A köztünk lévő távolság

"Mikor hallgatag volt velem, a hallgatását súlyosnak és kellemetlennek éreztem. Szinte biztos vagyok benne, hogy azért hallgatott, mert félt megszólalni, félt, hogy azt gondolom, rossz, amit mond: pontatlan, vagy nem elég intelligens, vagy nem elég érdekes. Még ha nem akartam is undok lenni vele, undok voltam, és ettől félt megszólalni.

A hallgatása elrejtett mindenfélét, ahogy az arca is elrejtett mindenfélét, azt, hogy mi jár a gondolataiban, és mit érez, és arra kényszerített, hogy figyelmesebben nézzem, próbáljam kikutatni, mi van a hallgatása mögött. Soha nem adott magyarázatot, nem úgy, mint egy korábbi férfi, aki mindig olyan tökéletes magyarázatot adott, hogy sosem kellett találgatnom. Találgattam az indokait, találgattam a gondolatait, de mikor rákérdeztem, hogy jól találgatok-e, nem válaszolt, és tovább találgathattam, hogy jól gondoltam-e.

Emiatt folyton figyeltem rá, de néha elvesztettem a türelmem. Tudtam, hogy nem kellene türelmetlennek lennem a hallgatása miatt, vagy mert a dolgokat közvetett módon végzi, vagy lassabban végzi őket, mégis az voltam. Én mindent gyorsan akartam, többnyire, kivéve, mikor úgy döntöttem, hogy lassan. Egyszerűen mindent úgy akartam, ahogy nekem tetszik, akár gyorsan, akár lassan."

Lydia Davis: A történet vége

Erre nem számítottam.

Azt hittem, egy ismerősen fájdalmas, hamisítatlan érfelvágós női regényhez lesz szerencsém, külön gyűjtögettem hozzá az erőt. Nos, ez a vékony kis könyv teljesen más.

Egy szakítás története, de egyáltalán nem olyan, mint pl. Ferrante Amikor elhagytak c. delíriumos őrületbe ívelő kálváriája. A szöveg végtelenül lecsupaszított, ugyanakkor nagyon tudatos, mániákusan önreflexív és profin megírt; rengeteg olyan gondolatot, érzést foglal magába, ami egy kapcsolat elhúzódó agóniájánál felmerülhet az érintett felekben, kezdve a másikra aggatott, általunk elképzelt pozitív tulajdonságokkal (és a porrá válásukkal, amikor pofán csap a keserű valóság) addig a nyugtalanító felismerésig, amikor a találkozás lehetősége sokkal felcsigázóbb, mint maga a találkozás.

Ha megpróbálok ahhoz a konzervatív olvasói elképzeléshez ragaszkodni, miszerint ez tényleg egy történet, nem pedig egy szöveglabirintus, akkor a főszereplő egy végtelenül irritáló, idegesítő nő, aki leginkább... talán önmagába és egy elképzelt ideálba volt szerelmes, mintsem abba a csóró, még nagyon kölykös fiatalemberbe, akivel egy-másfél évig vergődött egy se veled, se nélküled-féle kapcsolatban. A szövege - a főszereplő elvileg fiktív regénye a kapcsolatukról és annak végéről, afféle terápiás írás, amelynek eredménye ez a regény - nagyon fárasztó, bizonytalan körvonalú, tényleg olyan, mintha egy, a kreatív íráshoz nem szokott ember próbálná formába önteni az elmosódó, megbízhatatlan emlékeit, miközben retteg a narratívától és az olvasók feltételezett reakcióitól. Magyarán: rendkívül fárasztó, nem az álmos, reggeli buszozásokhoz és a tikkasztó délutánokhoz illő olvasmány, hanem a magadra csukod az ajtót - típusú, szövegben búvárkodós-cincálgatós fajta

Ha a posztmodern szintjét nézem, akkor ez egy nagyon érdekes könyv arról, lehetséges-e pontosan visszaadni a valóságot, mennyire és hogyan változik meg azáltal, hogy írott formába próbáljuk önteni, lehetséges-e évek múltán rekonstruálni az eseményeket, az általunk ismert és ismeretlen részleteket is, hogyan kell összelegózni - mert a főszereplő gyakorlatilag ezt csinálja - egy regényt.

Megérdemelne egy második esélyt pihentebb állapotban, de erre nem egyhamar fog sor kerülni.

Ui.: Felcseréltem a két borítót, mert szerintem az eredeti sokkal kifejezőbb, mint a piros alapon tükrözött teásbögrék...

Eredeti cím: The End of the Story

Kiadó: Magvető

Kiadás éve: 2017

Fordította: Mesterházi Mónika

Ár: 3500 Ft