Amikor felfedeztem, hogy a Maxim kiadó Könyvfesztiválra (ill. Könyvhétre, mert elcsúszott a megjelenés) megjelenteti egy újabb Hoffman-regényt, magával ragadott az extázis. Minden könyvét imádtam, a hibáikkal együtt, azon kevés írók egyike, akiknél azt érzem, mintha direkt nekem írnának.
Sokáig halogattam a Gyönyörű titkok múzeumáról szóló postot, mert nem tudtam eldönteni, mit kezdjek vele. Egyértelmű, hogy valami hiányzott, az, ami belőlem rajongást vált ki. Mintha Alice Hoffman nehéz időszakon ment volna keresztül és a fájdalmát a könyvébe foglalta volna. Ez az írónő legkevésbé nőies könyvet, sőt, egyáltalán nem az. Hiányzik belőle a háztáji mágia, a finoman nőies, vagy éppen asszonyian bölcs rafináltság, boszorkányság. Szomorúság, magány, fájdalom, düh, elvágyódás, tehetetlenség - csupa negatív érzelem uralja a történetet. A két főszereplőben, Eddie-ben és Coralie-ban - miközben az életük homlokegyenest különbözőnek látszik - rengeteg közös vonás van. Mindketten számkivetettek, az életük céltalanul csordogál, olyanok, mint két partra vetett hal. De egy tragédia és egy eltűnés miatt találkoznak, és a két hal eszeveszettül elkezd csapkodni, mert rájönnek, hogy az élet talán még tartogat nekik valamit, amiért érdemes küzdeni.
"Nem tettem le a magammal cipelt gyűlöletet."Nem, ez nem egy romantikus regény; habár Hoffman korábbi műveiben a szerelem központi téma volt, itt háttérbe szorul a szerelmi szál. Úgy látom, hogy a két legutóbbi könyvénél - sőt, ahogy elnézem, a legújabbnál, a The Marriage of Opposite-nál is* - az írónő figyelme nemcsak a szereplők konfliktusaira és kapcsolatrendszerére fókuszál, hanem az adott korra, környezetre is kiterjed - már csak azért is, mert mindkettő a múltban játszódik; a Galambok őrizői az ókori Maszada ostroma idején, a Gyönyörű titkok a huszadik század elején, New York ébredésekor, amikor a Városnak még van élővilága, mocsarai, pisztrángok buliznak a folyóban, de az urbanizáció már kezdi kiszorítani a természetet. Emiatt is belengi a történetet az elmúlás, a fájó nosztalgia hangulata - én is vágyakozni kezdtem valami után, amit nem ismerhettem.
Az emberi gyűlölet, az emberben lakó állat is hangsúlyosabb - a legjobb példa erre Coralie apja, Sardie professzor, aki hamarabb lenne képes gyengéd lenni egy torz ebihalhoz, mint egy érző lényhez, főleg a saját lányához. Gyomorforgató, ahogy vele bánik, hiába tesz meg Coralie mindent a kedvéért, egy csepp szeretetet nem mutat iránta, és valószínűleg nem is érez ilyesmit. Coralie a belső vívódása során felnő - látja, érzi, hogy az apja gondolkodásmódja, tettei nem helyesek, de gyermeki énje, amelyet a professzor formált, tiltakozik a lázadás ellen.
A Gyönyörű titkok múzeuma tulajdonképpen szép regény. Elképesztő a bevándorlók és a gyárakban robotolók között uralkodó szegénység, a nyomor, az ezzel kéz a kézben járó kapzsiság, az egyszerre épülő és pusztuló város, a főszereplők drámája, de Hoffman olyan szépen ír (és ezt Bozai Ágota olyan szépen adja vissza), hogy mindezek ellenére nem lehet nem gyönyörködni az alkonyi tájban vagy Eddie fényképeiben. Hálistennek az írónő nem vesztette el az itt főleg tájleírásban megmutatkozó képességét, csak kevésbé dominánsan mutatkozik meg. Valószínűleg ez volt az, ami hiányzott, ez hajtott afelé, hogy újraolvassam az Átkozott boszorkákat - nekem volt egy űr a Gyönyörű titkokban, amit ki kellett töltenem. Miután végére értem az újraolvasásnak, helyreállt az egyensúly. Nem bánom, hogy Alice Hoffman ezúttal másféle regényt írt, sőt, örülök, hogy képes megújulni, változni, de nekem a kisvárosi elégia marad a szívem csücske.
Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2015
Fordította: Bozai Ágota
Ár: 2990 Ft
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése