Akartok szerelmesek lenni?

Az első oldaltól belezúgtam a Vándorünnepbe.

"Aztán egyszer csak beállt a rossz idő. Olyankor szokott beköszönteni, mikor elmúlt az ősz. Éjszakánként be kellett csuknunk az ablakot, mert bevert az eső, s a hideg szél leszaggatta a leveleket a place Contrescarpe fáiról. Csapzott levelek borították a teret, szélfútta eső csapkodta a nagy zöld autóbuszt a végállomáson, zsúfolt volt a Café des Amateurs, s ablakai bepárosodtak a hőségtől és a dohányfüsttől. (...)

kép innen

 Amint leesett az első hideg téli eső, a városra hirtelen szakadt rá minden szomorúság, az ember jártában-keltében észre sem vette többé a magas fehér házak tetejét, csak az utak nedves feketeségét, és a kis üzletek, a zöldséges, a papírkereskedés, az újságos, a - másodosztályú - bába, s a hotel csukott ajtaját, ahol Verlaine meghalt, s ahol a legfelső emeleten levő szobámban magam is dolgozni szoktam.
 Valami hat-nyolc fordulót kellett mászni a legfelső emeletig, nagyon hideg volt, s én tudtam, hogy mibe kerölne egy köteg vékony rőzse, három csomag, dróttal átkozott, fél ceruzányi hasított gyújtós meg egy köteg félig száraz keményfa, márpedig erre feltétlenül szükségem lett volna, ha olyan tüzet akarok gyújtani, amely át is melegíti a szobát. (...)
 Kellemes kávéház volt, meleg, tiszta és barátságos. Öreg esőköpenyemet felakasztottam a fogasra száradni, ócska, viharvert filckalapomat feltettem a polcra a pamlag fölé, és rendeltem egy café au lait-t. A pincér hozta a kávét, én pedig jegyzetfüzetet, ceruzát vettem elő a kabátom zsebéből, és hozzáfogtam az íráshoz. A Fenn Michiganben-t pedzettem, s minthogy aznap barátságtalan, hideg és szeles volt az idő, ilyen idő kerekedett a történetben is. Láttam már az ősz utóját kisfiú koromban, legénykekoromban, férfikoromban, mégis volt, ahol könnyebb volt írnom róla, mint másutt. Ez az, amit önmagunk átplántálásának hívnak, gondoltam, s erre éppen úgy szüksége van az embernek, mint bármi másnak, ami él és növekszik. Az elbeszélésben azonban a fiúk ittak, s erre én is megszomjaztam, és rendeltem egy St. James rumot. Hideg nap lévén pompásan ízlett, írtam is kitartóan, a jó Martinique rum testemet-lelkemet átmelegítette.
 Egy lány tért be a kávéházba, s ült le magányosan az ablak mellé egy asztalhoz. Nagyon csinos volt, arca friss, mint az újonnan vert pénzdarab, ha ugyan vernének esőhamvas bőrű, hibátlan húsból is pénzdarabot, haja hollófekete, s élesen, átlósan metszette az arcát."

kép innen

"...öröm volt fölkapaszkodnom a szálloda legfelső emeletére, a szobába, ahol dolgoztam, s ahonnan el lehetett látni a városnegyed magas dombjának összes tetői és kéményei fölött. A kandallónak jó volt a huzata, a szoba meleg volt, és jólesett dolgozni benne. Mikor megéheztem, narancsot és sült gesztenyét hoztam fel papírzacskóban, az apró, mandarinformájú narancsokat meghámoztam, héjukat evés közben a tűzbe hajigáltam, magjukat a tűzbe köpködtem. A járástól, a hidegtől és a munkától mindig elfogott az éhség.
 Fent a szobában volt egy üveg cseresznyepálinkám, amit még a hegyekből hoztunk magunkkal, és mindig ittam egyet, ha vége felé jártam egy-egy novellának vagy a napi munkámnak. Ha végeztem az aznapi munkámmal, elraktam a füzetet vagy a papírt az asztalfiókba, és a megmaradt mandarint zsebre vágtam. Megfagyott volna, ha otthagyom a szobában éjszakára."

(Ernest Hemingway: Vándorünnep, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1996, Fordította: Göncz Árpád, 7.-8., 9., 14.-15. oldal)

A képek nem teljesen hűek a szöveghez, de nekem áthozzák a hangulatot:

forrás (és nem rum, hanem whisky)

forrás

forrás

forrás

forrás

forrás

forrás

A Luxembourg-kert (kép innen)

Ez is az (kép innen)

forrás

forrás

forrás

forrás

forrás