Édes, mint a bűn

"Olyan magányosnak és elhagyatottnak érezte magát! Még egy nagy bankett után a tálcán felejtett diómártásos chili sem érezhette nála nyomorultabbul magát. Hányszor kellett egyedül megennie a konyhában ezeket az ínyencségeket, nehogy kárba vesszenek. Ha senki sem eszi meg az utolsó chilit, annak általában az az oka, hogy az emberek el akarják kerülni a falánkság látszatát, s noha legszívesebben rávetnék magukat, nem mernek hozzányúlni. Így történhetik meg, hogy visszautasítanak egy töltött chilit, amely pedig minden elképzelhető ízt magába foglal, a cukrozott citromhéj édességét, a chili csípősségét - egy csodálatos diómártásos chilit! Amely bensejében egyesíti a szerelem összes titkát, ám amelynek illendőségből senki sem fog a mélyére ásni."

Laura Esquivel: Szeress Mexikóban!
Értékelés: 4.8 cukrozott citromhéj az 5-ből

Ez is azon könyvek egyike volt, amit sokáig várattam a sorára, igaz, csak tavaly szereztem be - méghozzá a régi kiadást, a Rukkoláról, amely olyan elmondhatatlanul ocsmány, mint egy penészes kelkáposzta (ha már kajás könyvről beszélünk), ezért inkább újraköttettem. Nem nagyon foglalkozom azzal, ki mit gondol a kezemben tartott könyvről, de ha ez nem néz ki egy latin-amerikai (bocsánat, mexikói) szappanopera könyves átiratának, akkor semmi. Ezt még az Ulpiusnak is nehéz lett volna alulmúlni, lásd balra a borítót.:)

Azért kerülgettem ennyi ideig a regényt, mint macska a nevezetes kását (eszik a macska kását? A mieink nem.), mert tudtam, akkor kell olvasnom, amikor nagyon női olvasmányélményre vágyom, és mikor van itt az ideje, ha nem néhány agytágító sci-fi után? Hihetetlenül ellazító hatása volt rám, az orromban éreztem a karácsonyi kenyértorták és a rózsaszirmok illatát, és sokat megadtam volna azért, hogy Tita elém varázsoljon  egy csokoládéitalt és egy (vagy inkább kettő) koronakalácsot.
A történet különlegessége, hogy receptekbe bújtatva ismerhetjük meg, a főszereplő Tita élete annyira összefonódik a főzés-sütéssel, mint életének regénye ezzel a receptes kötettel. Együttéreztem ezzel a szegény teremtéssel - jobb szót nem tudok rá használni - kész röhej, hogy mostanában milyen aktuális könyveket olvasok. Nem is női regény ez, hanem asszonyi, olyan asszonyok könyve, akik a család motorját alkotják, főzés közben erős csípőjükön megtámasztják legkisebb gyermeküket, izmos vádlijukba két másik kapaszkodik, vastag, kontyba tűzött hajfonatuk alá a férjük csúsztatja kezét, miközben széles válluknak támaszkodnak. Erősek, két lábbal állnak a földön, és a családjukért mindent képesek túlélni. Ők a tűzhely, az otthon melege, csak a szerelmüket és a gyermekeiket ne vegyék el tőlük, különben örökre kihuny bennük az akarat lángja, és a fagyos hidegtől elpusztulnak.

"Tita akkora erővel szorította a melléhez a rózsákat, hogy mire a konyhába ért, az eredendően rózsaszín virágok vörösekké változtak a Tita kezéből és melléből csepegő vértől.
(...)
A leszedett szirmokat az ánizzsal együtt mozsárban megtörjük. Ezzel egyidejűleg az agyaglemezen megsütjük a gesztenyéket, majd leszedjük a héjukat, és vízben kifőzzük őket. Ezután pürét készítünk belőlük. A fokhagymát apróra vágjuk és vajban pirítjuk; cukrozott citromhéjjal hintjük meg, hozzáadjuk a gesztenyepürét, a mézet, a rózsaszirmokat, és ízlés szerint sózzuk. Hogy a mártás jobban összesűrűsödjék, bele lehet keverni két evőkanál kukoricakeményítőt. Végül mindössze két csepp rózsaesszenciát adunk hozzá, nem többet, mivel fennáll a veszély, hogy akkor túlságosan illatos lesz, és az elveszi az ízét. (...)
A fürjek napján azonban nem mosogatott, Titát kérte meg, hogy helyettesítse. Gertrudis valóban furcsán érezte magát, egész testéről csak úgy szakadt a verejték. A verejtékcseppek rózsaszínűek voltak, s kellemes, átható rózsaillatot árasztottak.
(...)
Csak a reá frissítő fürdő illúziója tartotta benne a lelket, ám ezt sajnos nem tudta kiélvezni, mert a zuhanyozóból hulló cseppek el sem jutottak a testéig: elpárologtak, mielőtt akár csak hozzáérhettek volna. Olyan vad forróság áradt a testéből, hogy a deszkák recsegni-ropogni kezdtek, majd lángra gyúltak."

Érzéki, mágikus realista regény, amelyben az ételek íze megváltozik az ételt főző ember hangulatától (helló, Aimee!), egy horgolt takaró beborítja az egész birtokot, olyan forróság tombol, hogy elkábítja az ember józan ítéletét és hirtelen dolgokra ragadtatja magát, és a gyufakészítést is elsajátíthatjuk. Valamiért a Száz év magány női párjának érzem ezt a könyvet - Nokedli, helytálló egy ilyen párhuzam? -, remélhetőleg nemsokára Márquez regényére is sort kerítek.

Ui.: Készült film is.
Ui2.: az angol nyelvű borító nagyon tetszik.

Eredeti cím: Como agua para chocolate
Kiadó: Pesti Szalon
Kiadás éve: 1993
Fordította: Dobos Éva
Ár: ha jól tudom, nem nagyon lehet kapni