Macskaregény

Polcz Alaine: Macskaregény
Értékelés: 4.5 matyimadár az 5-ből (nem, nem ette meg őt a macska. Jaj, mégis. Bocs.)

A szomszéd utcában lakik egy macska. Nem tudom, mi a tisztességes neve, én elneveztem Leilának (mert ő Leila, és kész). A pesti akut macskahiányom miatt minden létező jószágot megsimogatok - amennyiben úgy tűnik, hogy sérülésmentesen megúszom a dolgot -, de Leila kicsit közelebb került hozzám a többiekhez képest. Zsemlefeje, tömpe orra és ragyogó, borostyánsárga szeme van. Kezdetben röhögéssel vegyes közönnyel fogadta érdeklődésem, de aztán megvendégeltem egy fél hekk törzsre, és azóta roppant jó közöttünk a viszony. Általában barátságos nyekergéssel fogad, egyszer a szakadó esőben is hozzám szaladt, ami a macskák részéről az abszolút odaadás jelének lehet tekinteni.
Leila valószínűleg meghalt. Néhány hete észrevettem, hogy nincs jól, becsöngettem a gazdájához, aki elvileg elvitte az állatorvoshoz (megtudtam, hogy Leila 10 éves (!), és valami S betűs neve van, de nekem már csak Leila marad), de azóta nem láttam az udvaron, pedig jó időben mindig a fa alatt ücsörög. Nem bírom magam rávenni, hogy megkérdezzem, mert azon nyomban összeomlok. Sok állatot temettünk már el, minden alkalommal én is belehaltam, és a sablonos fordulattal élve, magukkal vittek belőlem egy darabot. Már nincs belőlem sok. És nem akarok újra meghalni.

Polcz Alaine munkássága régóta érdekel. Nem sokat tudok róla, de már azon felületes információk alapján, amiket a Wikipédiából tudtam meg, rendkívüli ember lehetett.
Mutatok egy képet:

Kiss Tamás, Mészöly Miklós, Polcz Alaine, Kálnoky László, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs,
Szigliget, 1954.
Kép innen. 

Alaine, kérem, maga itt törvénytelenül röhög. Mindenki szolidan mosolyog, Nemes Nagy úgy néz ki, mint aki mindjárt elküldi a fotóst a fenébe, Kálnoky rogyadozik, de Alaine nevet, boldogan, alig fér bele a nevetés, pedig annyi szörnyűségen ment keresztül és olyan borzalmas dolgokat látott, hogy tíz emberre is alig lehetne szétosztani. Imádom ezt a nőt.
Úgy döntöttem, elsőként a legkevésbé lélekőrlőnek tűnő művéhez fordulok, a Macskaregényhez. Ahhoz képest, hogy mennyire szeretem az állatokat, különösen ezeket a bájgombócokat, róluk olvasni egyáltalán nem szeretek, mert többnyire fájdalommal jár, és eleget fájok önmagam okán is (lásd fent).

"(Rémes, már harmadszor állok fel, hogy megnézzem, mi a csudát csinál a macska a konyhában. A pogácsás tál jól letakarva, ám kajtár a disznó, képes lerángatni róla az abroszt.)"
De még mennyire kajtárok! És mekkora disznók! Beleisznak a teámba, belefetyelik a pudingomat, ráfekszenek a ruhámra, kupakot, diót dugdosnak a cipőmbe, a nyakamba esnek, a hátamon dobbantanak, éjszaka az orromat pofozzák vagy akadálypályának használnak, rágják a lábujjaimat, lopkodják az ékszereim, belepancsolnak a kávéba, beleesnek a fürdőkádba (amiben én is benne vagyok - a vízzel együtt), százméteres sugarú körben kiszórják az almot, ami istenien szúrja a lábat. Elegem van ezekből a kurva macskákból. Imádom őket és átkozottul elegem van belőlük.

"(...) Így aztán Erzsi anyámmal is összekülönbözött. Minden hónap elsején fölmondott. Anyámnak sem volt könnyű természete. Apa félrehívta Erzsit, kérlelte, maradjon, bírják ki egymást. Fizetésemelést ígért. »Tartsák meg a pénzüket! Maradok. De csak a kisasszonyért és a macskáért!«"
Polcz Alaine Tilette-tel.
Kép innen.

Sejtettem, hogy nem úszom meg olvasás közben a fájdalom sajgását, és így is lett, ennek ellenére nem bánom, hogy elolvastam a könyvet, és nemcsak azért, mert Assissi Szent Ferencet már én is csípem (ő emelte be a kereszténységbe az állatokat). Egy nap alatt végeztem vele, ízlelgettem az emlékeit, amelyek - minő meglepetés - nemcsak macskákról szólnak; falusi élet, egyszerű gyógymódok, háború, közben a macskák nyávintanak és szlafityálják a tejet. Kicsit vázlatos, kicsit csapongó, de hát ki emlékszik ennyi macskára?
Szeretnék még írni róla, de az az igazság, hogy hónapokkal ezelőtt olvastam és elég fáradt vagyok. Tudom, hogy Alaine nem haragudna érte, úgyhogy most ennyi volt.


"(...) Én viszont némi rosszérzéssel maradok télen a házban egyedül, elfüggönyözöm az erdő felé néző ablakot, de aztán besétál Cirmi, esetleg Fekete-Foltos is, és akkor tökéletes biztonságban érzem magam. Hogy miért? Nem tudom. Talán azért, mert egyszer azt mondta Báthory Jolán, a történelemtanárnőnk (igazi Báthory volt, történelmi Báthory), hogy az erdőben éjjel mindig jobban fél az ember, de ha akármilyen kicsi állat van vele, már nem, mert a kisebbet védeni kell."
Rájöttem, hogy én két alkalmat kivéve soha nem aludtam üres házban. Mindig volt körülöttem legalább néhány állat, akik állandóan neszeznek valamivel - azóta is a világ egyik legmegnyugtatóbb hangjának tartom, ha egy macska szárazkaját ropogtat az éjszaka kellős közepén -, és ha rámjött a félsz, fogtam az egyik macskát és bevágtam magam mellé és a dorombolástól ellazulva édesdeden elaludtam. Nos, ilyen eszközök nem álltak rendelkezésemre egyszer itt, Pesten, amikor először voltam tényleg egyedül éjszaka, és elkezdtem félni. Macska híján átöleltem Vladimirt, a plüss ikeás krokodilt, a fejem felett a kockásfülű nyúl őrködött. Valahogy elaludtam, legnagyobb megkönnyebbülésemre nem álmodtam rosszat, és totálisan egyben voltam reggel, de majdnem összefostam magam.

Ui.: És Polcz Alaine is szereti a galambokat!
Ui2.: galambundorkodó kommenteket nem kérek, nem vagyok rájuk kíváncsi.


Kiadó: Kalligram
Kiadás éve: 2005
Ár: 1600 Ft
Polcz Alaine honlapja