"Minden élő közös jussa a halál. A városoké is."

[Ez tulajdonképpen egy dupla post. Miközben a könyvet nyűttem, megállapítottam, hogy a korrektúrázás és az olvasás együttes műveletéhez még sokat kell gyakorolnom.]

"Ezer arca van ennek a városnak, gyárnegyedek rozsdamarta vas-arca, parti sétányok, virágzó gyümölcsfák ezerszínű kavalkád-arca, csöndes faházikók otthon-arca, lakótelepek szögletes, törtfehér arca, gondosan tervezett parkok és terek, Sztálin-szobrok bronz-és márványarca. De most csak egyféle van. Éjjel narancsvörösen izzó, fekete sziluettek, nappal kihűlt, füstölgő, szürke kőromok erdeje, pokolbéli táj, amelyben szörnyek keltek életre."

Lőrinczy Judit: Ingókövek
Értékelés: 4.6 bombatámadás az 5-ből
Kedvenc karakter: Vaszilij

Caricin nevét megváltoztatták és ezzel megátkozták. Utcái véres összecsapások helyszíne lett, porig rombolták épületeit, a fákat kivágták, hamu és füst feketíti el felette az eget, vérpatakok öntözik a földjét, bombák szaggatják, lövések tépdesik a testét. Házról-házra folyik a harc, a frontvonal sokszor egy bérház szétlőtt konyhája.
Az életet elpusztították.
A város legalább annyira szenved, mint az emberek.
A város bosszút akar állni.
És ha egy ember megőrülhet, egy város is. 

Üdvözöllek Sztálingrádban, a vér és hamu városában. A halál völgyében járunk, ahonnan nincs kiút és ahol mind vezekelünk a bűneinkért - és ahol néha halállal kell fizetni a folyó ajándékaiért, ami olyan sötét, mint az alvadó vér. A levegőben érezni a halál ízét, megtapad az emberek nyelvén, a lelkükre telepszik, akár a pernye.
Szürke sziluettek a ködben. Alvó szegek a jéghideg homokban. Mindannyian a város túszai vagyunk. Bekebelezi a holtakat, a verejtéket és a könnyeiket, mohón issza magába a vérüket.
Szél jár a romok között.
Halk suttogás a sötétben.
Az idő ingóköve ledőlt. Morzsát szórsz a földre vagy elveszel a ködben és várod a révészt az ólomszín folyónál?

***

Ez mind szép és jó, de pár hangulatkeltő sorral nem vagytok kisegítve, igaz?

Nagyon kíváncsi voltam már Judit regényére, erre a második világháborúba oltott mágikus realista történetre - ez a pár szavas leírás elég volt ahhoz, hogy teljesen bezsongjak és rávessem magam, dupla oldallal felszerelkezve, egyikre a felfedezett hibákat írva, a másikra az olvasói észrevételeimet.
1942 szeptemberében kezdődik a történet, a németek Sztálingrád felé menetelnek. Fáradtak, elkínzottak, foltokban hámlik a bőrük, de Hitler lelkesedése még kitart. Két embert ismerünk meg itt: a magányos mesterlövészt, Wilhelm Gallert és Wolfgang Lindt hadnagyot. Az előbbi szereplő számomra távolba vesző alak volt, egy ingókő, nem kedveltem, nem utáltam, teljesen semleges volt. Lindt figuráján érezhető először a regény karakterközpontúsága, és az, hogy az írónő az egyes embereket, ráadásul a kisembereket ábrázolja a háború mindent összemosó forgatagában. Rajta keresztül érezzük azt, amire az egyik orosz szereplő, Vaszilij rácsodálkozik - hogy a németek, a nácik is emberek, nem "esztelen vadállatok". Lindt hadnagy valóságos kálváriát jár meg az ostrommal, és, akárcsak a többi szereplő esetében, felmerült bennem az a lehetőség, hogy valójában nincs itt semmi misztikum, a város nem él, nem suttog a szél hangján és nem akar senkit a romok között tartani. Ugyanezt éreztem Vaszilijnál, a botcsinálta katonánál, aki a háború előtt nem volt más, csak egy gabonasilóban dolgozó, ártatlan srác, Galinánál, a mezőgazdasági munkásból avanzsált égi boszorkánynál, aki éjszaka rozzant keroszinkával röpköd a város felett és csomagokat, gránátokat hajigál az embereknek. Ezek a szerencsétlen emberek megőrültek, elvette az eszüket az éhezés, a veszteségek, a folyamatos támadások, az öldöklés.
Ám ott van a "de". Ez az aljas kétbetűs szó mindent megváltoztat. Miért tévednek el állandóan a helybeliek is? Miért mozdulnak el a szobrok? Egyes emberek miért halnak meg rövid időn belül, másokat miért nem nyeltek el a romok? És kicsoda Fjodor Ivanovics, aki látszólag egy telep vezetője?
Tehát olyan halovány a misztikus szál, mint egy vékony, áttetsző fátyol. Szerintem ez egy háborús regény, amely - a katonai szlenget is használva - hitelesen bemutatja a történelemnek ezt a szeletét, markánsan különböző emberek szemszögén keresztül, csipetnyi misztikummal, a görög mitológiát is felhasználva. Kicsit intertext szöveg, szerepel benne Vaszilij Grosszman (akinek a hatvanas években, a csatáról írott regénye, az Élet és sors idén jelent meg nálunk), egy Dzserzinszkij nevű traktorgyár - ezen és pár apróságon kívül semmi közös nincs benne a Marija Morevna és a Halhatatlannal. Én inkább a Holt lelkekkel állítom párhuzamba, de a hasonlóság inkább bizonyos elemekre vonatkozik, semmint a stílusra.

Egy biztos. A háború furcsa és mindig rosszul halad. És ha leomlik egy ingókő, senki nem állítja fel.

A várost ma Volgográdnak hívják. Remélem, elnyugodott.


Kiadó: Ad Astra
Kiadás éve: 2013
Ár: 3490 Ft
Az írónő blogja