeket.
Emiatt lepett meg, hogy Frank és Henry-Adele találkozása mennyire súlytalan lett. Maynard kellően illusztrálja (és nem csupán leírja) Henry átmeneti állapotát, aki bizonyos tekintetben még nagyon gyerek, más szempontból viszont nagyon koravén, és veszélyesen ingadozik a két, összeegyeztethetetlen véglet között. Azt is tudjuk, milyen lelkibeteg Adele, az anyja - nincs konkretizálva a problémája, de valószínűleg súlyos depresszióban szenved -, de ez nem elég indok, hogy valaki szó nélkül hazavigyen az otthonába egy gyanús idegent, akivel rögtön egy hullámhosszra kerülnek, sőt... Az egész túl idilli, hogy igaz legyen. Még szerencse, hogy Henry személyes drámája és belső konfliktusai ellensúlyozzák ezt a hihetetlen boldogságot, különben nagy bajban lettem volna.
Joyce Maynard csodásan leírja, mennyi minden játszódik le a fiúban. Mint egy szép, színes kaleidoszkóp; az anyjával való kapcsolata, amelyben kénytelen felnőttként viselkedni és boldoggá tenni őt; az apja, aki legszívesebben hagyná a fenébe a régi családját, hogy mintaszerűen tökéletes életet éljen új feleségével és gyerekeivel; az érzés, hogy vele alaposan kicsesztek és nem ilyennek kellene lenni a gyerekkorának; nem találja a helyét, nincs egy barátja se, akire számíthatna. Veszettül kívánja a lányokat és szégyelli ezt a változást. Erre jön ez a szakállas fickó, aki imádja az anyját és boldogan levenné Henry válláról a terhet - amit részben ő úgy fog fel, hogy elveszi tőle. Ez aztán a szép, duplán emésztő kín.
Sokáig lehetne ennek a pár embernek a kapcsolatát boncolgatni, de hagyni szeretnék némi gondolkodnivalót annak, aki ezután dönt úgy, hogy elolvassa a regényt, plusz úgy érzem, a Nyárutó éppen ennyit érdemelt. Kellemes vasárnap délutáni nyammogás volt (csak adtak volna hozzá őszibarackos pitét), pont, amire számítottam. Néha kellenek az ilyen könyvek.
Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2013
Fordította: Gyuris Norbert
Ár: 3000 Ft (most 700 Ft a Szandinál)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése